A csecsemők káprázatos módon jelzik az idő múlását, egyik nap megszületnek, másik nap már forgolódnak, harmadik nap felállnak, negyedik nap meg már (vissza)beszélnek. Én legalábbis így élem át. A lányom 10 hónapos, de mintha csak tegnap szültem volna, viszont ma már egy kis totyogó, aki – bár kínaiul, de – egész nap magyaráz. Bele sem akarok gondolni anyukám mit érez, mikor jobb esetben havonta, rosszabb esetben kéthavonta látja az unokáit. Egyik alkalommal még nincs foga a kicsinek, következő alkalommal már 6 van!

Ovis korú fiamban elképzelésem szerint nagyjából így zajlik le az idő múlása: Hétfő van, „Nem akarok oviba menni…”, szerda gyümölcs nap, de jó, péntek, holnap nem kell jönni oviba! A csudába, már megint hétfő, oviba kell menni. Nem ennyire szürke azért az élete, hiszen ott vannak a névnapok, szülinapok, húsvét, Mikulás, karácsony… és már megint a névnapok, szülinapok… szóval még meg sem kapta a karácsonyi ajándékot, de már a névnapi miatt izgul. Még majd’ 3 éve van az oviból, de már a sulira készül lelkileg – szerintem nem korai.

Tizenévesen emlékszek lelassult, vánszorgott, ténfergett az idő. Nem tudom mi történt vele akkor, de valamiért mintha állandó téli álmot aludt volna. Azt hittem soha nem leszek középiskolás, majd azt vártam, hogy 18 éves legyek, majd hogy papíron is érett legyek (érettségi)… de valahogy ez is eltelt. Minden egyes mérföldkő az életben azt sugallja, hogy valami elmúlt, valamit elértünk, valamivel előrébb vagyunk. Talán 21 éves voltam, mikor kiröpültem a szülői háztól, nem is akárhogy, jó messzire, egyenest az ország másik végébe. Évek teltek el úgy, hogy nem is emlékszek rá. Míg életem első húsz évét vontatottnak éltem meg, a rá következő 10 évet valószínűleg hajtotta a tatár, vagy mit tudom én miért rohant ennyire. Házasság, gyerek, költözés, még egy gyerek, diploma… Azt hiszem előre félek, mi vár rám az elkövetkezendő években.

MINDENKI ANNYI IDŐS, AMENNYINEK ÉRZI MAGÁT? Tanúbizonyságként gondoltam a szilveszteri bulit úgy átmulatom, mint anno 18 éves koromban. Este előkészültünk a vendégek fogadására, majd a zene lendületével elkezdtem a nappali közepén táncolni, csak úgy dúlt bennem az energia… egészen két teljes szám erejéig. A fiam látta milyen jó móka, a harmadik számban csatlakozott hozzám. A negyediknél már anyának pihennie kellett, de az ötödiktől már csak ő ugrált mint egy mérgezett egér. Ha egészen egészen egészen optimista akarok lenni, akkor arra gondolok, hogy hú de jó gazdaságos vagyok, már nem kell egy teljes éjszaka tombolás a végkimerülésig, elég 10 perc is ;)

30 évesen, két kicsi gyerekkel itthon gyakran előfordul velem, hogy nap végén hullafáradtnak érzem magam, de ha valaki megkérdezné mit csináltam egész nap, akkor némi gondolkodás után azt mondanám SEMMIT. Valóban így lenne? Hová tűnik akkor az időm? Próbáltam időrendet írni, hogy miket csináltam: „7:30-8:15 ébredés, készülődés az oviba. 8:15-9:00 oviba menés. 9:00-9:25 etetés, 9:25-9:35 mosakodás, pelenkázás…”. Szóval ez valahogy hasonlít arra, hogy regisztrációs jegy a buszon, ami szerintem eléggé felesleges, sok idő és sok pénz (a sok felhasznált papír). Erre nem voltam képes, hogy minden egyes tettem adminisztráljam. Hiába az ügyintéző titkári képzés, ez azért mégis csak sok lett volna! Aztán jött a feladatlista. Összeírtam, hogy aznap miket kell megtennem, hogy azt mondja: IGEN, csináltam valamit! Na, ez működött egy darabig, bár amikor csak a felét voltam képes elvégezni a kitűzött célnak, vagy amikor már napok óta ugyanaz a lista volt, mert semmivel nem jutottam előrébb, akkor feladtam L… De még mindig nem tudtam hová tűnik az időm.

Végül lemondtam róla, hogy elszámoljak a perceimmel, óráimmal. Hiszen bebizonyosodni látszik, hogy én egész nap nem csinálok semmit! Hiszen CSAK elrendezem a gyerekeket, kaját készítek nekik, megetetem őket, pelenkázok, fürdetek, öltöztetek, játszok velük (próbálok nem keveset, hanem sokat), főzök, sütök, mosok, mosogatok, takarítok, vasalok, idegen nyelvet tanulok, napi egy-két órát számítógép előtt ülök, kétnaponta tornázok egy órát… most is inkább cikket írok, ahelyett, hogy VALAMIT csinálnék. Sok dolgozó, gyerek nélküli felnőtt irigykedik, hogy milyen jó nekem, mert csak itthon vagyok és gyerekeket nevelek… hoppá! Ez az! Hogy én erre nem gondoltam?!?!?! Mit csinálok egész nap? Gyerekeket nevelek. Aki szintén gyereket nevel, az valószínűleg érti mire gondolok. Legalábbis remélem, hogy nem csak én nem tudom, hogy hová tűnik az időm…