Kedves Levélíró!

Nekem nagyon tetszik az Ön kislánya! Egy olyan tényt példáz, amit régivágású védőnők és óvónők gyakran elfelejtenek: a gyerekek NEM EGYFORMÁK. Ahogyan a felnőttek sem egyformák, úgy a gyerekek sem. Akinek gyermeke van, akkor jár el helyesen, ha - úgy mint Ön - türelemmel és megengedő kíváncsisággal, odafigyeléssel szemléli, vajon kit és mit kapott a keze közé fölnevelni, vajon milyen csoda bontakozik ki a kis lényből, aki napról napra velünk él. Azt hallom ki a sorai közül, hogy a legfontosabb engedély, amire ennek a kislánynak ebben a szakaszban szüksége van, az a következő: a SAJÁT TEMPÓM! Engedjétek meg, hogy a megfigyelés és a részvétel közötti átmenetet a nekem komfortos tempóban kezeljem! Mert szemlélődő vagyok, és a szemlélődésben nagyobb biztonságban érzem magam, mint a részvételben. Ez a kislány ilyen, ennek rengeteg gyümölcsét és előnyét tudja majd megélni, ha addig sikerül őt megőrizni az ilyen autizmus-kereső, minden kicsit is különleges dolgot stigmatizáló és gyanúba keverő védőnőktől és pedagógusoktól... Nagyon helyes ösztönnel jár el, amikor az ilyen hatásoktól óvni akarja a gyermekét. Sosem szűnök meg hangsúlyozni (és lehet, hogy most nem ezt esik jól hallani, de fontosnak tartom): a pedagógusok és az intézmények komoly sérüléseket tudnak okozni a kicsiknek. Ha a gyermeke azt "kéri", hogy a saját tempójában merülhessen alá a közösségben és mindig legyen kiútja a szemlélődésbe, a reflexióba, akkor igen, azt gondolom, igaza van és nem lenne helyes elárasztani őt az óvodás élethelyzettel, azzal az ingertömeggel, ami napi 5-8 órában, heti 5 napon úgy éri őt, hogy nincs választása. Míg egy gyerek működhet teljesen jól társas helyzetben, amikor azt válaszhatónak éli meg, addig reagálhat egészen komoly boldogtalansággal, ha ráébred, hogy az ingergazdag társas helyzet immár csapda, nem választhat, akár akarja, akár nem, ez lesz, és nagy töménységben. Tehát az én meglátásom szerint is valami olyan helyzet lenne jó, ahol ő szokhatja az óvodás élethelyzetet, de nem erőltetik túl, nem terhelik túl vele és fokozatos az átmenet. Voltak és talán máig is vannak alternatív óvodák, akár a Waldorf is lehet ilyen, ahol a beszoktatás gyerek-specifikus és adott esetben fokozatos, illetve a gyerekek délben elvihetők, egy-egy nap otthon marafádzól sem dől össze a világ.
Végül pedig hadd hívjam föl a figyelmét egy olyan jelenségre, még így jóval az iskolakezdés előtt, amely épp a boldog, figyelmes, szerető családban nevelkedő gyerekeket fenyegeti. Ez pedig - és számos ilyennel találkoztam - egész egyszerűen az, hogy az ilyen gyerekek egyáltalán nincsenek felkészülve arra, hogy létezhet helyzet, ahol őket nem szeretik. A jól szeretett, sok finomsággal és gondoskodással körülvett, gyanútlan és bizalomtelt gyerekek néha egészen lebénultan és eszköztelenül állnak az előtt, ha őket nem szeretik vagy plána ellenszenvvel, féltékenységgel, irigységgel kezelik pedagógusok vagy osztálytársak, más szülők. Egészen meg tudnak rendülni attól, hogy hogyan lehetnek az emberek gonoszok, hogyan lehet őt nem szeretni, és sokszor el sem mondják a szülőknek, részben mert nem tudják megfogalmazni, részben mert elhiszik, hogy bennük van valami rossz; részben pedig mert annyira idegen a saját családjuktól ez a dolog, hogy azt sem tudják, hogyan fogjanak hozzá. Az én véleményem az, hogy mindig a tanárt kell választani; fontos az iskola IS, fontosak, nagyon fontosak az osztálytársak, az osztály szociológiai összetétele is; de a legfontosabb az óvónő, tanítónő, tanárok személyisége.
Sok sikert!

Frank Orsolya
2014-12-17 23:10:41