Nehéz az újrakezdés egyedül. Főként gyerekkel. Ha az anyagiak nem is jelentenek fő szempontot, az idő mindenképpen. Minden feladat egy szülőre hárul; a gyereket be kell íratni az iskolába, ha más segítség nincs, a szülőnek kell otthon maradni vele. És persze a szülő értekezlet, a külön órák, mind egy emberre várnak, egyedül kell megoldani az időbeosztást. Persze senki sem szeretné egyedül leélni az életét. Az ember társas lény, szeretné megtalálni másik felét. Nehezíti a feladatot, ha nincs idő az ismerkedésre, vagy éppen egy harmadik személyhez is alkalmazkodni kell.

És ez a harmadik fél a gyermek. Vajon hogyan lehet kialakítani egy párkapcsolatot úgy, hogy a gyermek is elfogadja az új társat? Azt az embert, aki látszólag apát, vagy anyát akarja helyettesíteni, vagy éppen kitúrni a családból. Legnehezebb helyzetben az elvált szülők vannak, gyermekeik nem értik miért történt ez az egész, csupán azt érzékelik, hogy szétesett az a család, amely addig biztonságos menedéket nyújtott számukra.

De vajon hogyan kell bánni a pár gyermekével? Ha úgy bánunk vele mint a sajátunkkal, ott rejtőzik a veszély, hogy előbb-utóbb a fejünkhöz vágják: „Nem vagy az anyám/apám”. Ha tartjuk a távolságot, és inkább barátként közelítünk felé, akkor tarthat ez a kapcsolat egy életen át, a gyermek soha nem fog tiszteletet mutatni, szót fogadni. A gyermek életkora döntő tényező lehet a helyes hozzáállás kialakításában. Bár ritkább esetben fordul csak elő, hogy valaki néhány hónapos babával maradjon egyedül, ez esetben egyértelmű, hogy a gyermek könnyebben fogadja az új embereket.

Nehezebb a helyzet, ha a gyermek valamelyik dackorszakában kerül új ember a családba. A kamaszkor, vagy éppen az óvodáskori hiszti-korszak egyébként is nehéz feladatókat ró a szülőre, az új társ megjelenésére pedig könnyen hisztivel, vagy éppen agresszivitással válaszol a gyermek.

Leginkább óvodás korban van szüksége a gyermeknek szülei jelenlétére. Ha az egyik fél kilép a családból, a gyermek mintegy „visszatekeri” az időt oda, ahol a szülők még együtt voltak, tehát újból úgy kezd viselkedni, mint pl. három éves korában; gyerekes lesz és esetlen, hátha így szülei „megszánják” és újból mellette lesznek. Megfelelő gondoskodással a gyermek túlléphet ezen a félelmen, és normálisan fejlődhet. Előfordulhat, hogy a gyermek bűntudatot érez, azt hiszi miatta váltak el szülei. Fontos, hogy megerősítse az új partner is a gyermeket abban, hogy lehet őt szeretni, feltételek nélkül.

Iskolás korban számtalan átalakulás zajlik le a gyermekekben. Fizikailag és lelkileg egyaránt változnak. Az óvodás kor gondtalan játékai helyére az iskolai kötelezettségek lépnek, a szórakozás elé helyeződnek a kötelességek. Ezért rendkívül fontos, hogy a gyermek a felnőtt kor felé vezető úton az első lépéseket ne egyedül, hanem szülei támogatásával tegye meg. Ebben a korban már viszonylag tudatosan keresi a mintát, egy azonos nemű, idősebb személyben. Ehhez már egy nagypapa/nagymama túl idős, egy esetleges fiú vagy lány testvér pedig még nem elég felnőtt. Ezért mindenképpen a szülők adják a mintát. Ha az azonos nemű szülő eltűnik, a gyermek számára nem marad mintakép, és ez zavarokat okozhat.

A gyermekek még kisiskolás korban is igénylik a fizikai kontaktust. Ha új ember kerül a családba, nem veszik jó néven, ha azonnal jó éjt puszit és öleléseket kapnak. Meg kell várni, amíg a gyermek elkezdi a közeledést, és el tudja fogadni az új partnert. A kamaszokkal még nehezebb a helyzet. Szüleiktől is nehezen viselik a dirigálást, egy idegent pedig egyenesen kitiltanak a lakásból.

Minden korosztály esetén az a legfontosabb, hogy a szülők a gyermek fejlettségéhez mérten elmagyarázzák, mi miért történik, és ebben nekik nincsen szerepük. A gyermek mentalitása is sokban befolyásolhatja az új családtaghoz való hozzáállást, de az elfogadás mindenképpen hosszabb időt vesz igénybe.