Megint nem lesz semmi, ami kitöltse a napokat... semmi, amit várhatok, ami új energiával, édes érzésekkel, szeretettel töltsön fel. Csak a munka lesz megint, rengeteg éjszakába nyúló túlóra, hogy kitöltsem az időt, ne foglalkozzam mással, ne lássam mások boldogságát. Meg még pár barát, utolsó bástyáim ... de már megszoktam.

Eddig is eltelt az idő valahogy... Ha nem figyelek, évek repülnek el mellettem, miközben én mint az jégbe zárt lány, csak állok az időben, megdermedve. Várva, hogy valaki újra kiolvasszon...

Pedig megígértem magamnak, hogy soha többé nem leszek egyedül. És mégis. Az élet máshogy döntött. Nem te, nem én, a véletlen. Két idegen egymás mellé sodródott, és hiába próbálkozott, idegen maradt egymásnak. Nem illett össze a két fél.

Még fáj, még össze tart egy egyre vékonyuló, láthatatlan szál, ami idővel felolvad, eltünik végleg. Akkor már nem fog fájni. A két ember pedig, a két idegen, halad tovább a maga útján.

Még fáj. Hiszen minden pillanatban itt vagy velem... minden rezdülésemben, mosolyban, fénysugárban, dallamban, mozdulatban... Mindenről újabb és újabb emlékképek törnek elő... és apró kis szilánkonként fúródnak a szívbe... 

Olyan jó érzés szeretni valakit, és szeretve lenni. Nemcsak bizseregve, lángolva, hanem időnként abban a boldog lassan áramló, áradó láthatatlan energiamezőben, ami tele van fénnyel és szeretettel, igazán szeretni. Tényleg szeretni valakinek az egész lényét. Gondolatait, mozdulatait, mosolyát, testét és lelkét, céljait, és apró kis hülyeségeit, hibáit is. Őt magát. A férfit. Az embert, és mégtöbbet.

Ennyit szerettem volna, nem többet. Úgy látszik, túl nagy kérés volt. Vagy nagyon nehéz ezen a bolygón igazi társra találni.
Azon kevesek, akiknek mégis sikerül, nagyon szerencsések.
Talán nem is tudják, mennyire...

Új tavasz jött. A földnek, az élőlényeknek az újjászületés, az újrakezdés évszaka.

Talán még én is újra kezdhetem.
Akarom?