Nevelési kérdésekben nagyon sok ellentétes információ, gondolat, tanács kering, kezdve attól, hogyan altassuk a gyerekünket, eljutva egészen odáig, hogy hogyan jutalmazzunk vagy büntessünk. Egy nemrég olvasott cikkben a nevelési hibákra hívták fel a kedves olvasó figyelmét, és olyan tanácsokat kaphattunk, mint hogy ne kiabáljunk a gyerekkel, vagy ne akarjuk a széltől is óvni, ugyanakkor megragadott egy mondat: „Természetesen meg kell büntetned...” hát, elszámoltam néhány-tízig olvasás után...

Nem hiszem, hogy vannak olyan nevelési elvek, módszerek, amelyek azonos formában minden gyermeknél működnek. Saját közvetlen környezetemben, családomban látom erre a példákat: ugyanazon elvek szerint nevelték az öcsémet és engem, (19 hónapnyi köztünk a korkülönbség) mégis egészen más utat választottunk, és leginkább úgy szoktam jellemezni magunkat, hogy ha én vagyok a tűz, ő a víz vagy ha én azt mondom fehér, ő biztosan azt mondja: fekete. Ha azt mondták, nem mehetünk el valahová, én becsuktam az ajtót, és maradtam, ezzel szemben az öcsém is becsukta, csak ő kívülről. Ugyanazokra a módszerekre, elvekre egyikünk így válaszolt, a másikunk amúgy. Sorolhatnám még a példákat, de azt hiszem nem lenne túl sok értelme. Ha pedig belátjuk, hogy már egy családon belül is ilyen eltérő személyiségűek/természetűek lehetnek a gyerekek, nincs messze az a következtetés, hogy ha mindezt megsokszorozzuk, mennyiféle eltérő viselkedés, jellegzetesség fordulhat elő. Rá lehetne húzni ugyanazt a sémát mindenkire? Én személy szerint kétlem. Épp ezért általánosságban fogalmazni, hogy mivel teszel jót vagy rosszat akár a gyermekednek, akár a vele való kapcsolatodnak, kicsit merész a számomra.

Persze, vannak általános elvek, amelyeket érdemes betartani, de ezeket is minden család maga állapítja meg, a szülők tudják, hogy mit várnak el, mit szeretnének és mit helytelenítenek. Nehéz meghúzni a határvonalat az általános értékek - amelyeket ugye mindenkinek illene betartani - és azok az értékek között, amelyeket egy család maga alakíthat ki. Gondoljunk csak bele, ha a játszótéren felszólítjuk a gyermekünket, hogy ne vegye el a másiktól a játékot, hányféle reakciót válthatunk ki? Nézzünk néhány lehetőséget: lehet a válasz hiszti, kiabálás; lehet, hogy sértődötten elvonul vagy duzzogni kezd; lehet, hogy sírva fakad, ahogy az is lehet, hogy egyszerűen csak elfogadja a tényt, és mással kezd játszani. Ezeken kívül is számtalan reakció létezik, így hogyan várhatnánk el, hogy valamennyi gyermek azonos módon reagáljon egy általunk elhangzott mondatra? Arról nem is beszélve, előfordulhat, hogy a szülő nem mond semmit ez esetben, ezzel akár helyeselve a megszerzem-amit-akarok hozzállást...

1. A gyerkőc értelmi/érzelmi fejlettségéhez mértek az elvárások, szabályok.
    
2. Vannak szabályok, amelyek rugalmasak, és vannak, amelyek nem - ez utóbbiak tipikusan a biztonsággal, testi épséggel kapcsolatos kérdések.
    
3. Igyekszünk következetesek lenni - ha valamire azt mondjuk, hogy az utolsó, akkor nincs utolsó utáni, ha azt mondjuk, hogy ha megeszi a husit, akkor kaphat desszertet, akkor nincs desszert, ha nem ette meg - ahogy arra is figyelünk, hogy ha egyikünk mond valamit, ahhoz mindketten tartsuk magunkat. Így a gyerkőc is tudja, hogy hol vannak a határok, amelyek attól függetlenül azonosak, hogy épp kivel beszél.
    
4. A lehető legtöbb dolgot megpróbálunk előre megbeszélni - nálunk különösen az a problémás, hogy ha elmegyünk valahová, ahol jól érzi magát, akkor néha kisebbfajta orkán sem elegendő erejű, ha szeretnénk véget vetni a mókának. Pl. volt olyan alkalom, amikor előadást tartottam egy játszóházban, ami kisfiunknak maga a Kánaán, és természetesen remekül érezte magát. Amikor azonban el kellett jönnünk, elég heves ellenállásba ütköztem. Legközelebbi alkalomra már úgy mentünk, hogy megbeszéltük, hogy mi fog történni. Jól jöhet, ha ezt le tudjuk rajzolni, sőt olyan ötletet is olvastam már, hogy papírdobozból el lehet készíteni a helyszínt, és eljátszani, mi fog történni. Miután megbeszéltük, hogy ő játszik, anya beszélget, stb., és megbeszéltük, hogy ha anya azt mondja, vegyük fel a cipőt, akkor indulunk haza. Otthon azért néha elgondolkodtam, vajon hogyan fog működni a dolog, az előadáson is beszéltem róla, hogy én magam is kíváncsian várom, mi fog történni, ha haza kell mennünk. Mi történt? A kisfiam egyetlen hangos szó nélkül jött felvenni a cipőjét, közben elmesélte mi mindennel játszott, és kézenfogva sétáltunk ki a játszóházból.
    
5. Amikor valamit megbeszélés ellenére sem sikerül megoldanunk - pl. el kell jönnünk a játszótérről, mert elkezd esni az eső - elmondom neki, hogy most biztosan dühös, és rosszul esett neki, hogy nem játszhat tovább, esetleg még rám is haragszik, én azért itt vagyok, és ha szeretne egy ölelést, vagy vígasztalást, bármikor fordulhat hozzám.

Nagyon sok nevelési módszer közül választhatunk, és bár én megtaláltam, amit a magam és családom számára megfelelőnek tartok, nem hiszem, hogy ez az egyetlen üdvözítő út létezik. A legfontosabb, hogy megtaláljuk azt, amelyet jó szívvel tudunk alkalmazni, mert megfelel saját és gyermekünk személyiségének, habitusának, és ezzel pozitív irányba fejlődik a szülő-gyermek kapcsolat. Hosszú távra tervezzünk, szerintem megéri.

Fotó: kolorit: Skepsis