A CsaládiNet szakértői CsaládiNet Szolgáltatás Közvetítő Kalkulátorok Hírlevél feliratkozás
SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK

Óvónő figyelmeztet: Változásra van szükség - hagyjuk békén a gyerekeinket!

Németh Noémi - 2018-05-14
A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve - tartja a mondás, s úgy tűnik, a mai szülőkben túlteng az a bizonyos jó szándék. Bár tetteink mögött a szeretet áll: görcsösen szeretnénk gyermekünket tökéletesnek, a többiekhez minden szempontból hasonlónak látni - talán azt gondoljuk, csak ebben az esetben lehet boldog -, nagyon rossz irányba haladunk.
A gyerekek még meg merik tenni, amire vágynak - mi neveljük beléjük a gátlásokat, hogy aztán később pszichológusok segítségével próbáljuk meg eltüntetni belőlük.
Miért van egyre több kezelhetetlen gyermek? Még ha fáj is felismerni, a pedagógus biztosan állítja: a kulcs a szülőkben keresendő.
Óvónő figyelmeztet: Változásra van szükség - hagyjuk békén a gyerekeinket!

Dobó Katalin 37 éve dolgozik óvónőként. Pályafutásának már első 13 éve alatt felismerte, hogy a régi gyereknevelési módszerek ma már nem működnek. Egyre több olyan gyermek került az óvodákba, akikkel folyamatosan bővülő szaktudásuk, sokéves tapasztalataik ellenére sem tudtak szót érteni - s egyre kíváncsibb lett a jelenség okára.

Véleménye szerint a tekintélyelvű nevelés nem hatékony; a "minden gyermek egyforma" - s így mindenkivel ugyanúgy és ugyanannyit kell foglalkozni - elve nem igaz és nem vezet eredményre. Tapasztalatai tanulásra ösztönözték: új módszerek után kutatott, továbbképezte magát, majd 25 éve saját, integrált óvodát alapított. Gál Beáta által szervezett Tudatos anya, tudatos gyermek című előadását foglaltuk össze; üzenetének mindenkihez el kellene jutnia, aki gyermeket nevel. Hol rontjuk el?


Folyton rettegünk valamitől

Emlékszel még, mit csinált először kisbabád, amikor a mellkasodra helyezték a szülőszobán? Én igen. Csak egyetlen dolog maradt meg 10 év távlatából: az az okos tekintet, amivel azonnal a szemembe nézett, majd ugyanígy tett az apjával is. Senki nem szólt neki arról, hogy egy újszülött még nem tudja mozgatni a fejét, hogy homályosan kellene látnia, ezért nincs is értelme nézelődni - így ő bizony figyelmesen végigmért, majd az apukája szemére szegezte tekintetét. 
"Nagyon sokan álltak sorban, és nagyon nehezen választottalak ki titeket" - mondja egy gyermek szüleinek a Gyermekeink emlékei a mennyről című könyvben.

Dobó Katalin állítja: a kicsik ősbizalommal érkeznek a Földre, a teljességgel és a mindentudással születnek. Amint világra jönnek, azonnal keresik a kapcsolatot szüleikkel, hiszen ez az egyetlen, amire végtelen kiszolgáltatottságukban szükségük van.
S mit teszünk mi? Már élete első napján elkezdjük másokhoz és az elvárt szinthez hasonlítani. Milyen lett az Apgar-értéke? Magasabb/alacsonyabb/vékonyabb/ducibb, mint az unokatestvére, a haja is kevesebb - ó, jaj! -, miért nem tud olyan ügyesen szopizni, mint a szobatársunk babája? Ahogy szülővé válunk, folyton aggódunk valami miatt, mert egyszerűen nem értjük meg, hogy nincs két egyforma gyermek: teljesen más ütemben fejlődnek, és ebben a világon semmi rossz nincs.

Gyermekeinkre ragasztjuk saját félelmeinket - mivel hihetetlen erősek a receptoraik, ők ezt pontosan tudják és érzik szavak nélkül is -, és állandó nyomás alatt tartjuk őket túlzott elvárásainkkal. Aggódásunk mögött hiába húzódik meg a szeretet, a kettő egyszerre sajnos nem megy: vagy szeretünk, vagy félünk.


Az örökös fejlesztés

Kisgyerekes szülőkkel beszélgetve vagy fórumokat olvasgatva azonnal láthatjuk: manapság szinte nincs olyan kisgyermek, akit ne járatnának szülei valamiféle fejlesztő - beszéd-, mozgás-, finommotorikai, stb… - foglalkozásra. Semmiben nem maradhatnak el kortársaiktól.
Milyen üzenetet közvetít a gyermek számára, ha folyton - neadj’isten, többféle - fejlesztésre hordjuk? Azt, hogy valami baj van vele. Hogy nem elég jó nekünk. Hogy többet várunk tőle. Így tartjuk végül akaratunkon kívül is folyamatos nyomás alatt.

Az újszülött- és kisgyermekkor pont olyan természetesen kellene, hogy lezajlódjon, mint egy növény esetében. Elvetjük a magot, vizet és napfényt biztosítunk számára - a természet pedig teszi a dolgát, a növény gyökeret ereszt és kihajt. 
A gyermekek erre természetüknél fogva képesek lennének - HA hagynánk és nem akarnánk állandóan erőszakosan beleavatkozni a fejlődésükbe. Az első életévek a nyugalomról, szeretetről, szociális kapcsolatok kialakulásáról, tapasztalásról kellene, hogy szóljanak: ez az az időszak, amikor a nagy felfedezés közben a gyermek is megnyugszik és "gyökeret ereszt", békésen elhelyezkedik a világban, melyet biztonságosnak érez.

Olvasd el ezt is: Biztosan fejleszti a sok játék? - Biztos, hogy nem...

Gondolatban folyton a jövőben járunk (2 évesen már azt keressük, melyik iskola lenne a legjobb számára…), így nem éljük meg a jelent - egyszerűen sosem vagyunk ott, ahol kéne: itt és most, a padlón ülve, a gyerekre figyelve.
Az állandó aggódás, összehasonlítgatás és fejlesztés minden, csak nem a kicsi javára való. Nem hagyjuk, hogy ő maga fedezze fel a világot - rákényszerítjük a figyelmét a csörgős játékra, a forgós játékra, a fejlesztő kártyára. A belső útját zavarjuk meg mindezzel, magát a gondtalan gyermekkort vesszük el tőle. Ha túl sok inger éri, ha folyamatosan információkkal árasztjuk el - melyeknek nem hagyunk elég időt a beépülésre -, a gyerek idegrendszere túlpörög - és itt kezdődnek az igazi gondok, melyeket mi idéztünk elő.

Szétdaraboljuk gyermekünk életét, holott ennek az időszaknak teljes harmóniában kellene telnie. Az életnek van egy természetes folyamata, melyben ma már valamiért nem bízunk. Elfelejtettük, hogy a természet tökéletesen teszi a dolgát a mi közbenjárásunk nélkül is. Nyugalom, szeretet, sok érintés és türelem, figyelem, szoros kapcsolat a szülőkkel - ez az, amire igazán szükségük lenne életük első éveiben.

Katalin szerint ez állhat a magatartás- és figyelemzavaros, hiperaktív gyermekek számának rohamos növekedése mögött is: ha kellő időt hagynánk a nyugodt megismerésre, ha békében hagynánk egy kicsit őket, a "problémás" gyerekek feléről le lehetne venni a cimkét.

Kapcsolódó cikkünk: Hiperaktív, figyelemzavaros, vagy épp agresszív? - A címkézés nem megoldás!


Az első másfél év egész életet meghatározó szerepe

Kulcsfontosságú a gyermek életében az első másfél év: amit ez idő alatt megtapasztal a gondoskodás és együttműködés terén, az lesz belső rendszerének az alapja. Hatalmas a szülők felelőssége ebben az időszakban, ugyanis rajtunk múlik, milyen irányba tereljük gyermekünket.

Katalin szerint a kicsiket egy belső hajtóerő hajtja születésüktől kezdve, egy saját "iránytű" mutatja az utat - ezt azonban már az első naptól kezdődően felülírjuk és megpróbáljuk elfelejtetni velük; majd ha ez sikerült, pszichológushoz fordulunk, hogy újra megtalálják és megoldódjanak a problémák, melyeket mi keltettünk életre. A gyerekek tökéletesen működnek! Ha mi nem így látjuk, az a mi dolgunk.


Nem hiszünk a csodákban

Nincs az a tehetséges, jó képességekkel született gyerek, akit ne lehetne leépíteni, és nincs az a nagyon súlyosan sérült gyermek, akiből ne lehetne kihozni a maximumot. Katalin személyesen látta a hozzá érkező sérült gyermekeken, milyen csodák érhetőek el, ha a megfelelő eszközöket választjuk.

"Volt szerencsénk fejlesztő iskolát működtetni az intézményünkben: súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek általános iskolája volt. Mondhatnám azt nagyon lecsupaszítva, hogy az a gyerek, akinek se kép, se hang - kívülről ezt gondoljuk. De mi tudtuk azt, hogy mindenkinek ott van a lelke, ami semmit nem sérült". 
Ezzel a hozzáállással Katalin és munkatársai elérték, hogy tolószékes gyermekek lábra álljanak; volt, aki megtanult beszélni. "Csodákat éltünk meg, szerintem minden tankönyvet átírtunk abban az időszakban" - mondja a pedagógus.

 

A figyelem teljes hiánya

A szakemberek régóta mondják, már lassan kiáltozzák, milyen fontos lenne a minőségi idő, melyet gyermekünkkel töltünk - azonban ahogy semmi másra sem tudunk a mai világban rendesen figyelni, ezt sem halljuk meg.

Azt gondoljuk, elég, ha mosogatás közben fél szemmel pillantunk arra, amit gyermekünk mutatni akar nekünk. Azt hisszük, minőségi időt töltünk együtt, ha elvisszük egy gyerekrendezvényre, ahol az ugrálóvár szélén ülve figyeljük őt és egy szót sem szólunk egymáshoz; azt gondoljuk, örömet okozunk neki, ha leülünk vele legózni, miközben néha azért muszáj rányomnunk a telefonunkra - persze, fontos, hogy azonnal megnézzük, ki írt nekünk. Ez azonban távol áll a minőségi időtől, és ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, mi is pontosan érezzük, hogy nem a gyerekről szól. A rossz hír, amit talán már kevesebben ismernek fel: a gyermekek ezt pontosan érzik.

Apró jelekből mi is érezzük, mikor figyelnek ránk mások teljes lényükkel, mikor törődnek velünk igazán - a kicsik érzékei pedig a miénknél sokkal kifinomultabbak. A gyerekeket nem lehet átverni, hiába mondunk bármit - pontosan tudják, hányadán is állunk.
Fontos lenne, hogy megtanuljuk elcsendesíteni az elménket, hogy amikor csak lehet, félretegyük a saját gondjainkat, elhallgattassuk egy kis időre a bennünk cikázó kérdések millióit. Üljünk le úgy játszani, beszélgetni vele, hogy tényleg csak rá figyelünk és megszűnik a külvilág. Nem lehetetlen, hisz tökéletesen megy ez, amikor egy barátnőnkkel ülünk le kávézni és épp kiöntjük egymásnak a szívünket - ugyanilyen intenzíven kellene jelen lenni, a jelenben lenni, amikor a kicsivel beszélgetünk a kukásautókról vagy a királylányos álmairól. Ha nem hallgatjuk meg a kis dolgokat, melyek most foglalkoztatják, levonja a következtetést és később sem fog beavatni a komolyabb gondjaiba, amikor nagyobb lesz.
A gyermekeinknek semmi különlegesre nincs szükségük ilyenkor, csupán értő figyelmünkre.


Látszatcsaládok élnek látszatboldogságban

Nem győzzük elégszer hangsúlyozni: a gyerekek mindent tudnak és éreznek. Mindent. Előfordult már veled, hogy sokat gondolkoztál valamin, és a gyerek pont arról kezdett el kérdezősködni? Velem rendszeresen. 9 évesen még mindig azonnal kiszimatolja, ha valami nyomaszt és olyan dolgokról kérdez, amikről nem is tudhatna.

Ugyanez igaz a család egész életére: a sok mosolygós fénykép a Facebookon az ismerősökkel talán elhiteti, hogy nálatok minden tökéletes, a gyerek azonban pontosan tudja, milyen gondok vannak a háttérben. A legszomorúbb azonban ebben az, hogy minden problémáért saját magát fogja okolni és magában keresi majd a hibát.

Nagyon fontos lenne, hogy a gyerekek őszinte családokban nőjenek fel, ahol tényleg mindent meg tudnak egymással beszélni - például azt is, hogy a szülei gondjai miatt nem ő a hibás.


Kép: stevewellsrealestate / Pixabay

 


Apahiány

Hatalmas szükség van az apákra a gyereknevelésben - sajnálatos, hogy egyre inkább háttérbe szorulnak. Csodás hatást fejtenek ki gyermekük érzelmi intelligenciájára, vannak olyan értékek, amiket csak az apák tudnak átadni gyermekeiknek, és nagy szükség van arra a fajta humorra is, amit általában csak ők tudnak gyerekük életébe csempészni.

Engedjétek oda őket a gyerekneveléshez, ne merüljön ki annyiban a feladatuk, hogy pénzt keresnek és eltartják a családot. Kapjanak az apukák teljes bizalmat - ne gondoljuk azt mindenről, hogy "mi jobban tudjuk". Nagyon fontos lenne, hogy a gyerekeket érintő kérdésekben akkor is együtt tudjanak működni a szülők, ha elváltak.

Kapcsolódó cikkeink:


Szeretet nélküli világ - Hiányzik az igazi kapcsolat

Hosszú ideje elkezdődött már a folyamat, melyben egyre jobban eltávolodunk egymástól és a természettől is - Katalin szerint ez számos probléma forrása.

Amerikai kutatók egy természetközeli népet felkeresve végeztek el egy kísérletet. Elkészítettek egy akadálypályát a gyerekek számára, egymás mellé állították őket, majd elmondták: aki leghamarabb ér a pálya végére, az jutalmat kap. Meglepődve figyelték, ahogy a Rajt! elhangzása után mind megfogták egymás kezét és együtt mentek végig a pályán. Azt gondolták, nem értették a feladatot, így újra elismételték - a gyerekek azonban csodálkozva tették fel a kérdést a kutatóknak: "Hogy lehetnék én boldog, ha a társam lemarad?"


Ez a fajta hozzáállás égetően hiányzik modern világunkból - átvette helyét az örökös versengés mindennel és mindenkivel. Fontos lenne, hogy együttműködésre és empátiára neveljük gyermekeinket, a család ugyanis az a hely, ahol mindezt elsajátíthatják. "Ha változást szeretnél látni a világban, kezdd azzal, hogy te magad is megváltozol" - mondja Katalin.


Túl kevés érintés

A szülői gondoskodásnak és érintésnek gyógyító hatása van - hívja fel a figyelmet a pedagógus. Több kísérlet és kutatás is bebizonyította már: azok a gyermekek, akiket gyakran babusgattak, simogattak pici korukban, felnőve sokkal kevésbé voltak ellenségesek, jóval nyugodtabbak voltak, s felnőttkorukban nem produkáltak annyi pszichoszomatikus tünetet, mint azon társaik, akiknek kiskorukban kevesebb gyengédségben volt részük.

Érdemes tovább olvasni a témáról és az oxitocin (a "szeretethormon") elképesztő hatásairól: Így hat a gyerek életére, ha kimutatod a szeretetedet

Nincs az a játék vagy gép, mely pótolhatná azt a figyelmet és szeretetet, amit a szülő adhat gyermekének. Csússzatok együtt a földön, játsszatok, bújjatok össze, öleld meg naponta legalább nyolcszor, csak te és ő, a jelenléted és semmi más - ez az, amire igazán szüksége van fejlesztő szobák helyett.

Ha több testvér van a családban, figyelj rá, hogy minden nap szakíts időt arra, hogy kettesben legyél egy kicsit külön-külön minden gyermekeddel.


Kevés szabad játék

Az első 6 évben alapozódik meg a személyiségünk - Katalin állítja: a 6. év végével "kész vagyunk". Ezt követően már csak mennyiségi változás történik. Nagyon fontos lenne, hogy ez az időszak szinte csak a szabad játékokról szóljon: a kisgyermek idejének 90%-át kellene kitennie.

Mi történik ilyenkor? "Én kezdem, belőlem indul és majd én befejezem" - erről szól a szabad játék, mely során egészen egyszerű eszközöket használ csak a gyermek, a játék nagy része pedig a fantáziáján belül zajlik és aszerint alakul. Légy rugalmas és támogasd ebben: ha a kicsi épp tigrissé változott át és a földön csúszik, ne szakítsd félbe. Nincs szükség a 76. drága játékra, sőt: minél kevesebb eszközt használ, annál intenzívebben dolgozik a képzelet.

Elég lesz néhány doboz vagy egyszerű, hétköznapi tárgy is: Katalin saját óvodája falain belül látta, milyen csodákra képesek a gyerekek ilyen helyzetben. Kollégáival egyszer az összes játékot eltüntették egy hónapra, majd kíváncsian várták a reakciókat. A meglepetés és kétségbeesés helyét hamar átvette a kreativitás, az óvónők pedig döbbenten figyelték, milyen nagyszerű játékokat találtak ki maguk között a kicsik. Állítják: olyan sikeres, vidám, vérpezsdítő hónapjuk sosem volt az ovisoknak, mint azokban a napokban. Megszűnt az agresszió, a hiszti, a kiabálás - önfeledt játék vette át a helyét egy hónapon át.

Nem szabad játék, ha leülteted az otthoni játéktornyok mögé, sem az, ha kiviszed a játszótérre: engedd ki inkább egyszerűen az udvarra vagy a kertbe, és csak távolról figyeld, hagyd, hogy ő irányítson. Lássa, hogy a közelben vagy, mégis ő dönthet a játékban mindenről. Katalin szerint a gyermek első 12 (!) évében semmilyen foglalkozásra nem kellene elvinni a gyerekeket, mindössze szabad játékra lenne szükségük.


Felesleges korlátozások

Általános hiba, hogy a túlféltés miatt olyan dolgoktól fosztjuk meg a gyerekeket, amik a legnagyobb élményt okoznák nekik. Sarazás, játék az esőben, mezítláb szaladgálás, hóban hempergés - belegondoltál már, mennyi mindentől tiltjuk őket a természetre, időjárásra hivatkozva?
Pedig a természet olyan valódi élményeket nyújt, amire a kütyük sosem lesznek képesek. Ezek azok a dolgok, amik bár lehet, hogy nekünk plusz munkát okoznak (pl. cipőmosás, bár valójában az is a gyerek érdekeit és fejlődését szolgálná, ha egy bizonyos kor felett saját magának kellene kitisztítania a saras csizmáját), de a kicsit pótolhatatlan élményekkel gazdagítják.

Olvasd el ezt is: Nem baj, ha koszos lesz a gyerek! - 6 ok, amiért engedned kéne, hogy összepiszkolja magát

A korlátozás azonban sokszor a négy fal között sem feltétlenül logikus. Amikor rászólunk a gyerekre, hogy ne másszon fel az asztalra, mi jár a fejünkben? Hogy 30 évesen is felmászik majd az asztal közepére az üzleti ebéden?
Aligha - ha nem tud magában kárt tenni, akkor itt a tiltás főleg csak önzőségből fakad, s persze mi is azt tanultuk meg, hogy rendes gyerek nem kúszik-mászik az asztalon, ahol eszünk. Egy jó gyerek mindig csak úgy játszik, ahogy az nekünk is kényelmes, de a legjobb, ha mindezt a babakarámban teszi a ketrecen belül, ahol már tényleg elég, ha néha rápillantunk, mi pedig foglalkozhatunk a saját dolgainkkal…

Katalin arra buzdít: ne korlátozzuk folyton gyermekeinket, szegjük meg néha a szigorú, kőbe vésett szabályokat. Az állandó elvárások, nyomás és korlátozások szerinte pokollá teszik a gyerekek életét.
Mindig vizsgáljuk meg: milyen érdeket szolgál a tiltás, amit parancsba adtunk? Tényleg veszélyes dolgot tett, vagy csak nekünk lenne jobb, ha megtiltanánk? Ismerjük fel, hogy mivel ártunk és mivel segítünk neki. Nem akar kabátot venni télen? Állandó huzakodás helyett inkább engedd ki egyszer anélkül egy rövid időre - azonnal meg fogja tanulni, miért fontos a meleg öltözet.

A gyerekek előítéletek nélkül születnek, hatalmas szívvel, jó kedvvel, sok energiával és rengeteg szeretettel. Nagyon hálásak egyetlen jó szóért is, és nagyon érzékenyek a környezetükre - nagyszerűen ellennének a világban, ha nem piszkálnánk őket megállás nélkül valamiért. Nincs hiszti, nincs hisztis gyerek - mondja Katalin -: ez mindig csak egy válasz valamire.

Olvasd el ezt is! A sok tiltás minden életkorban akadályozza a gyermek személyiségének fejlődését, rontja a szülő-gyermek kapcsolatot


Túl sok a "ne…"

Katalin szerint törölni kellene a "ne…"-vel kezdetű mondatokat a szülők szótárából. Hiába hangzik el naponta százszor (ne mássz fel, ne vetkőzz le, ne így csináld, ne oda tedd, stb…) - nem hatékony a tiltás. A "ne" mindig ellenállást szül.
Ha valamitől tiltani szeretnénk a gyereket, kerüljük ezt a kifejezést - azt fogalmazzuk meg inkább, hogy mi az, amit szeretnénk.

Azt gondoljuk, hogy a - soha véget nem érő - tanácsaink alapján tanul majd meg mindent, ez azonban óriási tévedés. Nem neveljük a gyerekeket, hanem az együttélés során mintákat adunk neki, amiket később ő is követni fog - mondja Katalin, aki néhány évtizede meg volt róla győződve, hogy gyermeke képtelen szépen enni; egészen addig, míg nem látta egyszer, milyen hibátlanul is kanalazza az ebédet, amikor nem otthon van.

Olvasd el ezt is: Hiába kéred, nem teszi meg? 7 hiba, amit az engedetlen gyerekek szülei el szoktak követni
 

Túl sok TV, túl kevés mese

Számtalan cikket írtunk már a TV, tabletek, telefonok káros hatásairól (5 ok, amiért ne adj tabletet a pici gyerek kezébe!), ahogy a mesével is rendszeresen foglalkozunk. Katalin is ebben erősít meg: véleménye szerint a gyerekeknek 12 éves korukig egyáltalán nem szabadna TV-t nézniük.
A látott és hallott mese között hatalmas különbség van: ha csak az előbbiben van része a kicsinek, az megöli a kreativitását, amire azonban hatalmas szüksége lenne az életben.

Hogyan hat gyermekedre a mese? Olvasd el: Mesével a gyermekkori agresszió ellen: ezért nagyon fontos, hogy pici korától kezdve mesélj a gyereknek

A kreativitás lesz az, ami segítségével később meg tudja oldani a problémáit - a művészeteken keresztül gyakorlatilag mindent meg tudnánk tanulni, amire szükségünk van az életben.

Kapcsolódó cikkünk: Az érzelmi tolerancia kialakítása a művészetek eszközeivel, óvodás korban

Ne terheljük túl a kicsiket felesleges információkkal, azt adjuk meg nekik, ami tényleg a hasznukra válik: gyógyító, spirituális, relaxációs meséket - olyan problémákat oldhatunk meg akár már csak ezzel is, amikre eddig sehol nem találtunk megoldást. A mese pozitív irányba formálja a kicsi viselkedését, fontos leckékre tanít és kitűnő stresszoldó.


Nem jól dicsérünk

A kimondott szó beleég a gyerekbe - nagyon fontos lenne, hogy inkább maradjunk csendben, ha olyat mondanánk, amit később meg fogunk bánni. Akaratlanul azonban még úgy is árthatunk gyermekünknek, ha éppen dicsérni szeretnénk. Ne mondjuk a kicsinek folyton, hogy "Ügyes vagy", mert ezzel nyomás alatt tartjuk őt: úgy fogja érezni, hogy mindig ügyesnek kell lennie, hogy sosem tévedhet semmiben. Mindig az erőfeszítését dicsérjük!

Ne értékeljük folyton a gyerekeinket - nem kell állandóan visszajelzést adnunk mindig, mindenről, mindenkinek. Bár a folyamatos dicséretet nyilvánvalóan jó szándék övezi, érdemes elhallgattatnunk magunkban ezt a késztetést.
Ne kössük feltételhez a szeretetünket: soha ne érezze azt, hogy csak akkor szeretjük, ha valamiben ügyes volt, ha valamit jól csinált.

Olvasd el ezt is: Dicsérjünk! De hogyan?


A gyermek a mi tükrünk

A gyermek a szülő tünete - hívta fel már korábban a figyelmet Pribránszki Marianna viselkedéspedagógus is.

Dobó Katalin úgy véli, az első 6-8 évben teljes szimbiózisban élünk gyermekünkkel. Ahogy érezzük magunkat, úgy érzi magát a kicsi is, sőt: az is gyakran előfordul, hogy ha a szülő nincs jól, a gyermek betegedik meg.
Hiába jelez a testünk, lelkünk, hogy gond van - csak a gyerekünkre figyelünk, így végül ők betegszenek meg, hogy észrevegyük a problémát. Számos megtörtént esetet hozott fel példaként előadása során: azt javasolja, hogy ha a gyerek megbetegszik (például hirtelen asztmássá válik), először mindig nézzen magába a szülő. Rendben van lelkileg, vagy súlyos teher nehezedett rá az utóbbi időben, mellyel nem tud megbirkózni? Állítja: amint lekerül a teher a szülőről, a gyermek is meggyógyul.

Ha gondok vannak a kicsi egészségével, érdemes hátrébb lépni, lazítani egy kicsit azon az örökös, feszült koncentráláson, mellyel gyermekeinkre tapadunk, és megvizsgálni a saját életünket, lelkivilágunkat, kapcsolatainkat. Minden megváltoztatható, ha felismerjük, hogy belőlünk fakad. Mint mondja: ha anya vagy, kötelező jól lenned!


Túlterhelt anyák


A gyereknevelés ma már nem egy emberes feladat

A napokban tettük közzé egy anya nyílt levelét, aki úgy érzi, lassan összeroppan a rá nehezedő súly alatt. A legtöbb anya azonban nem tud vagy nem mer segítséget kérni. Nem tudjuk kiverni a fejünkből az idilli képet nagymamáinkról, akik segítség nélkül is elboldogultak anyai teendőikkel még abban a korban is, amikor nem volt ennyire kényelmes az élet. Több gyermeket neveltek, állatokat gondoztak, a lakás mindig patyolat tiszta volt, kézzel mostak, s minden reggel ott gőzölgött a friss, házi kenyér az asztalon. Hogy csinálták?

Bár úgy tűnhet, nehezebb dolguk volt, mint ma nekünk; ez korántsem igaz. Abban a korban több generáció élt együtt, így mindig volt segítségük, s a gyerekek is lefoglalták egymást, nem lógtak állandóan szüleiken (még a wc-n is). Sokkal több kapcsolatuk volt a természettel - amitől mi mára nagyon eltávolodtunk -, mely energiával tölt fel. Hírből sem ismerték azt a feszült tempót és állandó stresszt, amivel nekünk ma meg kell birkóznunk, miközben mindenhová rohanunk.

Ma sok nő kénytelen visszamenni dolgozni szülés után nem sokkal, a 8 órás munka mellett pedig a gyerekenevelés és a háztartás is rá hárul - lehetetlen azonban mindenben 100%-osan helytállni. Dobó Katalin hangsúlyozza: már önmagában a gyereknevelés sem egy emberes feladat!

Kellett nekünk az emancipáció? Igen. Szükségünk van azokra a jogokra, melyeket kivívtunk magunknak. Azonban itt az idő, hogy némi segítséget is "kiharcoljunk" - hívja fel a figyelmet a nők helyzetére Pribránszki Marianna viselkedéspedagógus. 


Kép: pxhere.com

Összefoglalóul néhány gondolat... sok szakértő ért egyet abban, hogy a korai gyerekkorban szabadon kellene engednünk a kicsiket. Ekkor még mindig ott vagyunk, közbe tudunk lépni, mielőtt baj történne. Hagyjuk, hogy felfedezze a világot úgy, ahogy szeretné, állandó korlátozás nélkül!
Ha pici korában nem engedjük szabadjára, akkor fog majd fejjel menni a falnak, amikor már nem leszünk a közelében és nem tudunk segíteni - ez lesz az első lépése rögtön, amint kikerült a "kezeink közül". Természetesen kellenek a szabályok, de mindig tudjuk, hogy milyen célt szolgálnak. Szabad játék, sok mese, természet, érintés és értő figyelem: ezek a legfontosabbak az első években.

Gyermekünk kb. 21 éves koráig figyel minket a nap minden percében - majd amikor elmegy, mindent magával visz és utánozni fog, amit tőlünk látott élete során.

Minden gyermek tanító: azért született éppen hozzánk, hogy tanítson nekünk valamit. Minden gyermek önálló individuum. Lehet, hogy nem pont olyan a természete, mint amire számítottunk, de nem a tulajdonunk, nem erőszakolhatjuk rá a saját vágyainkat. A gyerek nem egy marionett-bábu, akit csak úgy rángathatunk, a viselkedése pedig mindig csak egy reakció a környezetére. Megismerjük, feltétel nélkül szeretjük, támogatjuk a saját útján - ez a legtöbb, amit szülőként gyermekünkért tehetünk. Ehhez azonban először saját magunkban kell rendet tennünk.

A Dobó Katalin által vezetett integrált Maci ovi a fenti alapelvek szerint működik Jászberényben. Céljaik közé tartozik, hogy egyre több hasonló óvoda nyíljon az ország más pontjain is.


Indexkép: pxhere.com

Közösségi hozzászólások:
© 2004-2021 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media
A szerkesztő ajánlja