Sosem fordult meg a fejemben az, hogy egyáltalán nem szeretnék babát, de az aggasztott, hogy mi van, ha szeretném, de mondjuk nem jön össze azonnal. Mennyi ideig húzhatom? Mi fér még bele? Mi lesz, ha eltelik néhány év sikertelen próbálkozással, és én azon kapom magam, hogy teljesen kifutottam az időből és gyermek nélkül maradok?

Végül megszületett a döntés és a párommal össze is házasodtunk. Boldogan hangolódtunk a várandósságra és lelkileg is felkészültünk, vártuk a leendő babánkat.

Miután kiderült, hogy végre úton van a kislányunk, az öröm mámorában úszva nem felejtettem el tervezgetni sem.

Átalakítottuk a fél lakást, hogy legyen gyerekszobánk. Én pedig új tanfolyamokat találtam, amelyeket nagy pocakkal is el tudtam végezni. Egyetlen percig sem akartam tétlenül üldögélni karba tett kezekkel. Megfogadtam, hogy amilyen szépen és boldogan zajlott a teljes várandósságom, olyan szépen és zökkenőmentesen fogom megszervezni az életünket a babával. No és pontosan erre mondaná a tanult magyar: ...ahogy azt a Móriczka elképzelte!
 

1. Majd ÉN megoldom!

Egész életemben ÉN voltam a „megoldó gép”. A család arra volt szocializálva, hogy csak a megfelelő „gombot” kell megnyomni rajtam, ami elég lelkiismeret-furdalást okoz bennem, én pedig engedelmesen lépek és megoldok mindent, amit csak kell. Egyedül a férjem nem állt be a sorba a „gombnyomogatók” közé. Ő igyekezett figyelmeztetni nem egyszer, hogy ez bizony így sok lesz nekem. Ugyanilyen maximalista voltam a munkámban, bármit is csináltam. Szépen elterveztem, hogy amint megszületik a baba, csak néhány hét, esetleg egy-két hónap, és én visszatérek a vállalkozói világ édes mezejére. Hát, ez volt az anyai létem legelső, óriási tévedése.

Az első hetekben, amikor gyakorlatilag rövidke órákat tud az ember aludni egy hasfájós, nyűgös baba mellett, nemhogy vállalkozást nem bír indítani, de szinte gondolkodni sem. Egyetlen vágy marad: ALVÁS!!! Megoldás terén már az is nagyon komoly sikernek bizonyult, ha be tudtam ülni a kádba úgy, hogy ne a lányom sírását hallgassam ebből percekig a fal túloldalán, míg sietve öblítem le magamról a sampont. Arról álmodoztam titkon, hogy most VALAKI megoldja helyettem... a mindent! Én pedig világgá mehetek, legalább egy teljes órára, csendben.
 

2. Csak szervezés kérdése!

Egyszer csak azon kapod magad, hogy eltűnt a környezetedből mindenki. Hirtelen ezer dolga akadt a férjednek, hiszen a baba mellől mozdulni sem tudsz. Valakinek, persze munka után, el kell intéznie a bevásárlásokat, az apróbb feladatokat és a nagyobb ügyeket. Nagymama ráébredt, hogy ő CSAK nagymama. Örömmel babusgatja az unokáját, természetesen melletted, de néhány alvásnyi órán kívül nem tudod rábízni a gyermeked, mert egyetlen nyekkenésre rohansz vissza a gyerekszobába, hogy mi történt. Szervezés? Felejtsd el! Körülbelül egybefolynak a nappalok és az éjjelek. Teljesen mindegy, hogy pizsamában töltöd az egész napodat, vagy melegítőben alszol el a baba mellett éjjel. Egy idő után rájössz, csak az a lényeg, hogy ne legyen izzadt és foltos az, ami rajtad van, a többi nem érdekes. Vállalkozás? Csak olyanba kezdj, ami nem függ napszaktól, illetve nem adott időponthoz köt, mert nem fogod tudni beosztani az idődet. Amit a baba alvásideje alatt (hacsak nem ájulsz el mellette) meg tudsz csinálni, azzal számolhatsz, más nem nagyon fog működni. Eleinte ne ígérj olyat, amit úgysem tudsz majd betartani. Például simán kalkuláld bele, hogy sosem fogsz időre odaérni egyetlen megbeszélésre sem. Csak szólok: a gyerekednek különös érzéke van ahhoz, hogy akkor és ott „találjon ki valamit”, amitől biztos, hogy csak késve tudsz elindulni. Ja, és a bébiszitter sem fog aznap ráérni, ERRE akár mérget vehetsz.
 

3. Biztos, hogy lesz rá időm!

Óriási mellénnyel jelentettem ki, amikor várandós voltam, hogy mindenre lesz majd időm. Természetesen arra számítottam, hogy a babám ellesz majd szépen, gyönyörűen gőgicsélve mellettem, vagy bárkivel, aki persze azonnal ráér és akkor, amikor csak kérem. Én pedig majd szorgosan dolgozom. Építgetem a vállalkozásomat. Hiszen otthon leszek egész nap, bőven ráérek majd mindenre. Hát csak szervezés kérdése! Ugye? :D

Nagyjából egy éves múlt a kislányom, amikor olyan munkát találtam, ami nagy sikerélményt jelentett és rendkívül élveztem, hogy végre „normális” emberek közé kerültem, nem büfis-nyálas pólóban. Egyetlen bökkenő akadt csak: délután és este kellett eljönnöm otthonról és gyakran kellett volna utaznom akár több napra. Ha jól emlékszem néhány hétig próbálkoztunk. Drága gyermekem addigra teljesen kifordult önmagából és a férjem sem bírta sokáig hajókötéllel, pedig tényleg nagyon igyekezett. Altatás anya nélkül?! Totális családi katasztrófa! Asszem ezen időtájt „fogyasztottuk” el az első bébiszitterünket. Két hét után adta fel, amikor a gyerekem teli torokból sikítva menekült, amikor meglátta az ajtóban, pedig csak egy feje volt és igazán helyes teremtésnek látszott. Természetesen az égvilágon MINDENRE volt időm... kivéve az alvást, saját magamat és a gondosan dédelgetett vállalkozási álmaimat.
 

4. Fontos, hogy MINDEN rendben legyen!

Pedig úgy, de úgy elképzeltem: cuki, rendezett anyuka leszek, kisimult és boldog. Gondosan ápolt és gyönyörű, kacagó baba. Mosolygós és kipihent férj. Tiszta és akkurátus lakás. Meg persze a jól menő biznisz... Már a kórházban sejtettem, hogy légy került a levesbe. Nem kicsi!

Amikor a császáros szülés után a kezembe nyomták a lila fejjel üvöltő gyerekemet, én meg mozdulni is alig bírtam a műtét utáni fájdalomtól, nehezen tudtam örömteli és kisimult anyuka arcot vágni. Ha nem az én lányom bömbölt éppen, akkor a szobaszomszédom kislánya érezte úgy, hogy pótolhatatlan hiányt képezne némi csönd. Ekkor néztünk először kétségbeesetten egymásra sorstársammal: Úristen! EZ már mindig így lesz?! Először hallottam a keserves sóhajt a szomszéd ágyról: Istenem, de jó neked! A te kislányod kevesebbet ordít, mint az enyém!

A helyzet otthon sem sokat javult. Néhány hét után éjjel kerültem abba az állapotba, hogy nyűgös, hasfájós gyermekemet félholtan ringatva számoltam a pillanatokat, míg hazaér a férjem. Belépett az ajtón, kezébe nyomtam a lányunkat és közöltem vele, azt csinál, amit csak akar. Eldőltem az ágyon, befordultam a falhoz... a többire nem emlékszem.

Azt gondolom ez pont az az állapot, amikor már szó szerint SEMMI nem számít.
 

5. Első a munka!

Legalábbis az első babanyekergésig... Addig maximálisan céltudatos, erős és határozott képes lenni egy anyuka. Aztán rohan a gyerekszobába: Úristen! Mi történt?! Lélegzik?! Fáj valamije?! Éhes?! Szomjas?! Lázas?!

Négy éves elmúlt a kislányom. Azóta is rendkívül céltudatos, erős és határozott vagyok minden munkám során... míg a gyerekem oda nem bújik és be nem fészkeli magát az ölembe: aaaannnnyyyaaaa...

Szóval ennyi volt... mese volt... füle-farka benne volt! :)

Fotó: ravidilu/pixabay.com