Zaklató jó kislányok, trágárul kommentelő alsósok: miért durvulnak el a gyerekek az Interneten?

Gyerekcsíny vagy online zaklatás?

Két másodikos kislány üzenget egymásnak az anyukájuk Messenger-fiókját használva. Egyikük letölti egy fiú osztálytársuk fényképét a Facebookról, kicsit manipulálja, fölé írja, hogy „Hülye Andris”, majd továbbküldi a barátnőjének. A kép fél nap alatt az osztály minden tagjához, így Andris anyukájához is eljut, aki érthető módon rettentően megharagszik, és az osztályfőnök elé terjeszti az ügyet. A botrányt kirobbantó kislányok nem értik a problémát: ők az iskolában is rendszeresen meg szokták beszélni, milyen hülye is Andris.

Egy harmadikos kisfiú a tanítónője által küldött linken keresztül nézi egy nyilvános csatorna online matekóráját. „B…meg, de unom!” - írja alá kommentben, amit néhány óra múlva az osztálytársai is látnak, és egyikük képernyőfotót küld róla a pedagógusnak. A kisfiú később kitörli a bejegyzést, de annak már nyoma maradt, és egyébként sem igazán fogja fel a cselekedete súlyát, hiszen az élő matekóra alatt is súgott már hasonlót a padtársának.

Mindkét esetben ugyanaz történt: egy gyerekes piszkálódás, ami mindennapos a való életben, a netre kerülve online zaklatássá vagy letörölhetetlen stigmává vált.

Tegnap tilos, ma kötelező

Az iskolabezárás és a digitális tanrendre történő átállás egyetlen pillanat alatt borította fel mindazt, amit korábban a digitális eszközök és a kiskamaszok kapcsolatáról gondoltunk. Eddig elparancsoltuk őket a géptől, most elé lettek kötve; eddig az volt a jelszó, hogy nekik semmi keresnivalójuk a csevegőappokon, most hirtelen Messengeren kell felmondaniuk az Anyám tyúkját; eddig az osztálytársaikkal szaladgáltak az iskolaudvaron, most pedig hetekig a lakásból is csak félve tehették ki a lábukat.

Hiányoztak egymásnak, így a technika segítségével kezdtek társasági életet élni. Mivel ennek a korosztálynak - nagyon helyesen - még ritkán van saját profilja vagy akár okostelefonja, a szüleik nevében kezdték egymást hívogatni és üzeneteket küldeni. A szülők fiókján keresztül élénkült fel újra a társasági életük, és ahogy ráéreztek az online kommunikáció ízére, egyre többük lépett át egy nagyon fontos határt.

A visszacsatolás hiánya

Az online kommunikáció legnagyobb átka, hogy írásbeli chatelés közben nem látni a másik reakcióit. Ez még a felnőtteket is megvezeti olykor, és sokan írnak, kommentelnek olyasmit, amit a való életben soha nem vágnának a beszélgetőpartnerük fejéhez. Kamaszoknál, éppen a még éretlenebb személyiség miatt nagyon könnyen csúszik bele bárki az agresszor szerepébe: gyakran még az is, aki egyébként nem szokta bántani a társát, mert nem szívesen nézi annak szenvedését, így, hogy mindezt nem kell látnia, gátlástalanul oszt meg róla gúnyos képeket, fenyegeti, vagy terjeszt róla egy pillanat alatt több ezer emberhez eljutó kegyetlen pletykát. Leomlanak a gátlásai, mert soha nem kell szembesülnie a tettei következményével.

Ha a 14-18 évesekből ezt hozza ki az online világ, nincs miért csodálkozni azon, hogy a náluk is fiatalabb, kisiskolás korosztály időnként egyáltalán nem érzi, hol kellene megálljt parancsolnia magának. Ők azok, akik okostelefont kaparintva a kezükbe, olykor felnőtteknek irkálnak bizalmaskodó vagy akár trágár üzeneteket, vagy idegenekkel csevegve adják ki a személyes adataikat.

Néhány napja egy hátborzongató csevegés képernyőfotója járta be az internetet: egy női profil mögé bújva valaki arra próbálta rávenni a gyerekeket, hogy küldjék el neki a szüleik bankkártya adatait. Az egyik reménybeli áldozat szerencsére szólt a szüleinek, így nyilvánosságra került az ügy, de ki tudja, addig hány unatkozó kiskamaszt sikerült ilyen módon behálózniuk.

Mit tehet a szülő?

A megoldást egyelőre nem látjuk. Az általános tanácsok – bizalmi viszony kiépítése, a képernyőidő limitálása és sok-sok beszélgetés – valamennyire működnek, de olyan új helyzetbe kerültünk egyik napról a másikra, amelynek megoldásához nincsenek otthonról hozott mintáink.

Reméljük, az élet hamarosan visszatér a megszokott kerékvágásba. Annyi elszigeteltségben töltött hét után újra megengedett a személyes találkozás, a gyerekek egyre több időt töltenek társaikkal a levegőn, és talán ezzel párhuzamosan egyre kevesebbet a csevegőappokon.

Ugyanakkor az már most látszik, hogy nem folytathatjuk pontosan ott, ahol abbahagytuk. Az iskolák június 2-án újra kinyitnak, de ahonnan eddig ki voltak a telefonok tiltva, ott most külön kérik, hogy a gyerekek vigyenek be magukkal valamilyen digitális eszközt. A köznevelési államtitkár a minap arról beszélt, hogy a digitális oktatás akkora siker volt, hogy a tapasztalatait a hagyományos oktatás keretei közé is be készülnek építeni.

Mindez nem meglepő. Az alfa generáció élete eddig is az online világ köré fonódott, és nem tehetünk úgy, mintha meg tudnánk állítani az idő kerekét. Az így jelentkező új kihívásokra azonban megoldást kell találnunk, ha nem szeretnénk a tapasztalatlanságunk miatt megnyomorítani egy egész generációt.

Kapcsolódó cikkeink:

• A felnőttkori boldogtalanság biztos receptje - és mi adtuk a gyerekeink kezébe
• A trollok köztünk járnak, avagy miért durvulunk el az interneten?
• Már napi 2 óra telefonozás is számít: megváltozik a sokat gépező gyerekek agya
• Mesének álcázott horrorvideók - ezért ne engedd a gyereket egyedül a YouTube elé!

Kép: Victoria_Borodinova / pixabay