Intenzív gyereknevelés vagy szabadjára hagyás?

A huszadik század közepéig egészen mást jelentett a gyereknevelés, mint ma. A szülők leginkább a társadalomba való beilleszkedésre, a fegyelmezésre, a vallásos nevelésre, illetve magasabb társadalmi osztályok esetében az intellektuális fejlesztésre tették a hangsúlyt. A mély szülő-gyermek kapcsolat, a bizalom kiépítése és az érzelmek megosztása nagyon ritkán szerepelt a listán.

Agatha Christie Öt kismalac című, 1942-es könyvében a már akkor is régi vágásúnak számító nevelőnő a következőképpen fejti ki a nevelésről alkotott nézeteit: „Sok gyermek, sőt a legtöbb gyermek megsínyli, ha a szülei túlzottan törődnek vele. (…) Meggyőződésem, hogy a gyermeknek az a legjobb, amit talán így tudnék meghatározni: ha mindkét szülő egészségesen elhanyagolja. Ez sokgyermekes, kispénzű családok esetében eléggé gyakori és természetes. Az ilyen családokban a gyermekek szabadok, mert az anyának egyszerűen nincs ideje folyton csak velük foglalkozni. A gyermekek tisztában vannak azzal, hogy anyjuk szereti őket, de nem szenvednek a szeretet túlzott megnyilvánulásaitól.”

Eljött azonban az idő, amikor az „egészségesen elhanyagolt” generáció már másfajta módon szerette volna nevelni a gyermekeit. Úgy érezték, ők épp a kevés törődés miatt szenvedtek gyerekkorukban, és másfajta élményt szerettek volna a saját gyerekeiknek átadni. Ehhez jött még a technikai fejlődés, az elektromos háztartási gépek rohamos terjedése: a száz évvel ezelőtti állapotokhoz képest ma már olyan kevés időt vesz el a házimunka, hogy a fennmaradó órákat nyugodtan lehet a gyerekekre fordítani.

Az intenzív gyereknevelés először az amerikai felső középosztálybeli családok körében vált népszerűvé, onnan terjedt el az egész társadalomban és a fejlett világ valamennyi részén. Mára tízből nyolc szülő valószínűleg azt vallja, hogy a gyerek egészséges fejlődéséhez szükséges a minél tovább tartó közvetlen szülői felügyelet, a sok mély beszélgetés és a gondosan megválogatott különórák.

A módszernek azonban egyre több kritikusa is akad. A Cornell Egyetem kutatásából kiderül, hogy miközben az intenzív gyereknevelést ma már az összes társadalmi rétegben követendő példának tartják, a megvalósítása még mindig a felső-középosztálybeli – jó környéken élő, rugalmas munkaidőben dogozó vagy otthon lévő, családonként két autóval rendelkező – szülők kiváltsága. Az alacsonyabb státuszú családokban idő és pénz hiányában jóval kevésbé kivitelezhető például a változatos különórákra való hordás, ez pedig csak növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket.

A módszer egyik fontos összetevője a folyamatos szülői jelenlét, ami Amerikában – és egyre inkább Magyarországon is – gyakran inkább kényszer, mint szabad választás. Egy 40 ezres város Facebook csoportjában például arról panaszkodott egy anyuka, hogy nem azért hordja autóval 11 éves fiát az edzésre, mert attól fél, hogy a gyerek nem talál oda, hanem mert a városnak nincsen tömegközlekedése, biciklivel pedig a nagy forgalom miatt nem engedi el.

Az intenzív módszer másik nagy hátránya, hogy rendkívül fárasztó szülőnek és gyereknek egyaránt. Az Atlantic magazinban megjelent cikk azt taglalja, hogy minél inkább próbál valaki jó szülő lenni, annál bizonytalanabbá válik, és annál inkább gyötri a kétség, vajon mindent megtett-e a gyereke jövőjéért. A gyermeket közben a sok elvárás és a rengeteg különóra meríti ki, a család élete pedig rámegy a folyamatos logisztikára, a ki mikor és hova viszi a gyereket probléma menedzselésére.

Éppen ezért egyre többen döntenek úgy, hogy kiszállnak a mókuskerékből, és egy szabadabb módszerhez térnek vissza. Ennek a megítélése is kettős azonban: míg a gazdagabb családok esetében a környezet a tudatosság jelének veszi, és üdvözli a döntést, a szegényebbekre ilyenkor hamar rásütik, hogy elhanyagolják a gyerekeiket.

Kép: Skitterphoto / Pexels