Kisgyerekkel temetésen

Kedves Orsolya!

Kilenc éves unokámmal, annak édesanyjával (a lányommal) és férjemmel egy lakásban, egy háztartásban élünk. A lányom elvált a férjétől az unokám 2,5 éves korában. Férjem édesanyja is velünk élt, amíg el nem hunyt 6 évvel ezelőtt. A dédnagymama, nyugdíjasként sokat foglalkozott az unokámmal, rengeteg éneket, verset tanított neki. Amikor, pár hónapos betegség után, kórházban elhunyt, az unokám megsiratta, de nemigen fogta fel, hogy mi történt, hiszen 3 éves volt csak. A dédnagymama kérése az volt, hogy hamvasszák el, és amíg a városunk egyik templomában épülő urnatemető el nem készül, addig otthon őrizzük a hamvakat. Ezért csak egyházi „temetés” volt, ahol mi, a szűk család voltunk csak jelen, és a pap képletesen örök nyugalomra helyezte a dédnagymamát. Az unokám ezen nem volt jelen, mivel nem tudtuk, hogy mit lehet mondani egy 3 éves gyermeknek, hogy előttünk, abban a kis dobozban van a dédi. Az urnatemető azóta sem épült fel, a hamvak itthon vannak.
A dédiről halála után is sokat beszélgettünk, unokám emlékszik, hogy mikre tanította őt.
Pár évvel ezelőtt azt megkérdezte miért nem megyünk ki a temetőbe a dédihez? Akkor azt mondtuk, hogy mi nem járunk temetőbe, mert a dédi templomban van eltemetve (egyrészt azért mondtuk ezt, mert még mindig kicsi volt és nem tudtuk hogyan megmondani, hogy a dédi elhamvasztva lett és otthon vannak a hamvak, másrészt azért mondtuk, mert azt hittük, hogy hamarosan felépül az urnatemető és a dédi tényleg a templomban lesz eltemetve).
Most viszont azt mondta, szeretne elmenni a templomba ahol a dédi van.
Hogyan mondjuk meg, hogy otthon vannak a hamvak, hogy hazugságban se kerüljünk? Ráadásul hogyan lehet elmondani egy 9 évesnek, hogy a dédnagymamája – igaz, hogy saját kérésére -, de el lett hamvasztva? Hogy mondjuk el, hogy mi az a hamvasztás?
Kérem, segítsen ebből a csapdából kimászni!
Nagyon várom/várjuk válaszát, köszönettel!

Székletvisszatartás szorongás

Tisztelt Orsolya!

Alábbi problémával fordulok Önhöz. Kislányom jelenleg 3 éves. Egészséges, mindent megért. De amit kérek tőlle, azt 100 x el kell mondanom neki, és 101x-re sem úgy és azt csinálja amit kérek tőle. Ezt elég nehezen viselem. Baj nincs vele, orvosok kóros elváltozást nem állapítottak meg sem a hallásával sem mással. Ikrek jegyben született benne van egyszerre a kisördög és az angyalka is. De leginkább az első. Amúgy alapvelőlegesen vidám, huncut és ravasz. Beszélni is beszél. Ugyan néhány hangot nem ejt ki szépen, gondolom ezzel később beszédfejlesztőre kell vinnem. De amit mond és akar azt meg szépen kitudja mondani. Úgy érzem, hogy ez csak szelektív. A dologhoz hozzá tartozik, hogy márciusban elvesztettem az állásomat és azóta ideges vagyok, állást nem találok végzettséggel. Kereskedelemben sem tudok elhelyezkedni és 3 műszakot vállalni, mert nincs aki menjen a gyerekért. Próballok ennek ellenére nyugodt, higgadt maradni, de azóta nem sikerül. A gyerek eddig 3-4 naponta kakil, már teljesen szobatiszta lett, mikor egyszer csak elkezdett éjszaka és nappal is bepisilni, későn szól. Pedig tudja jelezni. Már magától is ráül a bilire vagy a w.c-re. Kaki ügyben is szenvedünk, 1 hétig nem volt kakija, vittem orvoshoz, 3 napig kapta a beöntést, aztán 4. nap belázasodott. 1 napig volt láza, utánna semmi. Hashajtók , sem hajtják ki belőlle. Teljes étrend változás meg van, sok gyümölcs, rost, folyadék. Hashajtónak a Laevolacot és paraffin olajat használjuk, de semmi. Tamarinlax lekvár sem használ már, glicerines kúpot előbb kinyomja, mint a kakit, pedig jól felhelyezem szegénykémnek. Itt már arra gondolok, hogy lelkileg van nála, hogy mostanában sokat kiabálok vele a fenti helyzet miatt és már nem vagyok türelmes. Pedig szegény nem tehet róla. Úgy sajnálom szegényt ilyenkor és bezzeg lelkiismeret furdalásom van ilyenkor. Már a bölcsödében is bepisilt ma, és azt mondta a gondozó néniknek, hogy anya kiabál velem, mert rossz vagyok. Hogyan hozhatnám helyre mielőbb a dolgot??? Segítsen kérem. Megpróbálok a jövőben türelmesebb lenni. De szeretném azt is, ha ő is elsőre, de legfeljebb másodszorra megcsinálná szépen amit kérek tőle. Meg kell értenie neki is, hogy mindenkinek a helyzetét megkönnyítené, ha szótfogadna. Szeretném ha kiegyensúlyozott , vidám és huncut gyerek lenne továbbra is. Mielőbb a kaki ügynek rendeződnie kell, mert nem szeretném kórházba vinni műtétre. Nem szeretnék odáig eljutni. Már leültem vele sokszor és szépen, nyugodtan elmondtam neki, hogy mi a helyzet, mi helyes és mi nem. Mit miért kell. Van amikor úgy látszik, hogy megértette, de aztán csinája előről a dolgokat ( azt, hogy nem fogad szót. ). Már alakítottam ki bünti sarkot, hogy nem csinálhat azt amit szeretne pl: film nézést...stb) De nem használ. Kétségbe vagyok esve. Hogyan vehetem rá, hogy csinálja meg amit kérek. Hiába kérdezem nap mint nap, mi volt a bölcsiben, nem mesél. Csak azt mondja, hogy nem. Vagy azt, hogy kakaót evett és kakaót játszott. Várom mielőbbi válaszát, egy aggódó anyuka.

Hasfájás szorongás gyerekeknél

Kedves Orsolya! Iskolakezdés előtt állunk a 7 éves kislányommal. Kiscsoportos korában jelentkezett, hogy reggelente, amikor az óvodába értünk, hasfájást és hányást okozott nála. Először még csak gyomorrontásra gondoltam, tehát hazavittem, doki, egy hét pihenő.. De a héten semmi probléma sem jelentkezett, csak amikor ismét óvodába kerültünk. Persze az óvónőknél én voltam a rossz anya, mert betegen viszem a gyermekem. Aztán valahogy elfogadta, hogy menni kell, így átvészeltük ezt az évet. A következő évtől váltottunk óvodát, ami már szuper volt. Az óvónénik tényleg nagy szeretetben nevelik a gyerekeket és így ő teljesen felszabadult, jó közösségben nyugodtan hagytam náluk.
Az utolsó óvodai év már nem volt túl zökkenőmentes, mivel vegyes csoport lévén sok kicsi került be, kevés korabelivel volt együtt. Az iskolaválasztás is egy nagy stresszhelyzetet okozott, mivel sajnos már itt is szinte "felvételizni" kell. Heti egyszer előkészítőbe jártunk 6 hétig. Újból előjöttek a reggeli hasfájás, hányás tünetek. Szerencsére az óvónők jól kezelték, és mindent megtettek, hogy ebből kilábaljunk. Most nyári szünet van, így hát a nagymamánál kell menni. Még ott szeret is lenni, csak ne menjenek sehová (bolt, zöldséges stb.). Ha tudja, hogy menőke van, akkor már ébredés után kezdődik, hogy fáj a hasam.. és már nincs megállás.. Ha szabin vagyunk együtt, akkor semmi gond, velem eljön mindehova. Itthon egy felszabadult, értelmes, érzelmes, erősen megfelelni akaró kislány, máshol kicsit szégyellős. Az iskolát várja, próbálom finoman ráhangolni. Attól tartok, hogy az iskolai stressztől, az új környezet megszokásától újra kezdődik a problémánk, és ez még csak rosszabb lesz. Szeretném kérdezni, hogy van-e valami módszer, vagy nevelési tanács amivel segíthetnék neki.
Üdvözlettel - Tímea

Fiatalon szexuális vágy

Kedves Frank Orsolya!
Egy 16 éves lány vagyok. Egyke. Anyukám egyedül nevel engem. Apukám 5 éves koromban hagyott el minket, megismert egy másik nőt és külföldre költözött vele. Nem sok emlékem van róla, csak elszórtan néhány. Akkoriban is elég keveset volt velem, de arra emlékszem, hogy nagyon szerettem játszani és hülyéskedni vele. Néha átfut az agyamon, vajon mennyivel lenne másabb az életem, ha ő is a részese lenne, mégse éreztem soha konkrétan a hiányát. Azóta összesen kétszer láttam őt, nem nagyon jár vissza az országba, de olykor az interneten keresztül ír nekem. Anyukám még mindig nagyon utálja apukámat, ezért nem örül neki, hogy néhanapján levelezem vele.
Anyámmal se túl fényes a kapcsolatom. Sose tudtam vele két értelmes szónál többet váltani. Sohase tudott használható tanácsot adni nekem, sose tudott lelki vigaszt, érzelmi támaszt, megnyugvást nyújtani számomra. Mivel egymaga kell, hogy eltartson kettőnket nagyon sokat robotol és mire hazaér a munkából általában hulla fáradt és teljesen kész van idegileg. Mindenféle különösebb ok nélkül rengeteget ordibál velem, nagyon türelmetlen, mindenbe beleköt és kritizál. Teljesen az idegeimre megy. Most már odáig fajult a dolog, hogy inkább elkerülöm őt és azt, hogy beszédbe kelljen elegyednem vele, mert ha rajta múlik veszekedésbe torkollik az egész. Állandóan dühös vagyok rá, de nem akarom ezt kimutatni, mert tudom, hogy neki is nehéz. Inkább bezárkózom a szobámba, hogy még véletlenül se legyen köztünk semmi konfliktus, de mostanában már egyre kevésbé viselem el az ebből fakadó magányt, úgyhogy a barátaimmal császkálom valamerre, vagy a nagyszüleimnél alszom.
Nincs óriási haveri köröm, nem szokásom bájologni a fél várossal, de van 4-5 barátnőm, akikkel nagyon közeli kapcsolatot ápolok. A nagyszüleimen kívül ők a napsugarak az életemben. Boldog vagyok, hogy vannak nekem.
A fiúk terén sajnos nincs ekkora szerencsém, pedig már egész kicsi korom óta nagyon vágyom az ellenkező nem társaságára. Néha szoktam pszichológiát olvasni, mert érdekel, többek között Freudot is és ő is szót ejt a gyermeki szexualitásról, hogy a gyermekeknek is van szexualitásuk. Ez teljesen rendben is van. Én mégis mindig úgy éreztem, hogy részemről ez meghaladja a normális szintet. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy egész kicsi koromtól kezdve rossz és romlott gyereknek érezzem magamat. Ugyanakkor ez a szégyenérzet fokozta is a szexuális izgalmamat. Már óvodáskoromban is állandóan a szex körül forogtak a gondolataim, mindenről erre asszociáltam. Ennek persze megvoltak a maga előnyei is. Általános iskolában sikerült a társaimat lehengerelnem a perverz vicceimmel, fantáziámmal. Ugyanakkor a srácok inkább a csapat mókamestereként és haverként tekintettek rám. Amikor mint lány a fiúhoz próbáltam közeledni feléjük azt rendszerint elutasították, ráadásul volt, hogy kifejezetten durván. 7 éves koromtól kezdve már rendszeresen önkielégítettem a lakásban található tárgyakkal és felnőtt filmeket néztem, 14 éves koromra pedig már saját vibrátorokat is sikerült beszereznem otthonra.
10 éves koromra már teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a velem egyidős fiúk iránt. A 40 év körüli férfiak voltak azok, akik igazán felkorbácsolták bennem a szexuális vágyat. A korosztályom az idő múlásával egyre kevésbé érdekelt és én sem érdekeltem őket. Az idősebb férfiak viszont rendszerint kimutatták irányomba, hogy tetszem nekik és velük könnyebben találtam meg a közös hangot. Az edzőmmel egy tábor alkalmával kicsit össze is melegedtünk, amikor 14 éves voltam, de a behatolás nem történt meg, csak szájjal kényeztettük egymást. Ez volt az első és utolsó komolyabb szexuális élményem, azóta csak elvétve csattant el egy-két csók, szóval még a mai napig szűz vagyok. Viszont nagyon nehezen bírom türtőztetni magamat, mert nagyon kívánom már a szexet.
Szerencsére a nyári szünet alkalmával egy picikét elterelődött erről a figyelmem, mert sok a szabadidőm és igyekszem mindig csinálni magamnak valamilyen programot. Múlthéten például a nagyszüleimnél töltöttem az egész hetet, mert anyukám felutazott a nővéréhez Pestre, én meg nem szerettem volna egyedül maradni a lakásban. Velük egyébként is nagyon jó a kapcsolatom és örültek neki, hogy többet leszünk együtt. Ők nem olyanok, mint az átlag nagyszülők. Tatám 65 éves, de nagyon fiatalos, mindig bakancsot, farmert és bőrdzsekit hord. Lófarokba kötött vállig érő haja és bajusza van. Sokat sportol, úszik és motorozik, néha engem is elvisz magával egy-két motoros bulira, amit nagyon élvezek. Egy kisvárosban élünk és ő kb. az egész várossal jóban van, mert nagyon barátkozós, közvetlen és vagány. Mamám 63 éves, amolyan háziasszony típus, mert imád sütni, főzni, de ő is nyitott az új dolgokra. Pont ezt szeretem bennük, hogy míg anyukám rendkívül konzervatív, felszínes és pesszimista gondolkodású, ők nagyon szabad szellemiségűek, akárcsak én és sok mindenről hasonlóan gondolkodunk. Ők maguk is és a kapcsolatuk is rendkívül kiegyensúlyozott.
Egyik éjszaka túlzottan is sikerült erről megbizonyosodnom. Általában az MP3 lejátszómmal a fülemben alszom, de akkor sehogy se jött álom a szememre, ezért elhatároztam, hogy verseket írok, amíg el nem álmosodom. Ekkor hallottam meg a nagyszüleim szobája felől kiszűrődő hangokat. Teljesen ledermedtem a nyögések hallatán. Tudtam, hogy jó a házasságuk, de meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is hallani fogom őket a legintimebb pillanataik közben és hogy őszinte legyek, nem is nagyon vágytam rá. Annak ellenére, hogy kellemetlenül érintett a dolog, mégis volt valami izgató abban, hogy hallottam őket elélvezni. Tatám egyre szaporább, mélyről jövő, férfias nyögdécseléseit kifejezetten izgatónak találtam. Nagyon szégyelltem és szégyellem magamat emiatt, de egy kicsit felizgatott. Általában véve is minden kis apró ingerre izgalomba jövök és megszoktam, hogy pornónézés alatt is vizuális és auditív ingerekre gerjedek be. Ez viszont más volt és nagyon rosszul éreztem magamat, amiért kívántam, hogy magamhoz nyúljak. Talán pont ez az erősödő szégyenérzet volt az, ami ráadásképp hozzájárult ahhoz, hogy izgatónak találjam ezt a szituációt és a tudat, hogy most nem lenne szabad felizgulnom, mert ez egyszerűen undorító. Másnap alig bírtam a szemükbe nézni, persze próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Erre csak rátett még egy lapáttal, amikor tatám a beszélgetés közben átkarolt engem. Még élt bennem a tegnapi bűntudat, ugyanakkor minél inkább tiltakoztam ellene felsejlett bennem a hang, ahogyan tatám elélvezett. Az érintésébe belebizseregtem. Utáltam és utálom magamat. Teljesen össze vagyok zavarodva és meg vagyok ijedve, hogy hogyan lehetek ennyire undorító. Hogyan érezhetek ilyet? Tudom, hogy ez nem normális és beteges és az is, hogy egyáltalán megfordulnak a fejemben ilyesmik. Természetesen nem akarok tőle semmi szexuális jellegű dolgot. Még belegondolni is rossz. Azóta szörnyen rosszul érzem magamat és szégyellem magamat. Azon gondolkodom, hogy fordulhatott egyáltalán elő, hogy ilyet érezzek? Teljesen össze vagyok zavarodva.
Elnézést kérek, hogy ennyire mérhetetlenül hosszúra és részletesre sikeredett a levelem, de tényleg szeretném megtudni a problémám valódi okait és azt, hogy hogyan tudnám megszüntetni magamban ezeket a gondolatok és érzéseket! Azért lett ilyen terjedelmes a leírás, mert féltem, hogy nehogy kihagyjak olyan dolgokat a történetből, amik esetleg fontosak lehetnek ennek elérése érdekében! Nagyon össze vagyok zavarodva és undorodom magamtól. Mennyire számít betegesnek vagy normálisnak a helyzetem? Félek, hogy beteges vagyok!! Várom mielőbbi válaszát!

Birtokló szülõ

Kedves Orsolya.
36 eves vagyok es a szulokkel kapcsolatban szeretnek kerdezni. Teljes csaladban nottem fel, nagyon jo korulmenyek kozt. Panaszra nem lehet okom, megis van...
Valahogy ugy erzem, hogy szuleim a mai napig nem fogadjak el, hogy felnottem, sot mar sajat gyermekem van. Tanacsok,tanacsok es tanacsok minden teren, a nap minden napjan. Kulfoldon elunk ferjemmel es kislanyommal, megis erzem az allando feszultseget. Sokszor vitazunk apro, semmi dolgokon meg igy tavuton is, mert ugy erzem, hogy allandoan iranyitananak. Amit csinalok valahogy soha nem eleg jo, elismero szot nem kaptam vagy 20 eves es allando bennem a bizonyitasi vagy - gondolom ebbol kifolyolag. Miota megvan a kislanyom, a helyzet szinte rosszabbodott, mindig van egy mondat, ami megkerdojelezi tetteim helyesseget.
Probaltam tobbszor is beszelni veluk, egyszeruen nem megy. Nincs valtozas. Mindig egy nagy vita a vege, es ugy latom, hogy meg sem ertik, hogy mi a problemam. Mintha nem is hallanak, hogy mit beszelek. Nagyon frusztralo, mert imadom oket es csak arra vagyom,hogy hagyjak elni az eletem es nevelni sajat gyermekem (neha ugy viselkednek, mintha tegnap kaptam volna kolcson a lanyom ) es fogadjak el, hogy mas vagyok mint ok.
Csak peldanak hozom fel, hogy mikor 28 evesen szerettem volna elkoltozni, a kerdes az volt, hogy miert, nem jo nekem otthon veluk?
Mit tehet az ember lanya, ha egyreszt ugy erzi, hogy legszivesebben tobbet nem allna szoba a szuleivel, masreszt meg gyotor a lelkiismeret, hogy rossz vagyok hozzajuk, ritkan latom oket, ha igen, akkor vitazunk, de ennek ellenere jol vagyok es elem az eletem? Van megoldas? Nem egyetlen gyerek vagyok/
Nem szeretnem, hogy onzonek tunjek es barmit megtennek, hogy javitsak a helyzeteten, de tanacstalan vagyok. Ugy erzem tele vagyunk apro sertesekkel, melyeket egymasnak okoztunk es nem tudunk rola beszelni. Szerintuk nincs semmi gond, hisz mi bajom is lehetne...
Koszonom a valaszt, tovabbi jo munkat

Szakítás gyerek miatt

Tisztelt Frank Orsolya!

Különös problémával fordulok Önhöz. Szeretném megérteni a történteket, és ezért így utólag kérem segítsen ebben.
A párommal 4 éve jöttem össze, aki ekkor túl volt már egy váláson, a házasságban született egy fiú gyermek, aki akkor 4 évesen az anyánál maradt és szinte azonnal a válás után az új férfihoz költöztek. Nagy-nagy szerelem és megértés volt közöttünk, annak ellenére, hogy a munkája miatt 250 km választott el egymástól. Pénteken sietett haza, és mindig csak hétfőn hajnalban indult vissza. A hétvégék programjai elég zsúfoltak voltak, mindig volt valami: neki a tanulmányai miatt, hol a gyerekkel való látogatás, ekkor vagy hozzám hozta, vagy vitte a nagyszülőkhöz és közösen töltötték vagy csak kettesben voltak programjaink vagy csak egyszerűen pihentünk itthon.
Csaknem 1 év után merült fel először a közös gyermek kérdése. Ő borzasztóan vágyott "normális" családra/társra. Bennem megtalálta élete párját. Sokat mondogatta, hogy a válásának legfőbb oka a felesége volt. A gyerek megszületése után nem tudtak közös nevezőre jutni a nevelésben és szinte a hétköznapi életben sem. Sokat veszekedtek és jobbnak látta kilépni a házasságból. Az anya oldaláról az volt a magyarázat, hogy elhidegült a párom tőle és a gyerekkel sem igazán törődött.

Én eleinte ezt elképzelhetetlennek tartottam, de szó mi szó, a gyerekével való kapcsolata valóban nem volt olyan bensőséges. A gyerek zárkózott, nehezen kommunikáló volt, velem pedig különösen. Eleinte jártunk közös programokra, de szinte semmi nem érdekelte a gyereket és átnézett rajtam. Sokszor beszélgettünk erről, sőt vita helyzet is kialakult, amikor szóvá tettem, hogy nem helyes az, hogy egész nap csak tv-t néz, nem köszön ha belép az ajtón, nem válaszol, ha kérdezem…stb…Próbálja meg ő nevelni, ne én szólítgassam, mert akkor megutál és nem akar majd idejönni. A párom erre mindig ingerülten csak azt válaszolta, hogy kéthetente nem tud csodát tenni.
Ekkor döntöttem el, hogy én ebbe több energiát nem fektetek, többször kiborultam, amikor idehozta, és a párom tőlem várta a csodát, hogy én közeledjek a gyerekhez, mert én vagyok a felnőtt. Tulajdonképpen két idegen voltunk egymásnak és a köztünk lévő falat csak az apa tudta volna lerombolni..ha akarta volna..de inkább az volt a reakció, hogy nem hozza ide többet. Valóban ritkán hozta, de nem csak ide, hanem ő maga is gyakran 3 hetente látogatta csak. Nem igazán volt látogatási rendszer a gyerek és ő közte.

Ekkor már dolgoztunk a közös gyereken, sajnos orvosi segítséggel, mivel a párom alacsony spermaszáma miatt csak lombik program jöhetett szóba. Nagyon lelkesen támogatott, és minden vizsgálatra örömmel kísért el. Sokszor mondta, hogy kislányt szeretne, de ha ikrek lennének sem lenne baj. 4 beültetés volt, sikertelenül…a negatív tesztek után kb. 2 napig voltam a padlón, ezután felálltam erőt gyűjtöttem és mentünk tovább. A babusgatásból nem igazán vette ki a részét, de ha erőre kaptam, akkor már teljesen ott állt mellettem.
Konkrét terveink voltak, szinte összhangba hoztunk meg minden fontos döntést. Intenzív, színvonalas életet éltünk, gazdag programokkal, boldogok voltunk.
Ekkor már nem beszéltünk a fia és a köztünk lévő problémáról….Ha elhozta, akkor elfogadtam, hogy nem köszön, nem szól hozzám….

Ez ment csaknem 1 évig ,de az utolsó sikertelen beültetés után pár nappal 1 hét szabadságra ment a fiával és a nagyival, előre tervezett szabadság volt, és úgy jött haza, hogy a kapcsolatunkat befejezi. Váratlanul ért a hír. Próbáltam értelmes választ kapni, de azon kívül, hogy a gyerekével való rossz kapcsolatomat rótta fel nekem, elmondta, hogy az egy hét alatt rájött, hogy a közös gyereket sem akarja már. Hamarosan elvitte a dolgait és kilépett az életemből.
Amikor elment, csak annyit mondott búcsúzóul, hogy soha nem akart köztem és a gyereke között választani, én erre azt válaszoltam, nem is kellett volna, de kellett volna ő is (mármint a párom), mert egyedül kevés voltam. Semmilyen megbeszélésre, kompromisszumra nem volt nyitott. Egyedül eldöntötte, akármit is mondhattam ekkor már….

Valóban én hibáztam, mit kellett volna másképp tennem? Elképzelhető, hogy felébredt benne egy „bűntudat”, a 8 éves fia miatt? Ön szerint egyedül helyre tudja hozni a normális apa-fia kapcsolatot?

Köszönöm megtisztelő válaszát!
B. Anna

Válás kisgyerekkel

Kedves Orsolya!

Férjem elhagyott (másfél éve csal), válni fogunk. Továbbra is gyakran jön a gyerekekhez, amikor tudja elhozza őket az oviból/isiből, velük tölti a hétvégét. Két lányunk van 4,5 és 7,5 évesek.

Már elmondtuk nekik mi a helyzet, hogy apa már nem szereti anyát, ezért költözött el. Volt nagy sírás-rívás. Aztán a nagy nem hozza elő a témát de a kicsit többször is kérdezgette miért van ez. Én csak annyit tudok mondani, hogy apa így akarta, vele beszélje meg. Én nem ezt akartam, nem is tudom felvállani, hogy közös döntés lenne.

Hogyan segíthetnénk őket a feldolgozásban?


Ön szerint jelenthet-e problémát, ha az apukájuk gyakran van nálunk?
egyesek szerint ez hamis illúziót kelt a gyerekben a párkapcsolatunkat tekintve. Szerintem hülyeség lenne eltiltani az apukát, ha velük akar lenni. Önnek mi erről a véleménye?

Milyen jelekre figyeljek, mikor kell szakemberhez fordulni?
Köszönettel várom válaszát!
Lulu

Testvér féltékenység

Kedves Orsolya!

A problémám nem kicsi, ezért is fordulok Önhöz. A lányom 8 és fél éves. Tavaly 7 éves volt, amikor megszületett a kisöccse. Ő ezt nagyon nehezen élte meg. Mindennaposak voltak a hisztik és a veszekedések. Nyár folyamán minden rendeződni látszott, mivel elég sok időt töltöttünk együtt. Látta, hogy ő is ugyan olyan fontos, mint a testvére. Aztán, mintha nem is ugyan az a gyermek lenne, nem ügyel a dolgaira, ruháit szétpakolja. A szobájában általános káosz uralkodik (ha csak össze nem pakolom). A tesójával is néha gonoszkodik. Hiába mondunk neki bármit a férjemmel, mint aki nem is hallja. Naponta elmondom neki, hogy mi a dolga este: zuhanyzás, fogmosás, hajának kibontása....stb. más nap tuti valami elmarad. Az iskolában a ruháit torna óra előtt csak leszórja. Nem értem miért vannak ezek a dolgok. Nyáron történt, hogy az udvaron játszott a társaival és megfogdosta őket. Már nagyon el vagyok keseredve. Tegnap történt az iskolában, hogy órán (hogy a társait szórakoztassa) lehúzta a nadrágját. Persze utána mindent megbánt és megígérte, hogy többet nem lesz ilyen.
Nagyon szégyenlem magam és igazából nem tudom mit tegyek vele, mert tőlünk nem ezt látja. Mindig ügyeltünk az intim dolgokra. A lakásunk, ruháink, szekrényünk rendezett. Túl sokat várunk tőle? Mi lehet a probléma?
Várom mielőbbi válaszát! Egy elkeseredett szülő

Ovis utánozza barátját

Kedves Orsolya

Egy 4 éves kislány anyukája vagyok. Az alábbi helyzetre kérnék valami tanácsot!

A kislányomnak az óvódában van a csoporttársa/barátnője. Ha az óvódában együtt vannak akkor folyamatosan azt hallom az óvónéniktől, hogy a lányom ugyan azt csinálja mint a barátnő. Önálló tevékenységet nem akar folytatni. Mindenben utánozza, akkor is ha pisilni kell a barátnőnek illetve a múltkor is összetéptek egy mese könyvet mert a barátnő azt mondta. Az óvónéni állitása szerint mint egy kis majom mindent megcsinál a lányom amit a barátnő mond. Ha nincs a baratnő akkor teljesen más a lányom szofogadó, nem hisztizik, belehet vonni a mindennapi tevékenységekbe. Itthon is másképpen viselkedik ha nem jár a barátnő pl betegség vagy hiányzás miatt.
Kérdeztem a lányom miért utánozza mindenben , a válasz mindig mert szereti. Próbáltam már elmagyarázni a kislányomnak nem kell mindig azt tenni és játszani amit a barátnő, de nem hat semmi. Hiszti van belőle mindig, meg kell várni mindig a barátnőt akkor is ha én hamarabb eltudnám már hozzni. Üvölt velem, kiabál , verekszik ilyenkor a lányom. Sajnos a baratnőtől már a harapást és a csúnya szavakat is hamar eltanultuk. A játszótéren azonban ha együtt játszanak az óvódán kivül ezeket a dolgokat nem tapasztalom, de lehet azért sem mert mi szülök ott vagyunk.
Kérem , adjon valami tanácsot, hogy hogy tudnám elmagyarázni a kislányomnak, hogy szeretheti a barátnőjét és játszhat vele, de ne ugyanazt csinálja amit ő mond. Okos , értelmes, nyitott, kreatív egyébként a lányom. Elfáradtam és elkeseredtem már abban , hogy amikor megyek az oviba akkor azt halljam mindig hogy a lányom már megint rosszat csinált a barátnő miatt és mint a tükör másolja minden lépését. Az óvónénik foglalkazások alkalmával szétszedik őket, de nem sokáig bírják ki egymás nélkül. Mit tehetnék , hogy a lányom a baratnője jelenlétében is olyan legyen mint nélküle?!

Előre is köszönöm a válaszát.
Üdvözlettel, egy anyuka

Mérgezõ anyós

Kedves Orsolya! A kislányunk immár 4 éves és születése óta drasztikusan rossz irányba változott a kapcsolatunk férjem szüleivel. Nehéz ezt röviden összefoglalni, de megpróbálom. Én azt érzékeltem, hogy férjem szülei szemébe megszüntem létezni unokájuk születésével; nekik semmi sem számított csak az, hogy hogyan tudnak segíteni fiuknak a ház körül vagy milyen gyakran és hosszú ideig tudják az unokát a magukénak. Ezt úgy szóban mint manipulatív tetteken keresztül érzékeltették csakis irányomban, amikor a férjem nem volt a közelünkben. Előszőr hihetetlenül megdöbbentem és még magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy mi történik, mivel kapcsolatunk felhőtlen volt a kislány születése előtt, csak azt éreztem, hogy fáj és megfulladok. Többszörösen próbáltam közölni velük nem tetszésemet, de mindig süket fülekre találtam. Sajnos a férjem nem hitt nekem és nagyon hosszú idő kellett ahhoz, hogy rájöjjön, hogy "nem bolondultam meg a késői szülésben és nem féltem anyósomtól a gyerekemet és nem vagyok betege annak, hogy elszeretik előlem a kislányom" (ezt apósom mondta a páromnak), hanem valójában gyerekkori, leválási, elengedési és határproblémákkal nézünk szembe. Ez nekem "csupán" egy teljes idegkimerüléshez vezetett... Éppen ezért most már, hogy megmentettük házasságunkat (mert ez a gond olyan kimondottan hatalmas éket vert kettőnk közé, hogy majdnem válásra került a sor)és fájó szívvel meggyöződtünk, hogy sajnos nem alakulhat ki egy laza és szeretetteljes gyerek-szülő-nagyszülő kapcsolat közöttünk, kialakítottunk egy nekünk elfogadható kapcsolattartást, felállítva határokat előnybe helyezve saját igényünket. Csakhogy megint kitört a családi botrány (a sógorom miatt), és a szülők nagyon igazságtalanok voltak férjemmel szembe; ezt részünkről "elvonulás" követte, mert megsértettek minket és egyáltalán nem kívántunk olyan emberek társaságába lenni, akik csak vádolnak és piszkálódnak . 2 hónapig nem találkoztunk, de a párom egy párszor beszélt velük telefonon, mire megegyeztünk, hogy találkozhatnánk egy óra erejéig. Ezt sértődötten és felháborodva viszzautasították, nevetségesnek nevezték, hogy mi csak egy órára engedjük nekik, hogy lássák az unokát valamint kikötötték, hogy azt hazudjuk a kislánynak, hogy azért nem találkozhatnak vele, mert betegek. Azóta pedig csönd.. (Azt meg sem említem, hogy sem az unoka sem a fiuk születésnapjára nem látogattak meg, persze minket hibáztatnak, mert mi nem hívtuk meg őket... nekünk családi ebédhez erőnk nem volt, de 1-2 órát még kibírtunk volna).... Többek között apósom említette a férjemnek, hogy beszélni szeretne négyesbe (após,anyós, férjem meg én)... Nagyon tartok attól, hogy nem lesz kellemes ez a találkozás. Nem is tudjuk, hogy miről akarnak beszélni, én a múltat felhozni nem szeretném, mert nagyon fájdalmas és nem akarom, hogy megint minden felelevenedjen. A jövőre szeretnénk koncentrálni , második gyermeket is zeretnénk és egy elfogadható kapcsolattartás lenne a cél. Mi a tanácsa? Hogyan tudnánk ezt úgy lebonyolítani, hogy a mi (férj és én) kapcsolatunk ne szenvedjen, meg ne a gyűlölködés és a harag irányítsa ezt a beszélgetést? Mi itt az egészséges határ? Hogyan tudnánk őket rávezetni arra, hogy mi külön család vagyunk külön igényekkel és ehhez kellene alkalmazkodniuk ahelyett, hogy kéretlen segítséget adjanak, követelöző manipulatív játszmákkal éljenek valamint ezt mind a "szeretet" nevével takargasság lelkiismeret furdalást okozva nekünk megmérgezve kapcsolatunkat a férjemmel. Előre is köszönöm válaszát. TV

Corpus callosum

Tisztelt Szakértö!

Kislányom 2010 jnuár 7-én született corpus callosum hiánnyal.Emiatt sajnos eléggé visszamaradt a fejlödésben.ozgása elég lassan de kialakult neki.Hordom öt fejlödés neurologushot pici kora óta.Aztán voltam vele kb 1 éves kóra elött a Pest megyei szakértöi és gyógypedagogiai bizottságná akik javasoltak egy fejlesztöt.Aki szintén 1éves kora óta foglalkozik vele.Közben a bizottság ahol voltunk 3 évesen is elküldött a vadaskert alapitványhoz ahol javasoltak egy komunikációs tringet a gyereknek de sajnos ahoz elöbb a szülöknek kéne elmenni és mivel nem tudom kire bizni a lányomat nem tudok elmenni pedig nagyon fontos lenne hogy megtanitsuk öt beszélni.n mit javasol hogyan kezdjek hozzá?Kérem adjon tanácsot

Köszönettel:Süvegné Ferjáncz Szilvia

Barátság bizalom

Üdv! Egy kérdésem lenne ami elég rossz ügy.
A Barátnőmnek elmondtam olyan dolgokat a barátomról amiket a Barátnőm visszamondott Neki, és megígérte a barátnőm hogy vele lehet beszélni ilyen dolgokról. Most a barátom haragszik rám, most mit csináljak?:((( A barátnőm így nem lesz megbízható semmilyen téren?

Barátnõm elárult

Üdv! Egy kérdésem lenne ami elég rossz ügy.
A Barátnőmnek elmondtam olyan dolgokat a barátomról amiket a Barátnőm visszamondott Neki, és megígérte a barátnőm hogy vele lehet beszélni ilyen dolgokról. Most a barátom haragszik rám, most mit csináljak?:((( A barátnőm így nem lesz megbízható semmilyen téren?

Testvérek egy szobában

Kedves Orsolya! Köszönöm a válaszát, az egyszobás lakással kapcsolatban. Valóban, egyenlőre engem feszít ez a helyzet (és néha a férjemet), a gyerekeket abszolút nem érdekli. A nagyobbikat szoktuk kérdezni, hogy jó lenne-e már különszoba, de azt mondja, csak a kicsivel együtt, meg, hogy ez is külön szoba, és amúgy nem nagyon érti miért kérdezgetjük (szerencsére). Igazán csak akkor van probléma, amikor olyant szeretne játszani, amit a kicsitől nem lehet (illetve mostmár az sem igazán, mert neki galéria ágya van, ahova a kicsi nem tud utána menni), és a TV-zés (a férjem szereti estig nézni, ami átvilágít az ő részükre is, ez nagyon zavar engem, ők amúgy vidáman alszanak). A "jó környék" azt jelenti, hogy nagyon megszerettük ezt a helyet, sok ismerős, barát, stb., és négyemeletes ház, tehát a lakóközösség is nagyon jó, viszont nagyon drágák itt a lakások. Mehetnénk kicsivel távolabb (vagy tízemeletes házba), de ott nem lenne ilyen jó a lakóközösség, (hogy rábízhatom bármelyik szomszédra a gyerekeket). Itt még sötétedés után is ki lehet menni az utcára, mert sok az ismerős, jó a hangulat.
Tehát nincs olyan szakvélemény, hogy egy gyereknek ekkor és ekkor kell a különszoba a mentális fejlődése miatt?
Mégegyszer köszönöm a válaszát!
Tisztelettel:Zsófia

Testvérek közös szoba

Kedves Orsolya! Az alábbi kérdésben szeretnék segítséget, tanácsot kérni. Meddig egészséges a gyerekekkel egy szobában való élet? Egyszobás lakásban lakunk, van egy négy és egy két éves gyermekünk. A szoba egy polcrendszerrel ketté van választva, tulajdonképpen két fél szoba, de mégiscsak egy légtér, és van egy kis közös rész is. A gyerekek is úgy gondolnak rá, mint két szobára (a "ti és a mi szobánk"), de én aggódom, hogy meddig lehet még így élni velük, nem lesz-e bármi problémájuk ettől, nem sérülnek-e, vagy hasonló. Egyébként nagyon kiegyensúlyozott gyerekek, a kicsivel még itthon vagyok, a nagy lányom pedig csupa jó jellemzést kap az óvodában, semmi gond nincs vele, kedves, barátkozó, cserfes kislány, hamar beszokott, tényleg nem tudok rosszat írni róluk. Sajnos nem tudunk elköltözni, csak esetleg egy rosszabb környékre (ez nagyon jó környék, szomszédokkal, környezettünkkel nagyon jól megvagyunk, közel van az óvoda, munkahely, minden). Kell-e nekik külön szoba, és mikor? Vagy csak engem idegesít a lakásprobléma? Előre is köszönöm a válaszát! Tisztelettel: zsófia

Anyuka távolságtartó

Kedves Orsolya!
Párommal elváltunk 7 hónapja. Azóta nem hajlandó nagyon semmiről kommunikálni velem, a gyerekekről is csak annyit mond amit kérdezek. Mintha egy falat húzott volna fel kettőnk közt.A kapcsolatunk ideje alatt is előbb másokkal beszélte meg a dolgainkat aztán jöttem én.Hamarabb tudtak mások mindent mint én.Próbáltam neki mondani ne másokkal beszéld meg hanem velem mert én vagyok a férjed de nem változott semmi.Mit tehetnék,hogy a kapcsolatunk megváltozzon?Én most is próbálok kedves lenni vele segítek ha megkér mert nem akarok erőszakos lenni.De néha úgy viselkedik mintha valami idegen lennék és nem érdekli semmi még a gyerekek sem mert neki más dolga van vagy programja. Előre is köszönöm válaszát és tanácsát.

Felnõtt életében szülõk

Kedves Orsolya!
Segítségét, véleményét szeretném kérni egy magánéleti dologgal kapcsolatban:
41 éves pedagógusként, iskola igazgatójaként élek, dolgozok. Kb. másfél éve elköltöztem a szülői háztól, és összeköltöztem - igaz házasság nélkül a párommal. Sajnos szüleimmel nagyon rossz kapcsolatom van: 18 éves korom óta elszakítottak minden lehetőségtől, ami párkapcsolatot hozhatott volna számomra, senki nem felelt meg nekik, akivel én talán jól érezhette volna magam. Szüleim szintén pedagógusok. A páromat nem ismerik, nem is akarják megismerni, de ismeretlenül is eldöntötték, hogy nem hozzám való, s szerintük egészségtelen életet élek. Miért nem jó nekem velük? - teszik fel számtalanszor a kérdést.
Mindezek ellenére én nagyon szeretem őket, tisztelem őket, de nem tudom, mit lehetne tennem, hogy velük is normalizálódjon a kapcsolatom, de a páromat se veszítsem el-aki eddig nagyon nagy türelemmel bírta a történteket, mocskolódásokat, bántalmazásokat a szüleim részéről, viszont tartok attól, hogy nála is betelhet egyszer a pohár, s akkor őt is elveszíthetem...
Mit tegyek? milyen lehetőség van ilyenkor egy egészséges utat megtalálni?
Várom válaszát: Csilla

Óvodai ágytisztaság

Kedves Orsolya!

5 éves kisfiammal kapcsolatban kérdeznék Öntől.
Kisfiam 5 éves múlt decemberben, és kb. 2,5 éves korától jár családi napközikbe (ez heti 2-3 napot jelent délig, ebéd után elhoztam). Tavalyelőtt novemberben megszületett a kisöccse (tehát ő most másfél éves), és rá pár hónappal tettünk próbát, hogy az oviban aludjon (nekem sem kellene ebéd után érte szaladgálni, talán több időm lenne a házimunkára vagy másra). 2 hétig aludt ott, de azt is nagy sírások árán, majd bepisilt alvás közben egy délután (ebben a családi napköziben előre szóltak, hogy csak akkor aludhat ott a gyerek ha ágytiszta, mert lepisili a szőnyeget és ők ezt nem tudják takarítani, de ebben az időben már jó ideje ágytiszta volt a gyerek). A történtek után szóltam, hogy akkor ne aludjon ott és elhozom ebéd után, mert én is tartottam attól, hogy visszaesett a gyerek a bepisilés terén, ill. beláttam, hogy nem most kellene ott altatni délutánonként, miután megszületett az öccse.
Tavaly novemberben elköltöztünk egy másik kerületbe, most is családi napközibe jár a fiam, hamar beilleszkedett, szeret járni, 3 napot jár egy héten, és itt is azt javasolta az óvónő, hogy még ne maradjon délután, hanem majd később, ha már megszerette az ovit, beilleszkedett. A délutáni ottmaradást pár hete próbálgatjuk, de teljesen ki van készülve tőle. Csak 2 napot kellene ott maradnia délután a 3-ból (ezt beszéltük meg vele). Már előző nap kérdezi, hogy holnap lesz-e ovi, és neki ott kell -e aludnia. Ha azt mondjuk hogy igen, már sír és azt mondja hogy nem akar ott aludni. Először azzal indokolta, hogy nem mehet ki pisilni alvás közben, de megbeszéltük az óvónőkkel, hogy engedjék ki, és mondja, hogy ki is mehetett, ill. van, hogy 3x is kimegy pisilni. De így is sír már este, ha másnap ott kell aludnia, van hogy nagyon sokáig, az oviba ha viszem reggel, rám akaszkodik, sír hangosan mindenki előtt, úgy kell rólam "lefejteni" (az apjával is ezt csinálja). Mostanában viszont már azt mondja, hogy nagyon hiányzunk neki az oviban, és ha ott marad délután, akkor este már csak kevés időt tölthet velünk (fél 5-5 között megyünk érte).

Én igazából itthon vagyok a kisöccsével, és megtehetném, hogy azon a 2 napon is elhozom ebéd után, de az óvónők azt mondták hogy ne hátráljak meg, megpróbál manipulálni, és majd abbahagyja egyszer. Nem tudom, hogy mit tegyek, nem szeretném ha valami problémája lenne a személyiségében emiatt.
Ugyanakkor bennem is az van, hogy én is 3 éves koromtól oviba jártam naponta 5-ször, anyukám csak este tudott értem jönni mert dolgozott, az ráadásul állami ovi volt, ahol kb. 40-50-en voltunk egy csoportban, és mégis felnőttem...

Ön szerint mit tegyek ebben a helyzetben?

Válaszát megköszönöm, munkájához sok sikert kívánok!

Új kapcsolatból kistestvér

Kedves Orsolya!Van egy 14 éves lányom, akit a párommal 9 éve nevelünk együtt. Az édesapja sajnos nem igazán törődik vele. A párommal szeretnénk közös gyereket is, azonban ez a téma sokszor negatív érzelmeket hoz felszínre. A lányom teljes mértékben elutasító -bár tudom ezt nem neki kell engedélyeznie- engem azonban mégis érdekel a kis lelki világa.Tudom, hogy neheztel az édesapja miatt, akinek egyébként szintén van másik gyermeke. Olvastam több válaszát és megértem, hogy a párom nem pótolhatja az édesapát, és hogy bizony fáj neki, hogy az édesapjával nem vagyunk együtt. A minap beszélgettünk a testvér témáról és megkérdezte, hogy azért szeretnék még egy gyermeket, mert ő nem elég jó nekünk? És hogy én hátba támadnám, ha ezt tenném vele.
A viszony köztünk -mivel elég korán 17 évesen szültem inkább barátnősen alakult- majd az idő előrehaladtával "próbáltam" nevelni is. A mai napig nagyon jóban vagyunk, jó tanuló, nincs vele probléma, nagyon szeretetigényes, amit próbálunk neki megadni, és mindenben támogatni. Én igazán nem akarom hogy Ő még jobban sérüljön, viszont szeretnék még gyermeket, ami azért nem biztos, hogy az életében Ő hátrányt jelentene. Ezeket neki is elmondtam, azonban megrémít a reakciója. A párom is elmondta neki már szépen, hogy neki még nincs saját gyermeke és ez milyen jó lenne, mennyire fontos ez neki, és persze, hogy ez a lányomnak is jelentene előnyöket is. Mit gondol erről, legyen szíves megírni. Nekem nagyon fontos a lányom, azonban az én életemet én szeretném irányítani ugyanakkor nem akarok rajta és az érzésein átgázolni. Nem tudom mit tegyek, mik a valódi gondolatai erről -mert különben nagyon imádja a kisgyerekeket- és nem tudom, ha konkrétan gyereket várnék mi történne, megromlana e a kapcsolatunk stb. Válaszát előre is nagyon szépen köszönöm: dudlicsek

Halláskárosodott gyerek bántó

Kisfiúnk négy és fél éves, másfél éves korától fülbetegségektől szenvedünk. Körülbelül ekkortól számítottan magatartásbeli problémák, agresszív megnyilvánulásai, dühkitörései vannak.

Három éves volt, amikor kivették az orrmanduláját, ekkor elmondták, hogy vele született fülkürtszűkülete van, majd Grometet kellett elhelyezni a fülecskéjébe, a visszatérő savó miatt, aztán ez kilökődött... a felgyógyulást követően Politzer ballonos átfúvás-kúrán vettünk részt, ami nem hozott megfelelő eredményt, jártunk orr-arcüreg átmosáson, leszíváson szintén kúraszerűen. A fülprobléma miatt hallásvesztése van, megkésett a beszédkészsége, akadályozott a kommunikálásban, mozgáskoordinációja is problémás.

Három éves kora óta jár logopédiára - együttműködő készsége kiemelkedő -, és szakember véleményének megfelelően, két hónapja elkezdtük a TSM tornát. A fül-orr-gégészeten azt mondják, mindaddig, amíg organikusan nem rendeződik a fülkürt, probléma lesz a hallásával, azonban ezen csak az idő tud segíteni... türelem-türelem-türelem. Igyekszünk, azonban az óvodából folyamatosan kapjuk a panaszt Rá, szinte minden nap adódik komolyabb atrocitás a kis társaival, hol karmol, hol harap, olykor durvábban is bántalmazza a gyerekeket, játékokat tör-zúz. A pedagógusai - úgy érezzük, azt látjuk - megfelelő szakértelemmel, elfogadóan, szeretettel viseltetnek iránta, szükség szerint próbálják oldani a kényesebb helyzeteket, abszolút segítik az integrációját, azt hiszem a legszerencsésebb szakembereket kaptuk, segítséget kértek a nevelési tanácsadótól.
Azonban múlt év novemberétől még megbeszélésre időpontot sem kaptunk tőlük, nemhogy vizsgálatra, így privát felkerestünk egy gyermekpszichológust, aki kivizsgálta gyermekünket. Összességében megerősített bennünket, szülőket, hogy minden a fülproblémára vezethető vissza, intenzív logopédia és mozgásfejlesztés szükséges, mielőbb keressük fel a Beszédvizsgáló Bizottságot. Úgy érzem, jó úton haladunk ahhoz, hogy segíthessük a Kincsünket.
Múlt év őszén megszületett a kistestvére, ez is nehezíti kicsit most a mindennapokat, hisz\' most már ketten vannak a figyelem középpontjában, mégis, nagyon jó testvére a kisöccsének, segédkezik a körülötte szükséges teendőkbe, gondoskodó, kedves Vele.
A férjemmel és a környezetünkkel nagyon sokat beszélgetünk kisfiúnk magatartásáról, hogyan lehetne segíteni, oldani meg nem értettségből adódó feszültségét, frusztrációját. Egész jól megtanultuk kezelni - óriási türelem szükséges és a szeretetünk folyamatos éreztetése -, mégis vannak helyzetek persze, amiket nehezítettek. Az elsődleges zavar bennünk, hogy miként kommunikáljuk le a problémánkat a többi szülővel? Eleinte, amikor az óvónők elmondták, hogy kinek milyen sérülést okozott (ujj-harapás, karmolás, pukli), mindig azt mondták, ez \"benti ügy\", nekik kell kezelniük, elmondják, hogy helytelen, amit tesz, kisfiúnk bocsánatot kér, és ezzel meg is oldódik a helyzet. Igen ám, viszont, amikor megyünk érte, nem egyszer az ovis társak a panaszaikkal fogadnak, hogy gyermekünk már megint ezt meg ezt csinálta... és nem egyszer persze jelen van több szülő is, ők is fültanúi a napi eseménynek. Egyrészt foggal-körömmel védeném csemetémet, és megosztanám mindenkivel, hogy nehezített helyzetben van, hogy a magatartás-zavar mögött mennyi és milyen stressz, feszültség áll, no de egy kiskölyöknek, akit épp megkarmolt...? Csak bocsánatot tudunk ismételten kérni tőle, belevonom persze a kisfiamat és biztatjuk a másikat, hogy másnap jobb napja lesz gyermekemnek - viszont ezt esetleg nem úgy éli meg a kisfiúnk, hogy ellene fordulunk, hogy a másikat, a sértettet vigasztaljuk? A szülők részéről nem egyszer látom a rosszallást, de tényleg az lenne a helyes, hogy mindenkinek elmondjam, nem ezt látja otthon, nem azért van mert nem neveljük, hanem súlyos problémái vannak a kommunikációjával, ez okoz frusztrációt, ami így jön ki belőle? Még számomra is nagyon nehéz elfogadni azt a tényt, hogy lassan három éve, hogy mondogatjuk, ne bántson, mert fájdalmat okoz - és nem a hallásvesztését, a problémás viselkedését, ami levezethető a drágámnál egyértelműen, hogy miből fakad -, tehát még én is nehezen teszem helyére magamban a dolgot, hogy hogy-hogy nem érti, hogy-hogy nem gondolkodik, mielőtt bánt, hogy az fáj... és fájni nem jó, nem helyes fájdalmat okozni. Ezerszer és ezerszer elmondtuk. Tudatosítjuk. A pszichológus azt mondja, ez egy meggondolatlan dolog, gyakorlatilag nem is tehet róla. Igyekszünk elfogadni ezt is, ugyanakkor lelkiismeretfurdalásunk is van, hogy ez nehezen megy. Kell egyáltalán kifelé kommunikálni a gondunkat? Mivel teszünk jót? Annyira szeretik a kisfiúnkat az ovistársak, mert ugyanakkor nem győz kompenzálni, figyelmes, segítőkész, jó humorú kis emberke. Szeretném, ha bízna bennünk, mégis jogos lehet, ha azt érzi, nem teljes az elfogadása a viselkedésének, hisz\' igen, a bántás nem helyes, de tényleg létezik, hogy nem is tudja, nem tudatos mindez? Egyszerűen ezt nem tudták még nekünk megfelelően levezetni, hogy is működhet ez Nála. Az ovis társak felé, a szülők felé lehet a bocsánatkérésen túl mit tenni? Annyira szeretjük a kisfiúnkat, igyekszünk mindent megtenni érte, segíteni Őt. Nagyon rossz látni azt, hogy azok a tündéri gyerekek elszenvedik a viselkedését, akik tényleg, annyira tudják szeretni mindennek ellenére... Viszont, meddig várható ez a tolerancia, mind részükről, mind a szülők részéről? Bár, ahogy fentebb említettem, már jó néhány rosszalló pillantásban volt részünk. Gondolkodtunk azon is, hogy szégyenérzetünk van-e vagy csak a rossz érzés, hogy nem tudják mi áll a háttérben és legszívesebben elmondanánk és elnézésért, türelemért, megértésért könyörögnénk...