Beszélgetés az Anya szív című kötet szerzőjével

Murinai Angéla szerint jelenleg a legtöbb esetben kiégett, frusztrált anyák nevelnek zavarodott és szomorú gyerekeket, holott nem kellene elviselhetetlennek lennie ennek az eredetileg szép és örömteli feladatnak.

A szerzővel beszélgetek arról, hogy mire lenne szükségük a nőknek ahhoz, hogy anyaként ne váljanak magányosan küzdő, passzív-agresszív vagy függő emberekké, hanem az anyaság valóban a kiteljesedést jelenthesse számukra. 
 

Mi nincs rendben ma az anyasággal?

Az anyasággal kapcsolatos megéléseimet eleinte magam is kétségekkel kezeltem, mint a nők általában a saját érzéseiket. Bennem is erős volt a hiedelem, hogy csak „az nem boldog, aki rosszul csinálja”. Ezért én is azt kérdeztem magamtól, hogy mit csinálok rosszul?

Rossz anyának éreztem magam, olyannak, aki nem tudott megfelelni a mítosznak, és egy idő után mintha már nem is lett volna kedvem az egészhez. Sajnáltam a gyerekeimet, de sajnáltam azt is, amit én veszítettem el. Eleinte megpróbáltam még többet beletolni ebbe a helyzetbe, még többet adni magamból, meg még olyanabb sütiket sütni, még szebb lakást előállítani…

Jött a bűntudat, a szégyenérzés. Én egy kreatív ember vagyok, lelkes pedagógus voltam és a gyerekvállalás előtt ebben sikereket értem el. Később jött a nyomás, hogy legyen gyerekem, én pedig hittem abban, hogy sikerülni fog az anyasággal együtt a kreativitásomat is megélni, tehát ezek különböző szeletek lettek volna az életemben.

Végül ugyanúgy jártam, mint a nők nagy része, engem is bedarált a rendszer, nem voltak már szeletek, csak egyetlen keserű torta. Ma már az anyaság nemcsak része az életnek, hanem az esetek nagy részében egy minden mást kizáró identitássá válik. Ha nem adsz meg a gyerekeidnek mindent, bűntudatossá válsz, próbálsz erőn felül teljesíteni, azután egy olyan spirálba kerülsz, ami teljesen kizsigerel. Ha sok az erőforrás, ha van babysitter, nagymama, ha jó iskolába tudod íratni a gyerekedet, akkor egész jól is érezheted magad, de a legtöbb nő nem rendelkezik ezekkel, és szó szerint belegebed az elvárásokba. 
 

Azért frusztráló anyának lenni, mert nincsenek meg hozzá az erőforrásaink?

Egészen más lehet a történet, ha valaki nem csupán anya, hanem egy izgalmas életet élő ember, akinek nem kell folyamatosan megtagadni a saját szükségleteit. Én úgy látom, hogy nálunk mindent elvitetnek a nők hátán. Nemcsak az egész családot férjestől, gyerekestül, de az anyós-anyuka-após-nagypapa ingyenes ápolását is, minden reproduktív folyamatot a háztartásban és töménytelen érzelmi munkát, készenlétet, felelősségvállalást, döntéseket… Nők ápolják a család összes idős rokonát, akár tíz éven át is bezárva az otthonukba, fizetés, szabadság és bármilyen megbecsülés nélkül.

A nők lehetőségei nagyon szűkösek arra, hogy jól fizető, megbecsült munkát végezzenek, amiben akár emberileg is kiteljesednek, ezért hazamenni „babázni” akár egy hamis perspektívát is adhat. Mégiscsak jobb dolog anyának lenni, mint egy rémes munkahelyen gyenge fizetésért megszakadni.

Nincs a kezükben az életük fölötti kontroll, sokan meg se mutathatják, hogy ők is képesek Jelentős dolgokra, hogy tehetségesek bármiben. 

A nők nagy része az oktatásban, az egészségügyben, a boltok pénztáraiban, a pékségekben gürcöl sajnálatra méltó fizetésekért. Ha ezt végignézi egy fiatal nő, arra gondol, hogy ha már nincs más terep, akkor majd a gyerekein keresztül megmutatja, hogy mire képes. Utána jön a hidegzuhany, mert ezeknek az elvárásoknak lehetetlen megfelelni. 
 

Milyen terhek vannak a nők vállán, amit a cukormázas anyaság mítosza sosem említ?

Most, ahogy beszélünk, elfog a harag, mert az a nyelvezet, amin válaszolni tudnék erre a kérdésre, még meg sem született, most találjuk ki. Amikor például a nők elleni erőszak témájának nyelvezete kialakult, új szavakat kellett hozzá kitalálni, annyira tabusított volt egészen a mostani időkig a téma, holott a jelenség létezett. Ilyen szavak a „metoo”, vagy a „kierőszakolt szex” fogalma. Ezeket meg kellett alkotni ahhoz, hogy beszélni lehessen róla.

A nők annyira el vannak némítva, hogy kifejezéseik sincsenek annak a leírására, amiben élnek.

Az anyasághoz kapcsolódóan van például egy viszonylag új szó, az „érzelmi munka”, amit már kapizsgálnak az emberek. Az a fajta érzelmi felelősségvállalás, ami egy család koordinálásához szükséges, vagy ami az egyensúly teremtéséhez kell, az mind láthatatlan női munka. Az anya figyeli az egész család minden megnyilvánulását és készen áll arra, hogy hárítsa a fellépő kríziseket, még mielőtt azok kitörnének. Állandóan igazgatja a sorokat azért, hogy a törékeny békén ne essenek karcolások, törésvonalak. Ő felel azért, hogy a testvérek ne essenek egymásnak, hogy az apát ne zavarja senki, hogy ő se legyen „mérges”, ne kiabáljon, hogy a családi ebéden a gyermek kielégítő módon viselkedjen…
 

Kissé sunyi dolgok ezek, hiszen a feladatot nem vettük a nevünkre, mégis a legtöbb esetben valahogy a miénk lesz.

Azt mondja a férj: „Anyukám, te olyan csodálatos anya vagy, olyan jól csinálod, szabad kezet adok neked ebben, csináld!”

Ha pedig nem tökéletes a megoldás, utána az anya felelőssége az egész balhé. Te felelsz a pénzért, a csekkekért, a nagyiért, a gyerekért – mindenért!

Az a főnöki szerep, amit ilyenkor látszólag megkap a nő, nem az együttműködésről szól, hanem az egyszemélyes felelősségről, vagyis kiadják neki a feladatot, ő pedig ellát egy tízórás állást ingyen.

Ennek nincs is neve, mint ahogy annak sem, amit a „férfierő újratermelésének” neveznék. Anyagilag is egy iszonyatosan nagy érték annak a biztosítása, hogy a férfi el tudjon menni munkába. Neki ugyanis pihennie kell, ennie kell, megfelelő időszakonként szexelnie kell, ki kell vasalni az ingét… Ha a nő hátralép ebből, akkor valakinek fizetni kell érte. Ezt nők milliói ingyen elvégzik. Felmérés készült arról, hogy a nők életszínvonala a házasság után egy évvel 30%-ot esik, míg a férfiaké ugyanannyival emelkedik. A patriarchális társadalom eleve úgy van kialakítva, hogy egy nő soha ne keressen annyi pénzt, hogy egyedül eltartsa a gyerekeit, tehát ha gyerek van, a nő sorsa megpecsételődik.
 

Mit értesz patriarchális társadalom alatt?

Amiben élünk. Ahol minden fontos döntést a férfiak hoznak, minden a férfiakhoz van igazítva (például az orvosi vizsgálatok viszonyítási értékei), ahol a jelentős pozíciókban vagy férfiak vannak vagy az ő nőnemű kiszolgálóik. A mostani civilizációban nincs is nem patriarchális társadalom, de vannak élhetőbb formái, mint a skandináv országokban. Ezekben az országokban már nem lehet egy nőt nyilvánosan megalázni, a munkahelyeket úgy alakítják ki, hogy gyerekkel is lehessen dolgozni, és nem verhetnek agyon büntetlenül. Van, ahol az oktatás felépítése olyan, hogy a fiúk és a lányok egyenrangúnak érezzék magukat, használni tudják egymás eltérő képességeit a közös projectekben. De az egyoldalú társadalmi beidegződések annyira zsigeriek, hogy valójában minden társadalom férfiközpontú. 

Ezért van az, hogy nincsenek szavak sem?

Inkább azért nem fedi le a mostani szókincsünk a valóságot, mert ezekről a dolgokról nem beszélhetünk. Azt még lehet mondani, hogy nem könnyű az anyaság, ám rögtön hozzá kell tenni: de mindent megér, mert a drága kicsike… Nehéz azt elérni, hogy ne jelenjen meg ez a „de”, hanem őszintén mondjuk ki: ez szívás.

Ki kell mondani, hogy a gyerekvállalás a patriarchátus legokosabb eszköze, vagy még inkább fegyvere.

Ha szülsz, csattan a kezeden a bilincs, túsz vagy.

A bántalmazó kapcsolatban is tipikus, hogy mihelyt a nő ki akar lépni, a férfi rögtön akar egy gyereket. A nők gyerekkel együtt végtelenül kiszolgáltatottak. Minél keményebben akarja a társadalom kiszorítani a nőket a döntésekből, annál erőteljesebben nyomja a nőket a szülés felé. 
 

Vagyis nem az anyaságot látod elsősorban csapdának, hanem azt, hogy mennyire használnak ki, vagy hagynak minket egyedül a feladattal?

A társadalmi hozzájárulások nélküli feladatot látom csapdának. Ha mindenki tenné a dolgát – az apa, az iskola, a média is –, ha bízhatnánk bennük, akkor könnyebb volna. Ehelyett mindenki az anyákra lőcsöli a munkát és a felelősséget is. Ha a gyerek nem boldogul az életben, akkor az anya rontotta el.

Anyaként nem csupán egyedül vagyunk, hanem egyedül és ellenszélben. Minden intézmény előírja, mit tegyünk, és miért vagyunk hibásak.

Ma ellened dolgozik a média, sokszor az iskola is (ha nem neurotipikus a gyerek, akkor egész biztosan), és gyakran a saját családod is csak kihasznál. Éppen ezért én úgy látom, hogy a nők intézményesen vannak magukra hagyva. 

Lehet, hogy az a sok mérgező anyai viselkedésforma, mint például a passzív agresszió sem önmagában álló, hanem inkább a női eszköztelenség jele?

Ha egyáltalán nem számít, amit mondasz és kérsz, és emiatt nem mutathatsz haragot (mert azonnal bántalmazónak minősülsz), akkor kialakulhat egy manipulatív viselkedés, amivel megpróbálod elérni, hogy valahogy haladjon az élet.

Egy anya többnyire eldöntheti, hogy mosolygós cseléd lesz évtizedekig, vagy egy ordító házisárkány, aki ezért gyűlöli saját magát és örök bűntudatban él. Ha egyik sem akar lenni, akkor marad a sértődős passzív agresszió. Ilyenkor az anya úgy jelzi a nemtetszését, hogy hideggé és undokká válik, elhúzódó rosszkedve van, miközben nem üt meg senkit, nem is kiabál… Az ilyen ember nem született passzív agresszív, hanem feladta. Mostanra feladta, hogy az igényeit jelezze. „Mi bajod?” – kérdi ilyenkor a férfi. – „Semmi” – válaszolja a nő. Ez maga a végső, reménytelen fáradtság.

Manapság az anyáknak egyre kevesebb eszközük van arra, hogy a családdal szemben érvényesítsék, vagy csak kifejezzék saját szükségletüket, és ennek az eszköztelenségnek része az is, hogy bármikor kaphatnak valami címkét, ha nem tetszik a viselkedésük. Ma egy pillanat alatt bárkiből lehet narcisztikus, passzív-agresszív, bántalmazó, elhanyagoló anya. Elég, ha a gyereke megnézi valamelyik internetes megmondó ember okoskodását. 

Előfordulhat, hogy az anya akár fél is a gyerekétől?

Ez a téma nagyon mély kút, melybe félünk leereszkedni.

Beszélni róla olyan tabu, hogy senki nem meri még megkísérelni sem, pedig igen, jelentős számú nő fél a gyerekétől, és fél a megbélyegzéstől és a szégyentől. Most nő föl az első generáció, akiket az intenzív szülőséggel neveltünk, akiknek erőn felül is megadtunk mindent úgy, hogy alig voltak eszközeink ehhez, és a saját mentális önvédelmünkhöz.

Főzzél mákos tésztát éjfélkor! – ezzel kezdődik, aztán egyszer csak már kutyába se vesz a gyerekünk, vagy verbálisan megtámad. A kétezres évek elején elindult új nevelési irányzat eredményei már jól láthatóak, és nem feltétlen pozitív formában. A gyerekeink nem boldogabbak és sikeresebbek, mint a mi generációnk, vagy akár a mi szüleink voltak, ellenben az anyjuk rendesen ráment a teljesíthetetlen elvárásokra. Megszakadtunk, mégsem vagyunk előrébb semmivel. Úgy tűnik tehát, az intenzív szülőség sem adott mindenre választ… 

Merre kellene lépni a megoldás felé?

Az anyák bűnbakká tétele helyett sokkal inkább az volna előre mutató, ha a gyerekeink azt látnák, hogy a családban nincsenek kiváltságosok és nincsenek rabszolgák. Ahelyett, hogy megmondjuk, mit csináljanak az anyák, inkább biztosítsunk számukra erőforrásokat, adjunk nekik magasabb bért azért, hogy ne legyenek kiszolgáltatva a férfiaknak.

A nők, akik azt mondják, hogy "ezt így nem lehet bírni", nem a gyerekeiket nem szeretik, és nem miattuk szívnak, hanem azt a rendszert gyűlölik, amiben nem tudnak valóban szerető szülővé válni. Beleszakadunk a munkába és mégsem tudjuk azt a gondoskodást megadni, amit szeretnénk. Én azt gondolom, az anyák mentális egészsége az egész társadalom mentális egészségét meghatározza, ezért jóval több gondot kellene a jóllétükre és a biztonságukra fordítani.