Még az első magyar szavakat sem én tanítom neki

Mesébe illő életet élt a pár Sanghajban egészen addig, amíg a koronavírus járvány közbe nem szólt. A család kálváriájáról az édesapa mesélt a Családinetnek.

”Az elején el sem akartuk hinni, hogy ez megtörténhet. De ebben élünk már másfél éve. A feleségem jobban kezeli a helyzetet mint én, hihetetlen erős. Neveli a kisfiunkat és mellette folyamatosan jár a hivatalokba intézni a papírokat. Bennem is tartja a lelket, rengeteg fotót és videót készít, hogy könnyebben át tudjam vészelni ezt az időszakot. De amikor ezeket a videókat nézem, arra gondolok, hogy ez már megint úgy történt meg, hogy én nem voltam ott.”

Ebben a videóban László felesége, Ngock magyarul énekel a babájuknak:
 

"Még az első magyar szavakat sem én tanítom neki. Ráadásul amikor telefonon beszélünk, ő csak a telefont látja, az arcomat nem, mert ő még nem lát kétdimenzióban. Csak a hangomat hallja, és ez nagyon fáj. Nem lehetek ott mellettük, nem ölelhetem át őket."

De hogy hogyan is jutottak idáig?

László szervezetfejlesztőként dolgozik, feleségével együtt Sanghajban éltek. 2020 elején László Magyarországra, felesége pedig Vietnámba ment, hogy meglátogassa a családját. Közben kiderült, hogy Ngock várandós: azt tervezték, hogy Vietnámból hazarepül majd a férjéhez Magyarországra, és itt fogja világra hozni első közös gyermeküket. A járvány azonban keresztülhúzta a számításaikat: a folyamatos járattörlések és beutazási korlátozások miatt László felesége Vietnámban ragadt. Hónapokig vártak, hiszen azt ígérték nekik, hogy ha lesz gép, akkor hazajöhet. Aztán feladták a reményt. 2020 őszén tudott László visszamenni Kínába dolgozni, ám oda sem jutott el a felesége, mert akkor már a terhessége végén járt, és nem akarták őt kitenni egy ilyen útnak.

”Én is próbáltam kiutazni hozzá, de akkor már erre sem volt lehetőség, így a kisfiunk Vietnámban született meg. Szerencsére a nagyszülők folyamatosan ott vannak velük és mindenben segítenek.”

A mai napig nem tudjuk elintézni az állampolgárságot

A szülők folyamatosan falakba ütköznek, több hónap után sikerült kiharcolniuk, hogy a kisfiuk megkaphassa az édesapja vezetéknevét. Az állampolgárságot pedig a mai napig nem tudták elintézni.

”Abban reménykedtünk, hogy kettős állampolgár lesz, és szeretnénk, ha két nyelven beszélne. De a mai napig nem tudjuk elintézni az állampolgárságot. Egyszerre kell jelen lennie az apának és az anyának is, de én nem tudok jelen lenni.”

László minden követ megmozgat, mégsem tud Vietnámba utazni, a magyarországi vietnámi nagykövetségtől legutóbb is azt a választ kapta, hogy jelenleg semmi esély arra, hogy vízumot kapjon.
 

Szeretném őket látni, de nem minden áron

László reméli, hogy hamarosan vége lesz ennek a kálváriának és megtörténhet a családegyesítés. Szerinte erre legrosszabb esetben február környékén kerülhet sor. Egyelőre nem szeretnék kitenni a babát egy ilyen hosszú utazásnak.

”24-48 órás utak, 2-3 átszállással, adott esetben karanténba vonulással. Ez nagyon megterhelő lenne neki. Ráadásul nagy magasságban csökken a légnyomás, azonnal beszakad a dobhártyája. Én nem gondolom, hogy ennek ki kellene tenni őt. További nehézség, hogy a fiam vietnámi állampolgár. Vietnámi állampolgároknak pedig évente egyszer engedélyezik a beutazást Magyarországra és rengeteg dokumentum is kell hozzá.”

László reméli, hogy hamarosan újra találkozhat a családjával és személyesen is megismerheti kisfiát, akivel igyekszik majd minél több időt tölteni, hogy bepótolja a bepótolhatatlan időszakot.

Fotók: Kovács László