Teljesen indokoltak az ilyenkor adott vészjelzések, és viszonylag kevés az a figyelem, amelyet az ilyen időszakot élő felnőttekre fordítunk. Ők nem az a generáció, amelyik könnyen fordul pszichológushoz, és sokszor maguk sem értik vagy tudatosítják, hogy baj van. Görcsös kapaszkodásuk vagy éppen tüntető különállásuk, saját életük és saját útjuk eltökélt védelmezése súlyos fenyegetésekkel való küzdelemről tudósít. Esetleg állandósuló, rögzülő rossz működéseik egy már-már lehetetlennek tűnő feladatban való elakadásról, félúton megrekedt lelki kényszermegoldásokról árulkodnak.

Az ilyen helyzettel küzdő szülő megérdemli a kíméletet és azt, hogy szerettei is segítsenek kontrollált átmenetet megvalósítani a szülőségből az idősödésbe, a virágkorból a hervadás felé. A felnőtt gyermektől már elvárható, hogy legyen annyira felnőtt, hogy ezt a lelkiállapotot tekintetbe vegye és viselkedésével igyekezzék a leválást mindkettejük számára optimálisan kezelni. Felismerheti, hogy saját érdeke is a jó kapcsolatvezetés és ha emellett dönt, meg tudja tenni a magáét azért, hogy a kapcsolatot ezen az életszakaszon sértetlenül átmentsék, és viszonyukat a helyzetnek megfelelő működő formára átalakítsák. Csupán annyi szükséges ehhez, hogy egy kis időre ki tudjon lépni az „anyám lánya/ apám fia” kamaszpozíciójából és be tudja kapcsolni ember ember iránti empátiáját. Talán segít, ha belegondolunk, hogy a gyermekéről leváló szülő harca is többfrontos, lelki feladatai roppant sokrétűek.

Az érzelmi veszteség

Az első kihívás, amellyel a szülői szerepétől búcsúzó felnőtt szembekerül, maga a gyász - a veszteség, a búcsúzás. Ha jobban belegondolunk, a gyereknevelés kifutása puszta természeténél fogva olyan, hogy érzelmileg akár kezelhetetlennek, befogadhatatlannak is tűnhet. Kellő pufferolás vagy felkészülés híján akár a legegészségesebb szülő is úgy  érezheti (anélkül, hogy akár magának is megfogalmazná), hogy valamilyen szinten készületlenül éri ez a dolog. Hiszen már-már lehetetlen ésszel felérni, hogy élete eddigi legfőbb tevékenysége, egyik legfontosabb identitása, célja, létformája, keretrendszere és - ami a legfontosabb - érzelmi táptalaja egyszeriben kifogy alóla. A szülő egy napon arra ébred, hogy nincs gyerek a háznál. Sokan föl sem fogják, hogy egy napon majd a gyermekeik nélkül fognak élni és meglepődnek azokon az érzéseken, amik ekkor felszínre bukkannak. Hiszen azok a jelzésszerű, kiszámíthatatlan kis érintkezések, futó hazalátogatások,  telefonhívások - bár létfontosságúak - a hátramaradó szülő számára már csak a túlélő adagra elegendőek, a hirtelen jött magány enyhítésére nem alkalmasak, nem feledtethetik, hogy annak, annak a megtartó életformának vége.

Vannak, akik úgy érzik, tényleg nem baj, hogy vége. Több volt már benne a rossz, mint a jó. Az ő rossz érzéseik más természetűek. De szinte mindenki szembekerül azzal a meghökkenéssel, hogy a gyereknevelés mint feladat, mint „befektetés” és húszegynéhány évet átívelő áldozat anélkül ér véget, hogy bármiféle jó érzésre okot adó visszajelzés, jutalom, köszönet vagy egyéb záró momentum kitenné a végére a pontot, illetve a pontosvesszőt, a három pontot. Jóval később, az unokák születésével, az érett felnőtt gyerek esetleges érzelmi újraközeledésével megélhetünk valamiféle sikerélményt, valamilyen „nem volt hiába” élményt - ha ki tudtuk várni, ha addig el nem mérgesedett a kapcsolat, ha van egymás számára mondanivalónk, ha képesek vagyunk egymást látni és hallani.

A frissen kirepült, esetleg dezorientált, útkereső, vagy céltudatos, de szabadságát mámorosan élvező fiatal mellett viszont nem sok érzelmi visszajelzésre számíthatunk. Sok szülő azt éli meg, hogy a gyermekek „szó nélkül” elmennek, sőt még örülnünk is kell annak, hogy sikerült megkapnia az ösztöndíjat, a kollégiumot, vagy azt a jó kis albérletet a barátjával, jaj istenem, csak gyereket ne csináljon neki,  nagyon nem tetszik nekem az a fiú... A fiatal egyszeriben már nincs ott és még azt is a normál sávba tartozónak kell látnunk, ha időlegesen szinte elfelejti, már-már nemlétezőnek tekinti azt, aki addigi aktív életében minden mozdulatát, lélegzetét, pénzét, idejét, napjai beosztását, élete teljes berendezkedését őérte adta, őhozzá igazította. Nem haragszik ő - csak lubickol és eszébe sem jut, hogy erről tudósítsa az otthon maradottakat, akik nyilván jól vannak és (jobb esetben) biztos örülnek neki, hogy ő is ilyen vígan él, vagy (rosszabb esetben) jobb, ha nem is tudják, hogyan él.

Amíg serdülőt nevelt, a szülő kellő ügyességgel még eltitkolhatta maga előtt, hogy mi vár rá - esetleg maga sem tudta, hogy fájni fog. Bőven lehet, hogy azt mondta magának és másoknak: alig várom. Nőjenek már föl, menjen le rólam a gond, a feszültség, a feladat. Őket talán még váratlanabbul éri saját veszteségérzésük. Részben az „alig várom” csoportból kerülnek ki azok, akik később is hárítják a fiatal felnőtt életében való részvételt… („nem vagyok én nagymama, megvan a magam nagyon jó kis élete”). Általában itt már a korábbi szülői élmény is szegényes, távolított vagy elhibázott volt,  és az ezzel kapcsolatos  kudarcérzet, szégyen, megbánás, gyász a tudattalan hárítás nehezen hozzáférhető mélységeiben raktározódott el. Sok ötvenes szülő, aki teljes gőzzel éli a saját életét és látszólag meg sem rebben gyermekei leválásától, már jó előre túlkompenzálta fájdalmát, talán épp mert már évekkel a leválás előtt elveszítette gyermekeit. A fiatal felnőtt pedig esetleg azt éli meg ezalatt, hogy a szülője - felfoghatatlan okból - nehezen hozzáférhető. Más esetekben viszont épp a súlyosan sértett, megbántott és érzelmileg még túlságosan is kapaszkodó szülő érzi úgy, hogy „nem tartozik” nagymamai/nagypapai szolgálatot teljesíteni, hiszen még őt sem kárpótolta senki a saját gyermeki énjében elszenvedett veszteségért, cserben hagyásért.

A szülő vesztesége attól rendkívül nehéz, hogy egész felnőtt életének talán legerősebb érzelmi kapcsolata számolódik föl. A váltás lehet fokozatos, de lehet annyira éles, és érzelmileg valójában annyira nehezen megmagyarázható is, hogy egy erősen kötődő szülő csak a legnagyobb lélekjelenléttel tudja átvészelni. Kevés szülő áll az érzelmi függetlenség olyan fokán, hogy legalább gyengébb pillanataiban föl ne tegye  a kérdést: minek is csináltam? Ennyi volt? És akkor most vége? Így ér véget? És akkor most innen hogyan tovább?

A szülő elveszíti az érzelmi táptalajt, amit a gyerekek jelenléte adott. Paradox módon itt talán még nehezebb helyzetben van az, aki a serdülővel, fiatal felnőttel is ki tudott alakítani egy boldog, egyenletes, jó hangulatú, együttműködésen alapuló modus vivendit. Ő tudattalanul is kialakíthatott egy olyan illúziót: a világ végéig is elélnénk így, ennek talán nem is kell véget érnie. A fiatalok jelenléte a házban vidámságot, színt, örömöt, mozgalmasságot visz az életbe; a szülő azt érzi, szükség van rá. Ha főz, mos, rendet tart, ha hátországot biztosít, ha szervez, ha fuvaroz, a jó kapcsolat esetén ez mind megannyi szülőségi vagy kapcsolódási pont, mind megannyi öt-tíz perces vagy akár félórás-órás beszélgetés. Egy életforma, amiben ezer apró jelből érezheti napi szinten, hogy van kapcsolat, van pezsgés, van családi élet.  Ezt elveszíteni - komoly életformaváltást jelent.

A legtöbb szülőnek - ha máshogy nem, hát tudattalanul - van valamilyen titkon dédelgetett álma, amely az „erőfeszítéseim jutalma” formát viseli. Szinte óhatatlan, hogy a szülő elképzeljen valamiféle választ, valamilyen reakciót arra, amit gyermekeiért tett, adott, teljesített. Jobb esetben talán nem vár mást, mint valamiféle fokozatosan gazdagodó felnőtt-felnőtt kapcsolatot, esetleg valamilyen apránként tudatosuló hálát, amiért így nevelte, ilyenre nevelte. Aggasztóbb, ha már az is eszébe jut (és ha így jut eszébe), hogy a gyermekért ilyen vagy olyan áldozatot hozott. Megint mások pedig - szintén nem föltétlen tudatosan - akár azt is elvárják, hogy ha majd a gyerekük felnő, akkor megérti és valahogyan megköszöni a nevelést és azzal, amit megvalósít, amit elér; kárpótolja is őt a nehéz, munkás életért, az elrontott házasságért, a meghozott áldozatokért. Az ilyesfajta várakozás már egészen megnyomorító teherként is nehezedhet a fiatal felnőttre.

Ő pedig nagy valószínűséggel nem lesz hálás, vagy csak nagyon soká, és bizonyosan nem kárpótolja a szülőt semmiféle „áldozatért”.  Ha azonban nem várunk semmi effélét, ha a jelenben tudunk jó partnere lenni valós élethelyzeteiben, akkor előfordulhat, hogy egy nap tényleg azon kapjuk magunkat, hogy jó barátok vagyunk - ha nem is feltétlen abban a formában, ahogyan előre megálmodtuk, hanem úgy, ahogyan a fiatalok diktálják. Itt is egy érzelmi paradoxon működik - aki kér, követel, kunyerál, konkrét elvárásokkal él, egyoldalúan kontrollálni próbálja az érzelmi adok-kapok forgalmát, az nem kap. Aki el tudja engedni a kontrollt, a követelést és az álmait, és az élő igények mentén reális, józanul beszabályozott cserekapcsolatba bocsátkozni, az esetleg elnyeri jutalmát.

...

 

Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 1. rész: Az előzmények
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 2. rész: A felnőttségi bizonyítvány
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 3. rész: Mire vevő a fiatal felnőtt?
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 5. rész: A szülő gyásza II.
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 6. rész: A "beteg" kapcsolat
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 7. rész: Sorskönyv és átírás a generációs konfliktus
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 8. rész: Játszma, szerződés és határok