Biztos veled is szembejött már olyan hirdetés az éterben, ahol megtanítanak rá, hogyan cserkészd be az életedbe álmaid netovábbját. Leginkább akkor, mikor pont egy keserves szakításon vagy túl, épphogy kimásztál egy mély gödörből, vagy egyszerűen csak túl magányos vagy és szeretnél magad mellett tudni valakit, akiről gondoskodhatsz. Ilyenkor a józan paraszti ésszel bíró emberek társkeresőre regisztrálnak, a spirituálisabb fajták pedig becsekkolják magukat egy lélekpár bevonzó online tréningre. Na de, aki ilyenre vetemedik, vajon tudja-e, mekkora fába vágja a fejszéjét?

"Lelki társunk kezét fogva olyan örvénybe kerülünk, ahonnan egy kapcsolat hosszú-hosszú évei után sem jutunk ki." Egyetlen mondat, mely mindent leír arról az utazásról, amiben nem mindenkinek van része földi élete során - és higgyétek el nekem, ez így van rendjén. A nekünk megírt röpke pár évtized nem minden embert készít fel arra, hogy ebbe a nehéz felismeréseket hozó, fájdalmas tükörbe nyitott szívvel nézzen bele.
 

Harmadik típusú szerelem, karmikus kapcsolat, ikerláng, lélekpár

Ezek “csupán” azok a régről hozott kötődéseink, melyek felforgató erővel hatnak ránk és életre szóló leckével “ajándékoznak” meg bennünket. Ha csak a világtörténelemben lapozunk, számos lélekpár sztorit ismerhetünk, amik kortól, nemtől, társadalmi osztálytól teljesen függetlenül működtek, a legszenvedélyesebb oldalukat mutatták a világ felé és olykor a legtragikusabban végződtek. Lásd Antonius és Kleopátra, Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda, Bonnie és Clyde, Sissi és Ferenc József vagy épp Scarlett O’Hara és Rhett Butler példáját. Ugye, ugye, máris látjuk, hogy a valóságban ritkán esik meg a holtomiglan-holtodiglan kapcsolódás...

Az ikerlelkeknél ugyanis nem egyszerű dolog a beteljesülés. Akármennyire is közös a “hangolásuk”, nehéz munkát kell végezniük az egyesülésig, akár több életen keresztül. Kőkeményen tanulniuk kell egymástól, és gyakran csak egymás által, a lelki síkon és nem egymás mellett, a fizikai síkon fejlődnek. Ezért is annyira fájdalmas, amikor szép egymásra találás helyett gyomorszájon rúgások sorozata követi a különös, semmihez sem hasonlítható találkozást.
 

Lássunk tisztán!

Fontos tudni például, hogy lelki társunk egyáltalán nem biztos, hogy az az ember, akivel első látásra szerelembe esünk, sokkal inkább olyasvalaki, aki nagyon közel áll hozzánk, akivel a legféltettebb titkainkat is megbeszélhetjük, és aki a személyiségünk alakulásában is fontos szerepet kap. Ha jól belegondolunk, ezek sokkalta mélyebb dolgok annál, mint mikor meglátjuk az életünk szerelmének hitt személyt, akitől első látásra belénk csap a villám, remegni kezd a térdünk és apró pillangók százai repkednek a gyomrunkban.
 

"A lelki társak szavak nélkül is megértik egymást"

Úgy olvasunk egymásban, mint a nyitott könyvben. A férjem csak így mondja: “már megint működik a gondolatrendőrség”. A létezés bármely szintjén tudunk kommunikálni. Ha nagyon odafigyelünk, képesek vagyunk befejezni a másik mondatait, de előfordul, hogy épp csak abban az egytized másodpercben emeljük fel a telefont, hogy megkérdezzük, milyen napod van, vagy megérezzük egymás baját és átsegítjük rajta. Egyszerűen képtelenek vagyunk a másik nélkül meglenni. Megtaláltuk azt az embert, akiben – saját magunkon túl – tökéletesen megbízhatunk, aki teljes figyelmét nekünk szenteli, és a szükségünkben jelen van, fogja a kezünket, ha bizonytalanná válunk, tudja, mikor van keresletünk egy szavak nélküli mély ölelésre, vagy éppen egy kiadós fejmosásra.
 

Az a bizonyos “kémia” – a kezdeti ellenszenv, majd a vonzás és taszítás

Ez sem feltétlenül működik az első perctől, sőt! Az én példámat elővéve bizony 12 éven át nem tudtam úgy ránézni, mint nő a férfira. Nem vonzott egy fikarcnyit sem. Nem volt az esetem, az álmaim pasija. Sokkal inkább volt a barátom, a bátyám, a cinkostársam.

Sok párkapcsolat fut zátonyra az olyanok miatt, amiért a miénk működik, mint például hogy nem kell megjátszanunk magunkat egymás előtt, teljesen őszinték és nyíltak lehetünk. Akkor érezzük otthon magunkat, ha a másik velünk van, és előfordul, hogy fizikálisan sem vagyunk jól, ha párunk távolabb megy tőlünk, mint amennyit a tűréshatárunk elvisel.
 

A szivárvány érdeklődés hiányában elmarad

Lelki társunkkal való kapcsolatunk nem éppen két csillámpóni átszökellése a szivárvány túlpartjára, sokkal inkább közös utazás a rögös úton, ahol a felek segítik és támogatják egymást minden értelemben: lelkileg, fizikailag, anyagilag és mindenhogyan. Az ilyen kapcsolatokat az élet adta problémák és konfliktusok közös megoldása erősíti meg igazán, és teszi mindkét felet hiteles, igaz emberré. Legalábbis a másik fele számára.

Abszolút nem igaz állítás, hogy mindig mindenről azonos a véleményünk. Szép is lenne, de nincs így. Rengeteg beszélgetés alapját szolgáltatja az eltérő gondolkodásmódunk. Ám a jó része az, hogy – mivel hasonló az érték- és szokásrendszerünk – az igazán fontos dolgokról hasonlóan gondolkodunk, a világot is nagyjából azonos dioptrián keresztül látjuk, közösek a fő céljaink és ambícióink, amikben osztozunk. Bízunk a másikban, ami hosszú távra igaz és nem változik meg. Egyáltalán nem számít, hogy mi történik az életben, mert mi társak vagyunk, együtt küzdünk egy célért és érett módon tudunk minden problémát megbeszélni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy egységes egész részei vagyunk, amibe nem férkőzhet be olyan külső ok, ami ezt megbonthatná.
 

Egy ölelés és más semmi

Abban az egytucat évben rengeteg minden történt velünk és totális ellentétei lettünk egymásnak. Ő a szoknyapecér, strigulahajhász, skalpvadász utat járta, én a hűséges, gondoskodó, ragaszkodó típus voltam, aki kétszer is férjhez ment, hátha ezúttal megtalálja a számára tökéletest. A vendéglistáimon az első név az ő neve volt, hisz a legboldogabb pillanataimban (ahogy a legszomorúbbakban is) magam mellett akartam tudni. Abba bele sem gondoltam, mi van, ha ő máshogy érez, ha neki fáj vagy rosszul esik látni, hogy nélküle vagyok boldog. Úgy gondoltam, ha én nem érzek többet, ő ugyan miért tenné.

12 éven át egy szűrőn keresztül láttam ezt a világot. Ha kellett nekem, ő mindig ott termett egy kiadós beszélgetésre, egy lelkizésre vagy csak szimplán felvidítani és hülyéskedni, aztán megint hosszú időre nyoma veszett. Egy nap azonban összehozott minket a sors. Nem tudok és nem is akarok érte mást okolni. Büszkén mutatta be nekem a munkáját, azt a sok mindent, amit egyedül tett le az asztalra, és én annyira felnéztem rá. Bántott, hogy az utolsó találkozásunk óta semmit nem tudtam róla, de ő így is elérte, amit akart, nélkülem. Búcsúzáskor aztán mélyről jövő késztetést éreztem, hogy megöleljem. Addig ilyen jellegű testi kontaktus nem történt köztünk. Kiszálltam a kocsiból és tettem felé egy lépést.

Éreztem a vonzást, amit addig soha: mintha egy kötéllel húznának felé. Megölelt. Az érzés, ami akkor átjárt, a mai napig leírhatatlan és megmagyarázhatatlan: olyan volt, mintha saját magamat öleltem volna körül. A létező legnagyobb biztonságban voltam. Az idő megállt, a tér kitágult,

és bár nem volt a közelünkben senki, mégis mintha millió apró segítő dolgozott volna azon, hogy ez a pillanat megtörténjen.
 

Napokig nem beszéltünk

A szürke hétköznapokba visszatérve gondolataim körötte cikáztak. Egyszerűen nem engedték, hogy feledésbe merüljenek a történtek. Egy dologban biztos voltam: bennem minden megváltozott, csak azt nem tudtam, ő vajon hogy érez. Nem kerestem. Nem mertem. Nem akartam tudni, hogy mi van, ha csak számomra jelenti a világot. Napok múlva aztán beszélgetni kezdtünk. Először csak a szokásos semmiről, a mindennapjainkról, a kinek hogy alakult az élete az elmúlt időszakban. Aztán kinyögte, amire vágytam: ő is ugyanazt érzi. Ezután mindent megtettünk, hogy a lehető legtöbbet találkozzunk, hogy minél előbb rendezzük az addigi életünket, hogy tiszta lappal vágjunk bele a közös jövőbe.
 

Mindenhol falakba ütköztünk

Semmi sem volt egyszerű. Mindenért vért izzadva küzdöttünk és küzdünk a mai napig. A mi utunk nem a legrövidebb út, az egyenes, hanem a kacskaringós, a megtapasztalós, sokszor a zsákutca. Egy közös azonban mindig van: a lezárt területre együtt megyünk be és együtt is jövünk ki onnan. Amit fel tudunk mutatni, arra mérhetetlenül büszkék vagyunk: az otthonunk melege, a jól működő vállalkozásunk, a minket körülvevő, szerető állatsereglet. Később az évekig tartó küzdelem a gyermekáldásért, hogy megszülessen a kisfiunk, a mi hatalmas csodánk. Legboldogabb napjaink mind jeles napok köré íródtak: utólag derült ki, hogy tízmilliószoros napon házasodtunk össze, kis porontyunk pedig Szenteste napján fogant.
 

Rögtönzött olasz család vagyunk

A mi életünk teljességgel kiszámíthatatlan. Nálunk nincs olyan, hogy mindent csendben megbeszélünk vagy folyton vitatkozunk egymással. Nálunk minden van, ami a repertoáron szerepel. Mint egy igazi olasz családban, annyi különbséggel, hogy jóval kisebb a létszám. Megosztó személyiségek vagyunk, hideget és meleget egyaránt kapunk. Ugyanolyan könnyű minket szeretni, mint utálni. Aki nem bírja, az lemorzsolódik, aki mellettünk van, az tudja, hogy mi nagy valószínűséggel gyökeres változáson már nem fogunk átesni. Egy dolog azonban nem változott az elmúlt 10 év során: az a bizonyos fonal, ami tőlem felé és belőle belém húzódik, most is ugyanott van és nem engedi, hogy messzire kerüljünk egymástól. Testileg talán kicsit lazább, de lelkileg semmiképpen.

A hosszú évek megtapasztalása során rájöttem, hogy mindig minden ugyanaz, csak a helyrajzi szám, a díszlet és a jelmez változik. Az igaz szerelem pedig fájdalmakkal és komoly önismereti munkával jár(hat), és nem feltétlenül szükséges, hogy azonnali beteljesülést hozzon. Benne van a pakliban, hogy több élet munkája kell ahhoz, hogy minden szinten egymásra találjunk. És ez talán nem is akkora baj...

Járjuk hát nyitott szívvel a világot, hogy ha a lelki társunk kopogtat az ajtón, készek legyünk beengedni őt az életünkbe!