Bálint története.

Életem legnehezebb döntése volt: idősek otthonába adtam anyukámat 

"Elesett a konyhában, és onnantól már nem volt a régi"

Az egész 5 évvel ezelőtt kezdődött. Anyu elesett otthon, a konyhában. Valahogy oda tudott kúszni a telefonhoz, és felhívta a szomszéd nénit, akivel jóban vannak. Neki azonban nem volt kulcsa hozzá, ezért azonnal hívott engem. Anyunak nem mindig sikerül tárcsáznia a mobilszámokat, azért is hívta a szomszédot egyből. 

Azonnal átmentem, felsegítettem, bementünk a kórházba. Hosszas kivizsgálás után azt mondták, hogy egy ideig járókerettel kell közlekednie. Vettem neki, és megígérte nekem, hogy használni is fogja. 

Hetente párszor meglátogattam, megvásároltam neki, amit kért, de sajnos sokat nem tudtam maradni, mert dolgoztam, ráadásul három gyerekünk is van a feleségemmel. 

Sajnos ahogy ez várható is volt, újra elesett. Akkor már nem volt ilyen nagy szerencséje. Sokáig feküdhetett a padlón, mire össze tudta szedni magát annyira, hogy telefonáljon. Egy szőnyeggel takarta be magát, hogy ne fázzon. 

Ezt követően pedig elindult a lavina. 

"Hangokat hallott és furcsa dolgokat látott, amik nem voltak ott"

Egyre rosszabb lett az emlékezőképessége. Az, hogy nem ment le, hogy nem tette ki a lábát a lakásból, nagyon rossz hatással volt rá. Szégyellem, hogy nem vittem ki, de azt gondoltam, hogy pár hetes járókeretezés után majd újra rendesen fog tudni sétálni, és kimozdulhat.

Sajnos tévedtem. Ahogy be volt zárva a négy fal közé, elkezdett hallucinálni. Hangokat hallott és furcsa dolgokat látott, amik nem voltak ott. Amikor átmentem hozzá, rettegett. Azt mondta, hogy valaki itt járt és ellopta a cipőjét, és ő most nem tud elmenni a piacra, mert nincs cipője. 

Többször felajánlottam neki, hogy költözzön hozzánk, vigyázunk rá, de nem akart menni sehova. Azt mondta, hogy ő innen nem megy sehova, ez az otthona, és egyébként is csak egymás terhére lennénk, ha ő beköltözne a házunkba. 

Később már naponta kellett mennem hozzá, a fürdésben is segítségre szorult. A feleségem is segített, sokszor felváltva mentünk, és szerencsére a szomszéd néni is gondját viselte, naponta többször felhívta, és még újságokat is vitt át neki.
 

"Az egyik ápoló lerészegedett anyukám mellett, a másik meglopta őt"

Aztán nem is tudom miért, de valahogy belefáradtam ebbe a mindennapos aggódásba és küzdelembe. Lehet, hogy csúnyán hangzik, hiszen ő nevelt fel, ráadásul egyedül, és tényleg mindent megtett értem, de úgy érzem, hogy én már kevés vagyok ehhez. Kevés vagyok ahhoz, hogy valakit a nap 24 órájában ápoljak, miközben dolgozom és három gyereket nevelek. 

Próbáltunk keresni ápolót, de sajnos csak rossz tapasztalatunk volt. 

Az egyik például ivott, egyszer teljesen lerészegedett anyukám mellett. 

Olyan is volt, aki meglopta. 

Egyszer pedig arra mentem át, hogy az ápoló ül és nyomkodja a telefonját, miközben anyukám jajgat a másik szobában. 

"Úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy ez így nem mehet tovább, marad az idősek otthona"

Mielőtt bárki negatív véleménnyel lenne rólam, elmesélem, mi zajlott le bennem akkoriban: 
 

• Egyrészt féltem, hogy mi lesz, ha bekerül, és azonnal meghal, mert új környezetben van, vadidegen emberek között. 
• Önmagammal viaskodtam azért, mert ő nevelt fel és gondozott, én pedig nem tudom ezt viszonozni és mások kezébe helyezem az életét. 
• Önzőnek éreztem magam, amiért az én érdekeimet az övé elé helyezem, és a könnyebb utat választom ahelyett, hogy addig mennék, amíg meg nem találom a legmegfelelőbb otthoni ápolót. Hiszen anyukám sosem akart elmenni az otthonából. 
• Szégyelltem magam azért is, mert mindenki megvetett körülöttem és támadott engem a döntésem miatt. 

Így, ezekkel a gondolatokkal indultunk neki. 

Aztán rá kellett jönnöm, hogy:
 

• Anyukám jó társaságban van, hasonló emberekkel körülvéve, akikkel beszélgetni is tud, így nem érzi magát egyedül. 
• Vigyáznak rá a nap 24 órájában és olyan gondozókkal van együtt, akik sokkal többet tehetnek érte, mint én valaha is, hiszen ez a szakmájuk. 
• Én is sokkal nyugodtabb vagyok, nem kell folyton attól rettegnem, mikor csörren meg a telefonom, hogy valami történt vele otthon. 
• Jobban tudok a munkámra és a gyerekeimre koncentrálni, és kipihenten, mosolygósan tudom őt meglátogatni. 
• Örülök, hogy figyelnek arra, mennyit és mit eszik, és hogy bevette-e a gyógyszereit. 
• Anyukám sosem akarta volna, hogy én feladjam az állásomat és otthagyjam egy időre a gyerekeket, hogy őt ápoljam. 
• Aki önzőnek tart emiatt, annak csak azt tudom mondani, hogy sok jó állapotban lévő idős ember is érezheti magát elhanyagoltnak úgy, hogy nincs is idősek otthonában. 

Ez tehát a mi történetünk - sóhajt fel megkönnyebbülten Bálint, hiszen végre ki tudta adni magából azt, amit érez. 

Indexkép: Sabine van Erp képe a Pixabay-en