A legfőbb ok, hogy az ilyen művek poétikus igényességgel készülnek, másrészt a krimikben Agatha Christie szándékosan túlbonyolítja az eseményeket, a sok, kitalált, gyanús szereplő közül a zseniális Poirot  valamilyen csodálatos, biztos érzékkel találja meg a bűnöst. Az ÉLET azonban sokkal összetettebb és mégis egyszerűbb történeteket produkál, amelyek megfejtése azonban nem könnyebb, mint a krimik jól álcázott gyilkosait felderíteni. Persze van legalább egy fontos különbség, a sikeres detektív a dicsőség fényében úszik, a betegséget felismerő, „megtaláló” orvos nem érdemel elismerést, sőt megvetésben részesül. Az alábbi történetben semmi „hozzáadott”, színes rész nincs, sőt talán túl száraz és unalmas is, az érdekességet egyedül a szomorú végkifejlet jelentheti. Miért írom le akkor hát ezt a szomorú történetet? A sok tanulság, izgalom, rágódás, tépelődés, álmatlan éjszakák után talán nem túlzás, hogyha azt mondom, az orvos élete, diagnosztikus és gyógyító munkája nem egyszerűbb, mint a detektíveké.
Nem gondolom, hogy a kedves Olvasónak szakmai (rész-) kérdésekhez feltétlen hozzá kell tudni szólnia, azt azonban remélem, hogy átérzik a történet morális és jogi súlyát és talán segítenek nekem megszabadulnom ennek a fájdalmas eseménysorozatnak a szörnyű terhétől... Előre kell bocsájtanom azt is, hogy még néhány évvel az egészségügyi „reformnak” deklarált rombolás előtt történt mindez. Ekkor még nem kellett ilyen mértékben a gyógyításban a hasznosság és gazdaságosság elvével kalkulálni, nem vetődött fel - minként az napjainkban is történik -, hogy „az ember van-e a pénzért, vagy a pénz az emberért”. Tehát volt idő a beteg panaszait megismerni, újra és újra értékelni, megvizsgálni és észrevenni olyan jellegzetes tüneteket, amelyek a legkorszerűbb molekuláris genetikai vizsgálatok során sem derülnének ki. Persze akkor sem volt „kolbászból a kerítés”, de az orvoslás valóban minden szempontból humánus tevékenységet, pontos analizáló munkát  jelentett (egyik professzorom szerint „művészet” volt …?). A beteget nem kellett „protokollok”, azaz  szigorú előírások szabályai szerint  kivizsgálni és gyógyítani. Erre jegyezte meg egyik betegem „tetszik tudni én mindig rossz beteg vagyok, mert valahogyan sohasem illek bele azokba a diagnózisokba, amelyeket a zárójelentéseimbe beírnak”.  Igazat adok neki, amikor a költőt idézve mondta: „Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény...” A betegeket nem lehet és nem szabad skatulyába rakni, ahogyan azt a korszerű, „evidenciákon nyugvó medicina” kötelezően előírja nekünk. Ha ez korábban így lett volna, akkor ez az írás sem születik meg (talán jobb is lett volna…?). Ugye mindennapi  történet, hogy a beteg panaszaival elmegy orvosához, aki elküldi  sokfelé: vérvételre, szakrendelések egész sorára, CT-re, MRI-re,  tükrözésekre, ultrahang vizsgálatra, aztán „majd csak kiderül valami”. Sajnos csaknem minden vizsgálati sorban lehet találni egy-egy kóros értéket, amelyet lehet „kezelni” csak azt nem tudjuk, hogy megtaláltuk-e a valódi kiváltó okot.

Térjünk vissza a 43 éves postás betegünkhöz.  Ma is látom, amint egy ragyogó napfényes napon, amikor csak úgy harsogott a tavasz, akkor a rendelőbe betoltak egy járni alig tudó, koránál 20 évvel idősebbnek látszó, szürke pergamenszerű, sápadt arcbőrű, súlyos beteg benyomását keltő férfit, akinek beesett, szomorú tekintetéből alig lehetett látni felcsillani egy kis reményt. A mentős kollégák sietve átadták a beutalót, amelyen az  állott, hogy „ismeretlen eredetű hyperthyreosis” (pajzsmirigy túlműködés). A beteget rendkívül aggódó felesége kísérte, aki két nagy kötetben hozta a beteg összes eddigi vizsgálati leleteit és nyomatékosan kifejtette, hogy mennyire örül, hogy hozzánk kerül, mert az elmúlt két évben az ország szinte minden intézményét bejárták, de a férje állapota csak egyre romlott, tudja „még két kicsiny gyermekünk van otthon, akiknek apára van szükségük!”. Az ismételt kikérdezés során kiderült, hogy a legfőbb panaszai a gyakori, szinte vízszerű hasmenés, 25 kg-os fogyás, járásképtelenség (idegbénulás), erős hasi fájdalmak. A beteg bőre, haja rendkívül száraz, nyelve bevont volt, körme töredezett. Feltűnő volt a beteg leheletének „fokhagyma” szaga, annak ellenére, hogy elmondása szerint nem fogyasztott rendszeresen hagymát és felesége sem hozott neki. A tünetek egy része valóban megtéveszthette a korábbi kezelőorvosokat, hogy a tüneteket valamilyen atípusos pajzsmirigybetegség okozza. Erre azért is gondoltak, mert az ismételten elvégzett TSH értéke következetesen alacsony vagy alig mérhető volt. A beteg panaszai, pajzsmirigy tapintási lelete, korábbi izotópos vizsgálata nem szólt pajzsmirigybetegség mellett. A feleség ennek a TSH-nak rendkívüli fontosságot tulajdonítva ismételten felhívta a figyelmet a korábbi orvosok „mulasztására”, vagyis arra, hogy már korábban el kellett volna kezdeni a kezelést. „Ön bizonyára már holnap elkezdi a Metothyrint és rövidesen meggyógyul a férjem” - mondta szinte rekedtes hangon. A legnagyobb meglepetésére azonban elmondtam neki, hogy erre még várnia kell, hiszen az okot nem tudjuk. A TSH érték alacsony volta nem feltétlen jelenti a pajzsmirigy túlműködését. Már akkor tudtuk, hogy a krónikus senyvesztő, ill. az intenzív osztályokon általunk kezelt betegek szinte mindegyikének alacsony a TSH értékük és egyáltalán nincs hipertireózisuk. Ezt a kórképet angol rövidítéssel NTI-nek („non-thyroid illness”-nek) nevezik, ami nem jelent mást, mint hogy a beteg baja nem a TSH-ban keresendő, az nem ok, hanem következmény. De akkor mi a baja? Tettem fel, mint oly sokszor a kérdést magamnak. A már magával hozott leletek és az újak sem mutattak mást mint vérszegénységet, a máj és vese funkciójának mérsékelt károsodását. A hasmenés hátterében fertőzés nem volt kimutatható, a gyomor és béltükrözések a vastagbélben mutattak súlyos gyulladást, de a szövettani vizsgálat nem mutatott ki daganatot. Felvetődött rejtett kicsiny daganat lehetősége a tüdőben, amely hasonló tünetet tud produkálni, de a keresés nem hozott eredményt.

E közben a beteg állapota az infúziók, vérátömlesztések ellenére egyre romlott. A feleség egyre jobban követelte, hogy „végre történjék már valami!” miközben szorgos látogatásairól, a szinte mindennap kötelező galambleves hozataláról nem tudtam lebeszélni.  Nem kívánok sem naivnak, sem ál-naivnak tűnni. Nem először találkoztam orvosi pályám során a halállal, hiszen sokat dolgoztam intenzív osztályon, leukémiás betegek között, akik - fiatal koruk ellenére - abban az időben  gyógyíthatatlanok voltak (fiatal orvosként én is átéltem azt az érzést, hogy lemondtak rólam, pedig  nem tudták mi pontosan a betegségem, de ez már egy másik történet…). Ma is hallom kollégáim ismételt pikírt megjegyzéseit  „mikor veszed már észre, hogy halál ellen nincs orvosság!” Milyen közvetlen lehetőségek közül választhattam az idő szorításában:

1. Az ismételt sebészeti konzílium javaslatát elfogadni (amelyet a feleség is támogatott), hogy teljes vastagbélkiirtást végezzenek? (Ennek persze igen nagy volt rizikója!)
2. Az autoimmun bélbetegség gyanúja miatt (bizonyítás hiányában is!) nagy dózisú szteroid kezelést alkalmazni? (korábban kis dózisban adtak már ilyen készítményt, de nem volt csak átmenti eredménye)
3. Tovább kutatni esetleg allergiás eredetű bélbetegség után (de tudni kellett, hogy az idő vészesen fogy?)

Mindezek birtokában Önök hogyan döntöttek volna?

A cikk folytatása ide kattintva olvasható.