Hogyne lenne szép, amikor adatott a lehetőség, hogy a gyermekeinknek megmutassuk, mennyire fontosak ők nekünk, hogy ott vagyunk, amikor szükségét érzik, hogy számíthatnak ránk feltétel nélkül, hogy bármit elmondhatnak, mi nem ítélkezünk. Ott a lehetőség, hogy akár jóbarátként megosszák velünk a véleményüket, kritizálhatnak akár, ott a lehetőség, hogy örömöket és bánatokat osszunk meg, mindig tudván, számíthatunk egymásra.

Az élet szép, mert a szeretetről szól, adni és kapni, megosztani azt. Nincs más ehhez fogható érzés. Hogy hol kezdődik? A születésnél: a miénknél, a gyermekeinknél...

Hogy ők tudják-e mekkora öröm a jelenlétük az életünkben, mekkora töltődést ad és mennyi erőt a mindennapokhoz? Lehet hogy igen, lehet hogy nem. Úgy gondolom, ez most nem fontos kérdés, bár persze felmerül bennünk... a kétségek olykor abszolút helyénvalóak.

Jó gyakorlatot ajánlok azok számára, akik kamasz gyerekeikkel már nem találják a hangot, vagy úgy érzik, csak konfliktusokból áll a kamaszkori időszak és az anyai örömök már csak múltbéli emlékek.

Azt hogy nehéz vagy könnyű-e a gyakorlat, döntsék majd el Önök, javaslom, írjanak levelet gyermekeiknek, ha már szóban oly nehéz szót érteni velük, írják meg, miért oly fontosak ők, mit jelent a megérkezésük és a jelenlétük az Önök életében. Megírhatják a végén a panaszokat a megoldások kíséretében. Mielőtt azért továbbítanák a levelet, erősítsék meg magukban azt, hogy a valóság amit megélnek, az csak a saját személyes valóságuk, amely eltérhet a gyermekük által látott és megélt realitástól.

Készüljenek fel erre és tanulják meg elfogadni előre a „másképpen látom” véleményt, magatartást.

Könnyű avagy nehéz ez a gyakorlat?  Döntsék el a végén és osszák meg velem.

Részemről, az én valóságomból egy biztos, nem könnyű írni az érzésekről úgy, hogy az tükrözze mélységében, fontosságában és főleg tisztaságában ezeket.

Fotó: Anyblue: Ich erzähl Dir was...