Fogadd el a gyermeked karakterét!

Minden gyerek egy egyedi lélek, nem a szülő másolata

"Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni" - tanácsolja a szülőknek Vekerdy Tamás pszichológus. A gyerek nem a mi szavaink és tetteink végeredménye, hanem egy saját világgal rendelkező egyedi lélek.

Születésünk pillanatában eldől, hogy milyen vérmérsékletű, milyen alapvető személyiségjegyekkel rendelkező ember válik később belőlünk, mint ahogy a kőrisfa magjából kőrisfa nő, és nem lesz soha szomorúfűz. Természetesen formál minket a környezet, a nevelés, mint ahogy a kőrisfára is hat a szél, a hőmérséklet, a tápanyagtartalom és a napsütés. Ezek a hatások a fa segítségére lehetnek abban, hogy gyönyörű, magas, teljes gyökérzettel és koronával rendelkező erős törzsű fává váljon, vagy letörhetik a fiatal hajtásait és meghajlíthatják a gerincét – ám az akkor is csak egy hajlott, megtört kőrisfa marad, és nem válik más lénnyé. Se szomorúfűzzé, se orchideává.

Már a DNS alapján eldől, milyen lesz a gyerek karaktere?

Robert Plomin pszichológus véleménye szerint valójában egyáltalán nem a szülői mintán múlik a gyerek karaktere, hanem kizárólag a DNS mindenhatósága dönt róla. Az álláspont kissé szélsőséges, és széles körben vitatott is, ám a szülői hatás fontosságát Plomin még így sem tagadja. A nevelés vegytiszta lényege ez alapján, hogy segíti érvényre jutni az öröklött mintázatot a maga teljességében – vagy pedig gátolja azt. A szülő az az elsődleges személy, aki támogatást tud adni a kibontakozáshoz, aki biztosítani tudja az ehhez szükséges feltételeket. A legfontosabb feltétel pedig mind közül maga az elfogadó, támogató szeretet. Ez elég!

De mégis milyen okaink vannak arra, hogy a gyermek személyiségét olyan sok esetben valaki tőle idegen anyaggá próbáljuk átgyúrni? Miért van az, hogy sok szülő képtelen elfogadni a gyerek karakterét?

Ezeknek a játszmáknak és megnyilvánulásoknak a mélyén minden esetben magának a szülőnek a traumája, félelme, fel nem dolgozott kudarca áll. Hiszen attól, hogy gyerekünk születik, még nem válunk saját problémáktól mentes felnőtté, sem tökéletes nevelőgéppé… A gyermek el nem fogadása saját kivetített problémák megtestesítése az utódunkban.

Szülő és gyermeke találkozása egy olyan élmény, mely mindkettőjükön egész életükre otthagyja a lenyomatát. Ezért is fontos, hogy a találkozás valóban ajándék legyen, ne pedig keserves kínlódás.

Miért van az, hogy néha minden erőfeszítés ellenére sem tudunk jól szeretni, és nem találjuk az utat a gyermekünkhöz?

Mert minden szülő – hacsak nem küzd súlyos személyiségzavarral – segíti, szereti, és támogatni igyekszik a gyerekét. Ebben biztosak lehetünk.

Ezért is reményteli a szülő és gyermek egymás felé való útkeresése: mert valóban találkozni akarnak egymással. Az elfogadás gátjának tudatosítása rendkívül sokat segíthet a megoldásban. Segít az is, ha tudjuk, hogy nem mérgező szülőnek készülünk, hanem problémákkal, traumákkal küzdő emberek vagyunk, még akkor is, ha gyermekünk van.

Miért eshet nehezére egy szülőnek elfogadni a gyermeke személyiségét?

Milyen tipikus tapasztalatok irányíthatják a szülőt abban, hogy ne fogadja el a gyerek karakterét? Néhány példa:

1. A gyerek személyisége feltűnően hasonlít valakiére a családból, akit a szülő nem fogadott el, aki fel nem dolgozott sérülést okozott számára, vagy akitől tart. Elvált szülők esetében például nehéz megküzdeni azzal a teherrel, hogy a gyerek hasonlít a másik szülőre, vagy abból a családból egy intenzív személyiségre.
2. A gyermek valamilyen területen tehetséges, a többi pedig nem érdekli. A szülő emiatt szorong, hogy hogyan fog megélni, hogy fog párt találni, fenntartani a családját. A tehetséges gyermek egyébként is sajátságos személyiségtípus, aki már akkor is produkálhat szélsőségesebb  viselkedést, amikor a tehetség még nem nyilvánvaló.
3. A gyerek tükröt tart a szülőnek, aki pont azt nem fogadja el benne, amit önmagában sem. A gyermek erősen viseli magán azt a személyiségvonást, amivel a szülő küzd, amitől valójában fél, amit elnyomni igyekszik. Az idegesít benne a legjobban, amiben rám hasonlít…
4. Csak egyetlen sikersablont ismerünk, és a gyerek nem olyan operációs rendszerrel rendelkezik, ami erre irányul. A mai sikersablon az extrovertáltságnak kedvez, ebben előnynek számít a magabiztosság, népszerűség, az ingerek felé fordulás. Győztest, bajnokot akarunk a gyerekből nevelni! Egy introvertált gyermek számára azonban mind az eszközkészlet, mind az irányultság hiányzik ehhez, jobban szeret két-három mélyebb barátságot, mint egy széles haveri kört, szereti megfontolni a döntéseit, és a sok inger hatására hamar utoléri őt az introvertáltak másnapossága. A szociális interakcióktól visszahúzódó gyerek megijeszti a szülőt: hogy fog beilleszkedni ebbe az erős mezőnybe?
5. A szülő a saját kudarcait a gyerek árán próbálja megváltani. Ha én nem lettem orvos, majd ő lesz az. Ha az életemet tönkretette egy rosszul választott párkapcsolat, akkor ő ne házasodjon meg. Ha én nem szereztem diplomát, neki mindenképpen viselnie kell a dr. előnevet.
6. A szülő bekorlátozott világban él saját élményei és félelmei miatt, és ezt a hitvilágot igyekszik átadni a gyermeknek is, abban a hiszemben, hogy ezzel jót tesz neki, hogy így megvédi. Ne mozdulj, ne lépd át a képzeletbeli határvonalat, mert meg fogsz bűnhődni érte – sugallja ez a szülő, aki a saját lelki korlátait építi újra a gyermek köré, aki esetleg felfedező vagy világjáró tudós lehetne. A hiedelmek, mémek is átadhatók neveléssel, ha már átörökíteni nem sikerült…
7. Sajátságos eset, ha a családhoz érkező gyerek valamilyen nehézséggel küzd. Ebben az esetben sokszor éppen segíti a szülőt a gyermek karakterének elfogadásában a diagnózis, mely válasz lehet a szülő kérdéseire, kudarcérzetére, és szinte felszabadíthatja a szülőt az elfogadásra, a valós igények megfogalmazására.

A gyermek születése pillanatától egyedi lény, saját karakterrel, rá jellemző igényekkel. 

A kapcsolat szülő és gyermeke között akkor alakul szerencsésen, és akkor jelent mindenki számára komoly erőforrást, ha úgy viszonyulunk a kicsihez, mint vadonatúj és felfedezni való lélekhez, akiben csodás lehetőségek vannak, és aki segítségével a mi világunk is tágasabb lehet.

Ne a gyereket igazítsuk a saját szükségleteinkhez! Szeressük és támogassuk azt, akit kaptunk, és ne azt a képzeletbelit dédelgessük, akit szerettünk volna. A más karakterű gyerek nem emeletes kudarc, hanem hatalmas lehetőség!

Indexkép: Depositphotos.com