Bűntudatom van, amiért magára hagytam anyukámat - Zsófi őszinte vallomása arról, miért nem látogatja édesanyját

Bori néni lányának története.

Anyu, kérlek, ne haragudj rám!

Félek attól, hogy az emberek mit gondolnak majd rólam. Milyen gyerek az olyan, aki nem látogatja az édesanyját? Aki szinte csak ünnepekkor telefonál? Aki még egyszer sem vitte el a kisfiát, hogy végre találkozhasson az unokájával?

Bármit is mondok, bárhogy is fogalmazok, az emberek biztos azt gondolják majd, hogy kifogás. Mert mindenkinek van ideje arra, hogy néha megemelje a telefont, vagy elmenjen hozzá, igaz?

A szüleink elváltak és mi a testvéreimmel anyuval maradtunk. Anyuval… a kapcsolatom nem a legegyszerűbb. Persze a kívülállók mindig azt gondolták, hogy mi mennyire jól kijövünk egymással és hogy mennyire szeretjük egymást, semmilyen konfliktusunk nincs. Megmondom őszintén, hogy kisgyerekként még nem sokat fogtam fel abból, hogy mi zajlik körülöttem. Anyukám az egész életét a sportnak szentelte, és mivel mi nagyon korán születtünk a testvéreimmel, ő még aktív sportoló volt akkoriban.

Sok emlékem van arról, hogy a nagymamámmal és a nagypapámmal társasozunk hideg téli estéken, és én percenként ugrok fel, amikor hallom, hogy az utcába begördül egy autó. A nagyi persze mindig csóválta a fejét és azt mondta: Zsófikám, ülj vissza szépen, anyu csak holnapután jön haza!

Amikor nem külföldön volt versenye, akkor mindig könyörögtem neki, hogy hadd kísérjem el, jó leszek, csendben maradok és nem fogok szólni semmiért. Néha el is vitt. Julcsival nagyon jól elvoltunk, a kocsiban mindig énekeltünk útközben, és emlékszem, nagyon kedvesek voltak anyu csapattársai is. De hiába voltunk vele, anyu akkor sem foglalkozott velünk igazán.

lisa runnels képe a Pixabay-en

Felnőttem és már nem úgy néztem rád, mint régen

Aztán nagyobbak lettünk és anyu is abbahagyta a versenysportot. Megpróbálta felvenni a fonalat, de addigra már azt sem tudta, hogy ki a legjobb barátnőm, miért kaptam kettest kémiából, és hogy melyik fiúba vagyok szerelmes. Julcsi, ő más volt. Ő fecsegett mindig, ha kellett, ha nem, és mindenki nagyon szerette hallgatni. Magától megnyílt és elmondott mindent, én meg úgy voltam vele, hogy ha eddig se kérdezte senki, akkor én aztán nem fogom kiönteni a szívemet magamtól.

Nem haragudtam anyura amiatt, hogy a sportot választotta. Tudtam, hogy mennyire fontos ez neki. És büszke is voltam rá. Az iskolában folyton arról beszéltem, hogy nekem van a világon a legszuperebb anyukám, aki mennyi versenyt megnyer, bejárja az egész világot, és mindenhonnan hoz nekem és a testvéreimnek valamilyen kis ajándékot.

Aztán hazamentem, bezárkóztam a szobámba és sírva fakadtam. Julcsi előtt persze mindig lebuktam és zokogva mondtam neki, hogy bárcsak olyan anyukánk lenne, mint a többieknek, aki vasárnaponként süteményt süt, aki ott ül a játszótéren és kiabál velünk, hogy ne másszunk olyan magasra, mert le fogunk esni és vegyük már fel a sapkát. Meg hogy ne a szomszéd nagylánnyal kelljen iskolába menni, hanem anyu kísérjen be, mint a többieket, és közben nyugodtan veszekedjen velünk, hogy már megint féloldalon hordjuk a táskát és gerincferdülésünk lesz.

De semmi ilyesmi nem történt. Sőt. Anyu pont hogy nagyon megengedő volt. Főleg amikor abbahagyta a sportot és be akart pótolni mindent. Tudom, hogy tudja, mit éreztem akkor és ott gyerekként. És azt is tudom, hogy nem ő tehet róla, hogy ő mindent megpróbált megadni.
 

Remélem, hogy egyszer még helyrehozhatjuk…

Free-Photos képe a Pixabay-en

Sajnálom, hogy így alakult. És el is határoztam, hogy ha nekem egyszer gyerekem lesz, akkor én nem ilyen leszek. Hogy a munka nem lehet fontosabb, mint a gyerekeim. Hogy minden várhat. A takarítás is. És így is lett.

Egyébként elég sokáig laktam anyunál, Julcsi hamarabb férjhez ment és elköltözött. Furcsa volt anyuval kettesben lakni. Sosem aggódott értem, nem kérdezte meg, hogy kivel találkozom és mikor jövök haza. A barátnőimet folyton hívta az anyukájuk bármilyen buliban is voltam, hogy mégis mikor szándékoznak hazajönni, mert már nagyon aggódnak. Az én anyukám békésen aludt, amikor hazamentem.

Beszélgettünk, hogyne beszélgettünk volna. A múltról is. A jelenről is. És a jövőről is. Én tényleg nagyon szerettem volna helyrehozni a kapcsolatunkat és tudom, hogy ő is. Én tényleg nem haragudtam rá sosem. Igazából sajnáltam őt. Sajnáltam, mert szomorúnak láttam. Éltünk egymás mellett, de ugyanúgy nem voltunk olyan szoros lelki kötelékben, mint gyerekkoromban. Hiába próbáltuk annyiszor. Egyszer azt mondta nekem, hogy ha szerelmes leszek, és tudom, hogy ő az igazi, akkor menjek. Higgyem el, hogy ő egyedül is boldogulni fog. Hogy ő nem akar zavarni. Hogy csak megint elrontaná.

Aztán szerelmes lettem. Elköltöztem. És nem is tudom, olyan gyorsan történt minden. Egyre kevesebbet gondoltam anyura, mert el voltam foglalva a költözéssel, munkával, szerelemmel, babázással.

De a hideg téli estéken mindig az egykori kislányra gondoltam, aki várta, hogy begördüljön az utcájukba egy autó. És titokban most is ezt várom. Hogy anyu egyszer meglátogasson. És hogy megpróbáljuk újra. Hogy most ne rontsuk el.

Olvasd el ezt is:

• Hol rontottam el, hogy a gyerekeim és az unokáim be se teszik hozzám a lábukat?
• "Nem vagyok szerethető" - így érzi magát minden gyerek, aki távolságtartó anya mellett nő fel
• Hogyan legyek szeretve várt anyós és nagymama?

Indexkép: Free-Photos képe a Pixabay-en