Bár legtöbb esetben már nem élnek egy háztartásban, szülő és gyermeke között ebben a szakaszban is van kapcsolat, amely néha működik, néha pedig problémákkal terhes. Akárcsak a szülő-gyerek kapcsolat bármelyik korábbi korszakának, ennek a szakasznak is vannak lélektani törvényszerűségei, lelki sémája vagy kulcsa. Ebben az időszakban sem várhatunk el bármit vagy tehetünk meg bármit a gyerekünkkel való kapcsolatban, itt is tudatosan kell kezelni a felek érzéseit és kommunikációját. A jó hír az, hogy ezt a kapcsolati fázist is meg lehet érteni, meg lehet tanulni jól működtetni. Tudjuk: a szülő-gyerek kapcsolat bizony szülő-gyerek kapcsolat marad a résztvevők egész életére. Így aztán mindvégig érvényes marad rá az alapszabály: szeresd jól! A „Szeresd jól!” elve azt jelenti: nem elég szeretni, a szeretetünket bizonyos formákban, bizonyos csatornákon, bizonyos szabályszerűségek szerint kell adni, formálni, működtetni ahhoz, hogy a másik fél személyiségét az ideális irányba formáljuk, illetve hagyjuk formálódni, és ahhoz, hogy tőle valami olyat kapjunk, ami nekünk is jó.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Például ha szülőként nyakló nélkül öntjük a szeretetünket olyan formában, ahogyan a saját szüleinktől tanultuk, akkor is, ha a fogadó fél már számtalanszor jelezte, hogy neki nem jó. Sok kárt tehetünk ezzel a másiknak, a kapcsolatnak és végső soron saját magunknak. Van aki túlféltés, túlzó gondoskodás, kéretlen szívességek, főzés, takarítás, ajándékozás, vagy pedig aggodalmaskodás, tanácsok, jobbító ötletek formájában adja a szeretetét. Tulajdonképp ez is valódi szeretet, valódi jóindulat, de mégis  rossz hatást ér el. Mások - épp ellenkezőleg - némán ülnek a szeretetükön és magukban aggodalmaskodnak, vajon lesz-e valami ebből a gyerekből; vajon elég jól neveltük-e, vajon jól fog-e teljesíteni. Más jelzések helyett csupán ebbéli aggodalmuknak adnak néha hangot, olyan mondatokban, amelyek rövid fordítása: „félek tőle, hogy ez neked nem fog sikerülni”. Jó ez így? Mire jó ez? Miért így csinálod? Biztos, hogy menni fog? Nem való ez neked… – mondják, kérdezgetik. A fiatal ebből csak annyit észlel: támogatás nincs, melegség nincs, és nem hisznek a sikeremben, nem hisznek bennem. Megint mások szorongva, közelről, aggodalmas, igazgató-javítgató igyekezettel figyelik gyermekük életét, minden mozdulatnál gondosan figyelve, „jól” van-e; minden aggasztó jelnél felszisszenve próbálják korrigálni, „helyes” sínre terelni. Az ilyen szülő legszívesebben az egész életét kivenné a fiatal kezéből, hogy saját tapasztalataiból, részben hibáiból szerezett, biztosabbnak hitt tudásával megkímélje őt számos hibától, tévúttól. Ez olyan érzést kelt, hogy melegség van, jóindulat van, de nem hisznek bennem, meg sem tudom próbálni, esélyem sincs, hogy tapasztalatot szerezzek, hogy begyakoroljam az önálló működéseket, nem kapok levegőt. Ráadásul el sem tolhatom a szülőmet, mert a jóindulata kétségtelen és szemmel láthatóan nagyon fáj neki, ha eltolom. Rémes csapda az ilyen és nagyon sok kölcsönös bántásnak ad terepet.

A fönti csak három futó és véletlenszerűen kiragadott példa arra, milyen sokféleképpen lehet tévesen szeretni. Itt, a felnőtt gyerek - idős szülő kapcsolatban nem kevésbé fontos jól szeretni - mindkét oldalról. A „Szeresd jól!” elve a nevelés minden szakaszában azt jelenti: megadni a gyermeknek, amire az optimális fejlődéshez szüksége van. Ez a szükséglet-alapú gondolkodás arra a tudásra épül, hogy egy-egy életszakaszban egészen más lehet nélkülözhetetlen. Nyilvánvaló, hogy az újszülöttnek bármikor rendelkezésre álló szülőre; szoptatásra, ölmelegre, biztonságra van szüksége, olyan szülőre, aki pontosan veszi és tükrözi vissza az ő érzéseit. Éppígy magától értetődik, hogy a másfél-két éves kisgyereknek, akinek a kis lába szinte kimeríthetetlenül jár, mint egy felhúzós játéknak, elég letenni a talajra, azonnal beindul és lemenne a térképről, megy-megy, közben néha a kis nyakát égnek meresztve néz föl a felnőttek arcába, és megy tovább, ha megakasztjuk ebben, akkor visít és a kis lába még a levegőben is teker tovább – neki egészen másra van szüksége. Egy hasonlóan kifogyhatatlan energiájú szülőre, nagyszülőre, aki fáradhatatlanul jár a nyomában, megmenti ha baj van, és ha ettől-attól mégis eltereli, akkor azt kíméletesen, értelmes, higgadt indoklás kíséretében teszi; ugyanakkor nem esik kétségbe, ha a kétéves energiája és felfedező kedve túlcsap medrein és nehezen viseli a terelgetést. Másra van szüksége az ösztönök és indulatok dúlásában, félig-meddig mágikus világban és komplex társas rendszerben élő óvodásnak, aki látszólag már „olyan mint egy ember”, hisz tud beszélni, kanállal enni, sőt cipőt kötni, de az agya alapvetően másként működik még mint a miénk, hisz az agykéreg még nem vette át az irányítást a primitívebb rétegektől. És más kell annak a kisiskolásnak, akinek délutánonként vagy reggelente gyomorfájást okoz a szorongás, hogy szép kerekre tudja kanyarítani az o betűket, nehogy a Juci néni összevonja a szemöldökét. Nem is szólva a kamaszokról - és a fiatal felnőttről.

A szülő - szegény - akkor jár el jól, ha követő-terelő mozgást végez és ráérez, meg talán tudatosan is fogalmat alkot arról, az adott időszakban épp mire is van szüksége „a fejlődő szervezetnek”. Nehéz dolog ez, és sokszor egész éles kanyarokat kíván meg a követő mozgásban. A legélesebbet, a legnehezebben bevehető kanyart mégis talán akkor, amikor a szó szoros értelmében vett gyerek neveléséről át kell állni a serdülő nevelésére. Szándékosan mondok itt serdülőt és nem kamaszt; mert a „kamasz” szót sokan már a szájukon sem tudják úgy kiejteni, hogy közben a szájuk széle lefelé ne görbülne, vagy a fogukat össze ne szorítanák. A „kamasz” szó ítéletet, előítéletet, félelmet, ellenségességet hordozhat magában; eleve lemondást, a „te egy csőd vagy fiam”, a „veled már csak a baj van” ízét. A „serdülő” szó ezzel szemben leírja, mit is csinál az ember gyerekkora és felnőttkora között: serdül. Felnőtté serdül. Már nem gyerek. Még nem felnőtt. Ez két tagadhatatlan tény, amelyek mindegyikét kötelező érvénnyel tudomásul kell venni. A serdülők neveléséről korábban már egy cikkben felvetettem néhány gondolatot - itt csak azért fontos említeni őket, mert nagyrészt ebben a korban dől el, alapozódik meg az, ami ennek a cikksorozatnak a valódi témája: a felnőtt gyerek és az idős szülő kapcsolata.

Tapasztalatokból kialakult meggyőződésem az, hogy a serdülők problémái javarészt nem magából a serdülőből fakadnak - a szülő feldolgozatlan érzései vagy téves szeretetadása mérgezheti meg a kapcsolatot ebben a korban. Előfordul, hogy a szülő nem tud elég gyorsan átállni a gyereknevelésről a serdülővel való együttélésre, ha nincsenek megfelelő beidegződései a saját gyerekkorából arra nézve, hogyan érdemes egy serdülővel együtt élni, ha a felnőttet a saját életén belül nem várja valami más, például szakma, saját elfoglaltság, barátok, működő párkapcsolat ami örömet adhat neki , miután a gyereknevelés 13 évesen váratlanul véget ér; ha a szülőnek nem jó a lelkiismerete, mert nem végezte olyan gondosan nevelői munkáját, hogy most bízva és nyugodt szívvel engedje el a gyereke kezét, ha neki magának nincs honnan érzelmi  meleget tankolni. Ezek a feszültségek visszakerülnek a kettejük kapcsolatába. Ilyen feltételek mellett pedig a serdülőkorban és annak végére sem fog megtörténni az, aminek meg kell: az, hogy a szülő elengedi a gyerek kezét, és egyértelműen megüzeni: szeretlek, rendelkezésedre állok, bízom benned, drukkolok neked, tiszteletben tartom mindazt, ami te vagy, az életed, a nézeteid, a választásaid: szabad vagy, felnőtt ember. Úgy mondjuk ezt: kiadja neki a „felnőttségi bizonyítványt”.

 

Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 2. rész: A felnőttségi bizonyítvány
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 3. rész: Mire vevő a fiatal felnőtt?
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 4. rész: A szülő gyásza I.
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 5. rész: A szülő gyásza II.
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 6. rész: A "beteg" kapcsolat
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 7. rész: Sorskönyv és átírás a generációs konfliktus
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 8. rész: Játszma, szerződés és határok

Fotó: Franziska Elsner: Dana Sepia