Egy ideje azon töröm a fejemet, hogy én változtam meg, vagy a világ. Netán mindketten. Gondoltam, így, negyvenen túl, az ember kezd őskövületté válni, bármennyire is tiltakozik ellene. Pedig alapvetően modern felfogású, laza anyukának tartom magam, állítólag a gyerekeim barátai, osztálytársai is így gondolják. De mégis. Ott motoszkál a fejemben az a fura érzés, hogy valami elveszett, és engem ezért tegeznek le kapásból a tinik. És nem hamvas ifjúságom zsenge bájára gondolok.

Kapcsolódó cikkünk: 'napot! és 'szlát! - az illedelmes köszönés emlékére

Kezdenek hiányozni bizonyos értékek. Mint az általánosságban vett udvariasság, a tisztelet, az „átadom a helyem a terhes anyukának meg az időseknek” természetes érzése, az anyaság feltétlen felvállalása – még úgy is, ha kicsit ÉN háttérbe kerülök –, a család fontossága, az ünnepek hangulata, a nagymamánál tartott közös ebédek íze, az őszi levél- és gesztenyegyűjtés, a téli hóemberépítés. Még az őszi alkonyatban a kéményekből leszálló füst is hiányzik…

Úgy érzem, száguld velünk a ló, és mi nem tudunk lepattanni róla. Rohan a világ, hajtjuk a karriert, a pénzt, és elsiklunk a régi – és ettől még nem divatjamúlt – értékek felett. Nem vesszük észre, hogy NEM ÉLÜNK, hanem vegetálunk.
És a gyermekeink – tisztelet a kivételnek – úgy nőnek fel, mint a kerti növények. Ha gyom kerül közéjük, elszívja előlük a tápanyagot. Legyen ez szellemi vagy lelki táplálék.

Régen a klasszikus értelemben vett ANYA fő feladata a GYERMEKNEVELÉS volt. De még mielőtt a női egyenjogúság hívei felháborodva keresnék a diszlájk gombot: nem arra gondolok itt, hogy helytelenítem a nők munkavállalását és karrierépítését. Hiszen én is dolgozó nő vagyok, aki emellett három gyereket nevel. De bevallom őszintén, én személy szerint nem bánnám, ha kicsivel kevesebb feladat hárulna rám, és több időm maradna a gyerekeimre.

Kapcsolódó cikkünk: Kellett nekünk az emancipáció?

Hiszen úgy tudunk értéket teremteni, úgy tudjuk „szépre-jóra” nevelni csemetéinket, ha az időnket áldozzuk rájuk. Hogy ne a tévés valóság show-kon szocializálódjanak, a fiúkat ne a felnőtt filmek tanítsák „udvarolni”, a lányok pedig ne életre kelt Barbie-babákként sétálgassanak a plázákban. Sőt, tovább megyek: szerintem nem is az a bizonyos ekkor-akkor-fővárosos, illetve cimboráink közt játszódó sorozatban fogják megtalálni a bölcsek kövét. Hanem nálunk, a szüleiknél. És azt az értéket közvetítik egyszer majd tovább, a saját gyermekeik felé.

Amit gyermekkorukban elmulasztunk megtanítani vagy megmutatni nekik, amire nem szánunk időt, az már nem fog beépülni a tudatukba. És esetleg önző, saját magát előtérbe helyező, ne adj' isten pénzközpontú felnőtt lesz belőle. Vagy éppen az ellenpólus: bizonytalan, helyét kereső, támogatásra szoruló óriáscsecsemő. Mert nincsenek az életében klasszikus értékek. Mert – tegyük fel – nem tanulta meg a könyvek szeretetét, mert nem szomjazik arra, hogy több tudás birtokába jusson, mert leragadt a besötétített szoba tévé/számítógép-képernyője előtti „kockulás” szintjén. Mert könnyebb volt a munkából hazatérő, hullafáradt anyának vagy apának ezt hagyni, mint elővenni a társasjátékot, és leülni vele.

Így sikkadnak el az udvariassági formulák, így lesz a csókolom tanárnőből bajusz alatt elmormogott jó’apot, és a 11 éves kislányok babázásából közös géllakkozás és kedélyes csacsogás a műszempilla-méretekről. És jobb esetben csak azokról…

Nem állt szándékomban senki érzéseit és morális értékrendjét pellengérre állítani és sárba tiporni. Egyszerűen csak úgy érzem, egyre több jelet kapunk a nagy közös éterben arról, hogy valami nagyon nem oké.

Szerintem érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy azt a száguldó paripát hogyan tudnánk kicsit megfékezni…

Fotó: Free-Photos / pixabay