Kisgyerekek

"A gyerekeim szerették a képernyőt. De a képernyő nem szerette őket" - vallja be egy ötgyerekes amerikai anyuka a blogjában. Először csak egy hónapra tervezték a kütyümentes életet, de olyan jól hozzászoktak, hogy most már eszükbe sem jut a gépet bekapcsolni. A család pedig végre újra normálisan működik.
Már a huszadik század közepe óta tudjuk, hogy a testi kontaktus hiányába akkor is belehalhatnak a csecsemők, ha amúgy a fizikai szükségleteik el vannak látva. Társadalmunkban mégis az az egyik legfőbb nevelési cél, hogy a gyerek idejekorán váljon le az anyjáról.
Az első gyerek születése nagy megpróbáltatás a fiatal párnak, a második azonban még ennél is jobban felforgatja a megszokott dinamikát. Ekkor ugyanis már nem csak két felnőtt, érett embernek, hanem egy alig néhány éves kisgyereknek is azzal kell szembesülnie, hogy az élete soha többé nem lesz már ugyanolyan, mint korábban volt.
Szeressük a gyerekeinket önmagukért, és feledjük el a hiányosságaikat!
Szülőként válaszolunk a gyerekünk igényeire, ez nem is kérdés. De hol végződik a jogos igény, és hol kezdődik a gyermekuralom, a szülő vég nélküli ugráltatása?
Tombol a gyerek, ha valamit nem kap meg? Nem fogad szót, ha öltözni, mosakodni, vagy aludni kell menni? Legyek szigorú és ne engedjek azért sem, vagy hagyjam, úgyis végül ő fog győzni? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok minden életrevaló gyereket nevelő szülőben felmerülnek előbb-vagy utóbb, tehát nem vagyunk egyedül, mások is küzdenek ezzel a dilemmával.
Gyakori az a tévhit, hogy a gyerekkori traumáknak azonnali, jól látható hatása van. Az esetek jelentős részében a következmények közvetetten és jópár évvel később jelennek meg. A kérdés az, hogy a bántalmazást elszenvedő miként tud együtt élni a magában hordozott trauma élményével, és miként alakul a személyiség szerveződése a traumát követően. Képes lesz-e a jövőben adaptív módon működni, vagy egész életében visszaüt a negatív hatás okozta személyiségváltozás? Talál-e olyan kapcsolatot, amely gyógyítja a korábbi sebeket vagy hasonló társat keres felnőtt életében?
Vekerdy Tamás mellett Ranschburg Jenő volt az, aki a legnagyobb hatást gyakorolta az elmúlt évtizedekben a magyar szülőkre. Konkrét tanácsokat ritkán adott, pont azért, mert tudta: nincs olyan recept, ami mindenkinél működik. A gyerekek lelkét azonban úgy ismerte, ahogy rajta kívül csak nagyon kevesen.
Immár tudományosan sikerült lerombolni egy bántó tévképzetet: kiderült, hogy aki egyetlen gyerekként nő felé, sem feltétlenül önzőbb és beképzeltebb, mint az, aki több testvérrel osztozik a szülő figyelmén.
A szorongásos zavar az egyik, gyermekkorban leggyakrabban előforduló pszichiátriai betegség, így fontosnak tartjuk, hogy mind a szakembereknek, mind a szülőknek nagyobb rálátásuk legyen a zavarok természetére, hogy időben tudjanak segítséget kérni gyermekük számára.
Copyright © 2004-2019. CsaládiNet. All rights reserved - minden jog fenntartva.