Kedves Asszonyom!

Amit magáról és a fiáról leír, annak egy része a fia részéről teljesen normális kamasz viselkedés, egy része pedig a megváltozott családi helyzettel és mindekettejük feldolgozatlan érzéseivel függ össze. Alapszabály, hogy először mindig saját magával kell foglalkoznia, mert ahhoz, hogy másokról jól tudjunk gondoskodni, jó kapcsolatokat ápolhassunk, előbb magunknak is rendben kell lenni. Sajnos velünk élő szeretteinknek – főleg a gyermekeinknek – nem feladata, hogy bennünket vigasztaljanak, rendbe tegyenek, érzelmileg töltsenek. Fájdalmas és ellentmondásos dolog, de előbb rendbe kell jönni és utána leszünk alkalmasak igazán jó kapcsolatra. Rendbe jönni pedig nem könnyű, hiszen elég bonyolult dolog olyan férjet gyászolni, akivel rosszban voltunk. Hogyan sirassam, ha rossz volt hozzám? Tényleg hiányzik? Miért nem tudott jobb lenni? Sok-sok vegyes érzés kavarog ilyenkor az emberben. Nem illik kimondani, de könnyebbség is, hogy elment, másfelől hiányzik is, aztán az élet így részben nehezebb, részben könnyebb. Nincs veszekedés, de nehezebb anyagilag is, meg az érzelmi csapongások miatt is, amelyek a távozásával beálltak. Az Ön gyásza még nagyon friss, és mivel ellentmondásos, talán még nehezebb, mint másként. Talán még azt a rengeteg feszültséget sem beszélte ki magából, ami a férje halálát megelőzte, nem is szólva a halálesettel kapcsolatos történésekről. Hogyan lett beteg, mi baja volt? Mi volt ennek a lefolyása? Hogyan vett részt mindebben Ön? Hogyan kísérte? Mit érzett az elvesztése után? Hogyan gondolkodik a kapcsolatuk megromlásáról? Hogyan képzeli most az életét? És a közeli és középtávú jövőben? Ezek a témák és érzések mind ott torlódnak az Ön lelkében, és amíg ezekről nem sikerül valakinek, szakembernek, más segítőnek, lelkésznek vagy jóbarátnak eleget beszélnie, eleget ahhoz, hogy megkönnyebbüljön, addig nehéz lesz ezeken túltennie és rendezetten éreznie magát.
Hogy a fia mindebből mit érez, az a következő kérdés, és persze az arra következő az, hogy őbenne mi zajlik. Ő az apját vesztette el, ez fiúgyermeknek mindig különös megpróbáltatás; előtte egy megromlott kapcsolatban volt szereplő/szemlélő. Fel kell dolgoznia azt is, hogy a szülei házassága megromlott és azt is, hogy az apja meghalt, és hogy ő apa nélkül maradt a férfivá válás küszöbén. Azt gondolom, jó, ha hagyják egymást úgy gyászolni, ahogy kinek-kinek jobban esik. Ha ez a fiú most a nagymamájánál keres menedéket, akkor hadd tegye, ugyanakkor értem, hogy nagyon fájó Önnek, ha a családi otthon még jobban szétesik az ő hiányzásaival. Hiszen már elment a férje és egy másik értelemben a lánya…
Itt sajnos egy másik nagy témakörbe lépünk: abba, hogy Ön mennyire felkészült arra, hogy a kisebbik gyermeke is nemsoká, belátható időtávon belül kirepülhet. Vagy így, vagy úgy, de egyre kevésbé lehet a szülői házhoz kötni – ha lehetősége nyílik és szükségét vagy vágyát érzi, akkor távolabb fog lépni az otthonától. Már csak azért is, hogy bontakozó önállóságát megélhesse és kiélvezhesse. Nyilván Önnek is könnyebben esne, ha ezt semleges helyen művelné nem az Ön iránt ellenséges nagymamánál, de a fiú valószínűleg csak azért megy a nagymamához, mert egyszerűbb, közelebb van, és mert az otthonából, annak feszültségeiből és rossz emlékeiből kiléphet. Ez nem Ön ellen irányul, hanem semleges külső terület, ahol valószínűleg megetetik aztán békén hagyják. Az Önnel való viszonya most túl sok emléket, megoldatlanságot, feszültséget hordoz – nem az Ön napi viselkedése miatt, hanem mert az elmúlt feldolgozatlan éveket hozza elé. Eben Ön nem hibás, ez a helyzetből következik, és a házassága során is nyilván mindent megtett, hogy tartsa a frontot, hogy neveljen, hogy dolgozzon.
Amennyire látom, a fia nem is olyan rosszul birkózik a helyzettel. Ha tanul, ötösöket és négyeseket, kap, néha nem tanul, és akkor ennek nyoma is van. Ez természetes. A magatartása rendezett, edzésre eljár, tehát nagy baj nincs. Azt hiszem, kevés kamasz van, aki időnként ne csapná be az ajtót vagy vágna oda egy-egy durva szót a szüleinek. A haláleset környezetében pedig mindig indulatok szabadulnak el, valamilyen egészen mély, tudattalan szinten mindenkit megzavar és felkavar, hogy lecsap a környezetünkben valamelyik közelállóra az, amiről minden erőnkkel próbálunk megfeledkezni – a halál, és felidézi saját halandóságunkat is. Teljesen természetes, ha mindenki „ideges” lesz ettől és ez így vagy úgy talál kiutat: a feszültségünk úgy bolyong a levegőben, mint az elektromos feszültség, ami aztán villámként csap bele az első kiemelkedő tárgyba. Ezek sajnos legtöbbször a hozzánk közel állók. Az is teljesen normális viselkedés a nagykamaszoknál, hogy anyagi igényeik, merész vágyaik vannak és mivel még nem keresőképesek, ezekkel a vágyakkal a szüleiket ostromolják. Előbb-utóbb ezek bírják rá a fiatalt, hogy munkát keressen, de ennek is el kell, hogy jöjjön az ideje. Ha reálisan látja az Ön lehetőségeinek a korlátait, akkor előbb vagy utóbb abba fogja hagyni az ostromlást és reális megoldást keres. Most tanulja meg a vágyait rangsorolni és a lemondást is.
Azt is elég nehéz ilyen helyzetben feldolgozni egy növendék férfinak, hogy az anyjával kettesben maradt - a helyzet magában is kissé kényelmetlen a számára, ha néha kilép belőle, nem biztos, hogy baj. Ha Ön is látja előnyét a városba költözésnek, akkor jó, tegye, de fontos, hogy a fia akkor is megőrizhesse mozgásszabadságát. Az ilyen korú fiatal, ha van választása, hogy otthon aludjon vagy ne, akkor bizony akkor megy haza, ha hazamenni jó. Ha részben jókedv, kedvesség és rendezettség várja, például gondoskodás, étel, tiszta ruha; részben pedig békén csinálhatja a saját dolgait. Ha kevés negatív és sok semleges és pozitív viselkedéssel találkozik.
Az Ön feladata tehát mindenek előtt az, hogy jól legyen, az érzéseit letisztázza, a fia felől megnyugodjon, mert semmi komoly baj nincs vele a jelek szerint, a fia dolga pedig az, hogy tanuljon, edzésre járjon, és hogy ki-ki gyászoljon a maga módján, hogy végül a kettejük kapcsolata is rendeződni tudjon. Érdemes megkérdezni, mi az, amit a fia szívesen hallana Öntől? Talán azt, hogy ügyes, hogy jól csinálja, hogy becsülni való a teljesítménye vagy bármi más a viselkedésében – ahányszor őszintén tudja dicsérni, tegye meg. Ahányszor ételt tud elé rakni, valamit, ami a kedvence, vagy más olyan módon gondoskodni róla, ami öröm neki, esetleg egy-egy kis meglepetéssel, tegye meg. Ha megsérti, bátran szóljon neki, hogy amit mondott, az fáj. Amennyire meg tudja állni – és biztos, hogy sokszor nem könnyű, hisz Ön is sok mindent nélkülöz most – legyen fegyelmezett, tartózkodjon a kritikától, a nagyanyja szidalmazásától, az apja szidalmazásától, a saját életével kapcsolatos panaszoktól. Amennyire bír, legyen pozitív. Ez nehéz, és lelkierőt igényel, de azt a lelkierőt máshol kell beszereznie, nem a fiától. Bármily hihetetlen is, a nagyfiú még mindig Öntől várja, hogy szép csöndesen ott legyen a háttérben, rendezett és pozitív hozzáállással. Tudom, a jelen dúlt és kétségbeesett lelkiállapotában ez már-már elérhetetlennek tűnhet, de jó, ha tudja, hogy ez a cél. Ez azonban csak akkor fog sikerülni, ha a férjét és a házasságukat, az egykori reményeiket és múltjukat sikerül meggyászolni megsiratni, és nyugovóra helyezni. Bátran vállalja föl a férje iránti haragját is, és – ami talán még nehezebb – azt is, hogy hiányzik, és a házassági kudarc fájdalmát is. Ehhez jó ha keres magának segítőt; egyáltalán: az elkövetkező hónapok még sok nehézséget hoznak, ezért jó lenne, ha lenne egy vagy több olyan ismerőse, barátja, segítője, akiknek erről beszámolhat, akiknek az eseményeket sorra elmesélheti, és akik értő füllel, figyelmesen meghallgatják. Mindig vannak jó barátok, akik válságos helyzetben hajlandók efféle támogató hálót biztosítani, tudván, hogy ha ő kerülnének nehéz helyzetbe, Ön is megtenné nekik ugyanezt. Minden jót, sok sikert!
 

Frank Orsolya
2012-05-09 20:52:25