A mi családunk is zaklatott éven van túl. Külföldről hazaköltözés – ami pont a tervek szerint történt, de ettől még mindannyiunkat megviselt – új iskola, új munkahely. Dobozok között élés, kicentizett költségvetés, „Majd holnapután kapsz pogácsát, akkor jön meg a fizetésem”. Visszaköltözés a régi városba, amiről mi azt mondjuk, ez volt mindig az otthonuk, de számukra ismeretlen és félelmetes. Soha nem tapasztalt elvárások az iskolában, a régi barátok hiánya, konfliktusok, beilleszkedési nehézségek az új helyen.
„Anya, nekem csak Chloe a barátnőm, mikor fogok újra találkozni vele?”
„Soha, kislányom. Sajnálom.”

Soha nem elégedetlenkedtek nyíltan. Tudták, semmi értelme. Legfeljebb egy kicsit szomorkodtak a költözés időszakában, de nem volt nagyjelenet, nem volt hiszti. Volt azonban sok minden más, főleg az iskolakezdés után. Volt a kicsivel zokogva leckeírás, lépcsőházrengető üvöltés, éjfélig tartó altatás.

„Nem tudok egyedül öltözni, nem tudok egyedül enni, nem jut eszembe, melyik szám jön az ötös után.”

A nagyfiú csúnya szavak terén már szélesebb szókinccsel rendelkezik, mint én, és nem egyszer kellett már a tanító néni nyakára járnom, hogy kitaláljuk, mégis miért produkál riasztó viselkedésformákat a gyermek.

Minden bizonnyal sok család számolhat be hasonló élményekről. Kevesen ússzák meg a gyerekkort változások, veszteségek, legyőzendő konfliktusok nélkül. Talán nem is kell. Ha egy gyerek már a korai években megtanulja legyőzni az elé tornyosuló akadályokat, olyan rugalmasságra, alkalmazkodóképességre tehet szert, ami elengedhetetlen lesz számára a folyamatosan változó új évezredben. Mindezeket azonban csak úgy tudja megtenni, ha segítünk neki.

Nagy a kísértés, hogy a szorongásai oldására olyan megnyugtató ígéreteket tegyünk, amelyeket később talán nem tudunk betartani.

• „Ne aggódj, mi soha nem fogunk elválni.”
• „Mi vigyázunk magunkra, nem leszünk betegek.”
• „Rengeteg barátod lesz az iskolában, és te leszel a legokosabb az osztályban.”

Mondtál már hasonlót? Szörnyű érzés, amikor a meggondolatlan ígéretet mégsem tudjuk beváltani: nem maradunk együtt, nem megy úgy az iskola, ahogy számítottunk rá, vagy ne adj’ Isten valaki komolyan megbetegszik a családban.

Egyet azonban tudni kell a gyereknek: bármi is adódik, mi támogatni fogjuk. Lesznek nehézségek, lesznek komoly fájdalmak, de hozzánk mindig odajöhet. Megoldani talán nem mindig fogjuk tudni, de a külvilág támadásaitól, amennyire csak tőlünk telik, megvédjük. Nem tagadjuk le, hogy ő mennyire hibás egy kialakult helyzetben, de ettől még az ő oldalán állunk, bármi is történjen. Nem ígérjük, hogy nem lesz semmi baj, azt azonban ígérhetjük, hogy mellette leszünk minden nehézség közepette.

És legyünk is mellette. Akkor is, ha nagyon nehéz. Szeressük akkor is, ha undok, ha épp olyan időszakát éli, hogy nehezen szerethető. Viszont a szeretet ne csússzon át anarchiába. Sokat követik el azt a hibát, hogy egy válás vagy egyéb megpróbáltatás után – talán az időhiánytól, talán valamilyen rosszul értelmezett kímélet miatt – lebontanak minden korlátot a gyerek elől, gyakorlatilag hagyják, hogy azt tegyen, amit akar. Az ilyen helyzet csak még inkább bizonytalanságba löki a gyereket, aki kétségbeesetten keresi, hol a határ, és eközben egyre durvább, akár már ön- és közveszélyes helyzetekbe is sodródhat. Higgyük el: a normális együttélés szabályai a legnehezebb körülmények között is betartandóak, és a gyereknek teszünk jót, ha megfelelő keretek között tartjuk az életét.

A dolog nálunk lassan rendeződött. Fél év után még mindig küzdünk a csúnya beszéddel, de már nincs üvöltés, nincs hiszti. Még összebújunk esténként, de utána mindenki újra egyedül alszik el a saját ágyában. Már tudjuk örömmel nézni a régi fényképeket, és már nem emlegetik a régi iskolát.

Megint erősebbek lettünk. Mert együtt mindent le tudunk győzni.

Indexkép: StockSnap / Pixabay