Ritkán olvashatunk annyira pontos, hasznos, követhető recepttel szolgáló írást gyereknevelési kérdésekben, mint B. Tamás olvasói hozzászólása Kerékgyártó Andrea blogbejegyzéséhez az óvodai-iskolai kirekesztés tárgyában. Nemigen tudok mást tenni, mint jóváhagyólag szekundálni a hozzászóló családapa szavainak, kiválóan felépített, gondos-pontos gondolatmenetének, amely sok mindent helyre tesz, ami az eredeti blogbejegyzésben szubjektív vagy pontatlan. Ezen kívül szívesen hozzáfűzöm azt, amit hitem szerint a csoportdinamikai folyamatok hátteréről tudni érdemes. Legfontosabbnak talán ezt a mondatát nevezném: „…ne a [kirekesztési, „klikkesedési”] folyamatot akarjuk megszünteti, hanem tanuljuk meg mi magunk is és aztán tanítsuk meg gyermekeinkkel azt kezelhető keretek között tartani.”
 

Csoportdinamika mindig lesz az emberi életben,

...akár szeretjük, akár nem, mert az ember csoportlény. Aki elolvassa Csányi Vilmos Emberi természet vagy Az emberi viselkedés c. könyvét, részleteiben is megismerheti, hogy társas viselkedésünket hogyan szervezi az ősi csoport- és egyéb ösztönök bennünk rejlő hajtóereje. Az ösztön az egyik fő emberi mozgatónk – hangsúlyozom: az egyik – mert rövidesen a másikról is szót ejtünk. Az állatok ösztönös viselkedéseinek készletét az etológia írja le. Az ember ösztönös viselkedéseinek térképét (amelyek genetikusan adódnak át és minden kultúrában előfordulnak valamilyen változatban) a humánetológia adja a kezünkbe. Az emberre vonatkozó tudásunknak olyan mélyrétege ez, amely minden pszichológiai és szociálpszichológiai tudásunk alapját kell, hogy képezze. Magyarországon szerencsés helyzetben vagyunk, amennyiben a humánetológia alapgondolatai viszonylag élénken élnek a köztudatban, mert e tudományág egyik nemzetközileg elismert szaktekintélye a magyarul is sokat és remek stílusban író Csányi Vilmos.

Ki-ki a saját életében is könnyen kitapinthatja a legfontosabb dinamikákat:

• a kirekesztés-befogadás feszültségeit,
• a rangsor, azaz dominanciaviszonyok erővonalait;
• a kisebb-nagyobb szövetségi rendszereket vagy
• a nemi szerepekhez kapcsolódó viselkedésmintákat.

A munkahelyen is megnézzük, milyen autóval vagy egyéb státusszimbólummal villog a főnökünk; az iskolai szülői körben, hobbinkkal kapcsolatos közösségben is kikeressük a „magunkfajtákat” és velük „klikkesedünk”; az új munkavállaló is hamar ráérez, kinek a kegyeitől függ, és hova érdemes csapódni, ha boldogulni akar a csapatban.

Ettől részben független mechanizmus a valamiben kirívó taggal kapcsolatos viselkedés. Nemcsak az embernek, hanem a csoportban élő lényeknek általában erős az a késztetése, hogy az elütő külleműt vagy a sérültet kirekessze, kiszorítsa a csoportból. Ennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy a kirívó és a gyenge odavonzza a ragadozókat, veszélyt jelent a csoportra nézve. Ugyanakkor az állatok kognitív rendszere eleve nehezen tűri, ha egy fajtájukbéli elüt a standard sémától, azaz egyszerre meg is felel neki meg nem is.

Kép: Anemone123 / pixabay

A másik tényező: tudat, ráció, etika, kultúra
 

Civilizált emberi szemmel nézve kíméletlen, állati ösztönök ezek – farkastörvények. A társas viselkedésünk másik formálója a tudat, a racionális észhasználat és az ebből évezredek alatt kiépült kultúrák, köztük a felvilágosult európai kultúra olyan vívmányai, mint az egyetemes emberi etika és az emberi méltósághoz és jogegyenlőséghez fűződő értékeink. Az az etika, amely azt mondatja velünk, hogy minden embert egyenlő emberi méltóság, jóhiszeműség és esélyek illetnek meg. A józan eszünk, amely tudja, hogy a testi fogyatékkal élő vagy küllemében elütő ember (göndör hajú; szemüveges; furcsa orrú, furcsa szájú, akármi; a gyerekeknek tényleg minden szemet szúr) érzelmileg, szellemileg lehet éppoly jó képességű, személyiségében éppoly értékes, mint bármelyikünk. Vagy az elemi emberi jóérzésünk, amely a szellemileg vagy más módon sérült emberek feletti ösztönös riadalmunkat felülírja, és azt diktálja: ember mivoltuknál fogva (sőt, a mi magunk ember mivoltából kifolyólag) megbecsülés, együttérzés, esélyek, fejlesztés, emberhez méltó bánásmód illeti meg őket is.

Mi a felnőttek szerepe?

De az ovis gyerek még nem tudja, még épp csak kezdi tudni: ő még kis ősember-féleség. Az ösztönök ott munkálnak benne; ugyanakkor eközben fél szemmel, fél füllel folyton a felnőtteket figyeli: valójában hogyan is kell erről vagy arról gondolkodni? Hogyan is kell az életben elforduló dolgokra reagálni? Mit is érdemes erről tudni? Ő nem tudja, még nem tudhatja – a mi dolgunk, hogy megtanítsuk nekik. Ezért vagyunk melléjük rendelve mi nagyok, felnőttek.

És itt jut szóhoz a hozzászóló fent kiemelt mondata: a kulcs az, hogy mit tudunk minderről mi, felnőttek. Mit tudunk a konkrét, végiggondolt, megfogalmazható gondolatainkkal, mit hordozunk a reflexeinkben, reakcióinkban, családi-kulturális örökségünkben, mit üzenünk a viselkedésünkkel. Csoportdinamika mindig lesz, mert ösztön, az idők végtelen ködébe visszanyúló része a genetikai örökségünknek. Amikor tehát azt kérdezzük, hogyan kezeljük a kirekesztést az óvodai-iskolai közösségekben, nem másról beszélünk, mint hogy mi is a dolgunk azokkal az „állati” ösztönökkel, amelyeket magunkban hordozunk. A pszichológia és filozófia egyik, talán legfőbb alapkérdése ez, amelyet évezredek óta görget magával ez az ókorban útjára indult beszélgetésfolyam. De a hétköznapi életben is mindannyian szembekerülünk azzal a kérdéssel, hogy mi a dolgunk különféle – nemi, agresszív, diszkrimináló vagy rivalizáló - késztetéseinkkel. Elfojtani? Szabadon engedni? Vagy valami más?

Mi is a dolgunk az ösztöneinkkel?

A gyerekközösségekben örvénylő kirekesztés-befogadási, rangsorral vagy akár kulturális sokféleséggel kapcsolatos kérdések kapcsán az a döntő, hogy mi felnőttek milyen mechanizmusokon keresztül és milyen színvonalon kezeljük, bonyolítjuk ezt a csoportdinamikát; hogy az ösztöneinket milyen emberi, azaz etikai és racionális beidegződések rétegzik fölül. Az ilyen folyamatok felvilágosult kezelését tőlünk, felnőttektől kell megtanulniuk a gyerekeknek – már ha a mi fejünkben helyén van a dolog.

A mi dolgunk az ő ösztöneiket civilizált mederbe terelni, beléjük plántálni mindazokat az etikai elveket, amiket a kultúránk hordoz. Valóban érdemes tehát „önvizsgálatot tartani”, azaz végiggondolni, fölmérni, társunkkal, barátnőkkel, szülőtársakkal átbeszélni, hogy vajon mi magunk tudjuk-e, pontosan hogyan is gondolkodjunk egyik-másik kérdésről, amit a gyereknevelés elénk dob. Hiszen részben ettől életünk legnagyobb kalandja a gyereknevelés: mert fejlődésre kényszerít, rászorít, hogy az egész életünket, gondolkodásunkat, életismeretünket és önismeretünket átrostáljuk, letisztázzuk, frissítsük is, ahol rászorul. Hiszen amit a gyerekünknek meg akarunk tanítani, azt előbb tudnunk szükséges. Ha meg akarom tanítani a gyerekemet horgolni vagy kerékpárváltót javítani, akkor előbb tudnom kell horgolni vagy kerékpárváltót javítani. Ha e vadóc kis törzsi lényt, óvodáskorú gyerekemet meg akarom tanítani az emberhez méltó, civilizált együttélésre és konfliktuskezelésre, konfliktus-megelőzésre, akkor birtokában kell lennem bizonyos elveknek, viselkedéskultúrának, valamilyen szintű igényegyeztetési, közvetítő technikáknak (ilyen technikákat kínál pl. a Gordon-módszer).

Kép: Mojpe / pixabay

A harmadik út: mederbe terelni

A gyerekek mellett ugyanis az a dolgunk, hogy az ösztöneiket a civilizált mederbe tereljük. Az ösztönöket elfojtani, felszámolni, eltaposni nem lehet; az emberi kultúrtörténetben csúfos kudarcot vallottak az erre tett kísérletek.

Ugyancsak nem az a cél, hogy az ösztönöket hagyjuk szabadon dúlni – az a romantikus elképzelés, hogy a gyereket csak békén kell hagyni és majd magától harmonikus lénnyé fejlődik, illúzió, amely az emberi természet és a nevelés félreismerésén alapul. Ez a tévhit szintén számtalan nevelési kudarchoz vezetett, nem is vezethet máshoz.

Akkor tehát mi is a dolgunk az ösztöneinkkel? Az „elfojtani” és a „dúlni hagyni” (laissez-faire; laissez-passer) helyett a harmadik úton akkor járunk, ha az ösztönök áldásos energiáját megőrizzük, és átfinomítva, kiművelve olyan civilizált mederbe tereljük, amelynek egyik partját a ráció, a realitások; a másikat az etika képezi. Mindenkor számolnunk kell azzal – gyerekeknél pedig főként –, hogy az ösztönök energiája újra meg újra túlcsap majd a civilizált szabályozottság mederpartjain. A mi munkánk pedig abban áll, hogy azt oda visszaterelgessük; a megrongált partokat újra és újra helyreállítsuk. Hogy törekedjünk az ösztönök energiáját a törvény, a rend, az etika, az ígéreteink, az együttélés általunk is elfogadott közös szabályai, a mások szükségleteivel kapcsolatos megfontolások, a tények, a realitások medrében áramoltatni.

A személyiség motorja

Hiszen az ösztönök energiája – megfelelően megszelídítve – a legdrágább kincsünk. Az emberi ösztönök repertoárjának nem minden eleme állatias és kíméletlen. Ugyanerről a tőről fakad – amit az oktatásban jól hasznosíthatunk – a motiváltság, kíváncsiság, tudásvágy, a kreatív problémamegoldó gondolkodás. Innen ered a kötődés, az intimitás, a felnőttek ivadékgondozó odaadása. Csoportösztöneink pozitív oldala az összetartás, a közösségi szellem, az altruizmus, az együttműködés, közös alkotás, sőt, a szabálykeresés és szabálykövetés is. Ezért az ösztönök energiája nagy kincs, nem megtörni vagy elfojtani akarjuk, hanem megőrizni, átszűrni, átfinomítani és civilizált csatornákba szelídíteni.
Ennek a harmadik megközelítésnek is komoly előzményei vannak az európai gondolkodás történetében. Az ösztön és tudat ilyetén viszonyára alapuló pszichológia és gyereknevelési útmutatás képezi a physis-elmélet lényegét is (www.szeresdjol.hu). A physis-elmélet célja az emberi természet olyan megértése, amely az egyént és társadalmait a teljes földi ökoszisztéma komplex hálózatában szemléli. Az egészséges személyiség megformálását a fenntartható társas közösségek és struktúrák kontextusában helyezi el.

A személyiség ösztönös energiája a fejlődés hajtóereje; ha megtörjük, megöljük, az ember élő, lüktető életerejét vesszük el. Nincs lehangolóbb, mint a kihunyt szemű, fád, motiválatlan, érdektelen, mindenből kiábrándult fiatal vagy felnőtt. És éppily nagy kincs az ember szabályozottsága, tudása, bölcsessége is - ember mivoltunk leglényege. A legnagyobb kincs azonban a kettő jól kiegyensúlyozott, rugalmas összjátéka, az életerős, felszabadult, dinamikus, jól szabályozott emberi személyiség és emberi közösség.

Nevelni munka, mesterség és művészet

Ez egyben minden nevelés célja, lényege. A gyermekbe bele van kódolva az a várakozás, hogy saját magánál tapasztaltabb, erősebb szülőfigura adjon neki biztonságot, kereteket, normákat, tanítgatást, humánusan, melegséggel, jó magyarázatokkal és megfelelő magabiztossággal. Igen, ez a felnőttektől intenzív, figyelmes jelenlétet követel. Az emberi személyiség elképesztően komplex; ahhoz, hogy sikeresen megérkezzék a felnőttkorba, több mint 25 év szükséges: efölött éri el végleges érettségét az az agyi terület (a prefrontális kéreg), ahol mindazon készségeink laknak, amelyek emberré tesznek bennünket a szó biológiai-pszichológiai értelmében. Ez nem azt jelenti, hogy addig gyerek lenne a fiatal, dehogyis. De jelenti azt, hogy addig bizonyára tudunk hasznosan hatni rá, és hogy addig fontos tudnunk, mi a dolgunk mellettük. (Ugyanakkor sose feledjük, hogy a gyerek békén hagyása is nagyon fontos tényező egy egészséges gyerekkorban, csak nagyon nem mindegy, hogy hogyan, mikor, miért hagyjuk békén. A ráhatást pedig mindig a gyerek/fiatal tiszteletben tartása mellett kell véghezvinnünk.)
 

A közösség és a kisgyerek

A gyerekek 3-7 év között még nagyon erősen ösztönvezéreltek, és ezen az összes ősi csoportösztönünket kell érteni. Az óvodáskorú gyerek egyik legfőbb pszichés tanulandója éppen ez: megszokni, hogy a társas viszonyok folyamatosan cseppfolyósan alakulnak körülötte. Kikristályosodnak, majd megint fordulnak egyet; az új helyzethez újra alkalmazkodni kell. Az ovis jó esetben megszerzi az ehhez szükséges rutint, készségeket. Ezért van, hogy aki nem jár óvodába, az alapvető társas jártasságnak lesz híján. Persze, hogy nyűgös, adott esetben fájdalmas tanulás ez, és bizony, sérülhet is benne az a kisgyerek, aki a folyamat rossz oldalán találja magát. Ha a gyermekünk valamiért veszélyeztetettebb (pl. bármiben kimondottan elüt a társaitól), akkor érdemes odafigyelni, hogy milyen közösségbe adjuk: mennyire elfogadó a kultúrája, mennyire gondos és képzett az (óvoda)pedagógus, a tanító, milyen szellemiségű családok járnak oda. A gyermek a lelki egészségét, védettségét, jó kommunikációs készségeit első körben valóban otthon nyeri, de bármennyire felkészíti is a kisgyereket a család, ezzel együtt is érhetik őt kellemetlen meglepetések a közösségben. A szülő nincs vele, nem lát rá, a gyerek nem mindig mondja el, ami történik vele. Nem is érti, nem jól méri föl a jelentőségét, nem tudja megfogalmazni, szégyelli, vagy elhiszi, hogy ő hibázott. Sokszor épp a jól szeretett gyerekeket éri egészen készületlenül, amikor az intézményben először és védtelenül beleszaladnak az erőszak, gúny, durvaság megnyilvánulásaiba akár gyerekek, akár felnőttek részéről.

Az óvoda után az iskolában is tovább folytatódik a csoportdinamika megélése és tanulása; olyan „tantárgy” ez, amit a gyerekek egész gyerekkoruk során folyamatosan tanulnak. Hiszen serdülőkorban aztán végképp nagyon fontos szerephez jut a kortárscsoport, akár a szülői hatásnál erősebbhez is.

A két varázsszer, amitől (majdnem) mindent kibír a gyermekünk

Szülőként is, pedagógusként is az a dolgunk, hogy mellettük álljunk, tapintatos távolságból figyeljük, lássuk, értsük, terelgessük és tanítgassuk őket. Finoman, mindig az épp történő események mentén, mindig a lélektani pillanatot kihasználva, az ő nyelvükön, az ő teherbírásuk, érdeklődésük mértékéig, pozitívan, színesen, kedvesen. A gyerekeket az élettől megkímélni nem tudjuk és nem is ez a cél. A gyerekek a helyzetek viszonylag széles skálájához tudnak sikeresen alkalmazkodni, ha töretlenül a rendelkezésükre áll két tényező: a szívmeleg és a jó kommentárok. Ha a szeretetünkre mindig bizton számíthatnak, a talaj soha nem nyílik meg a lábuk alatt, soha nem esnek ki a megtartottságból; és ha tudunk nekik nyújtani jól átgondolt, egészséges magyarázatokat, tudatos, okos nevelést, stabil, érthető elveket, letisztult értékrendet, jó konfliktuskezelő technikákat, pozitív, emberséges viselkedésmintákat, amelyekkel azonosulni tudnak, akkor okkal reméljük, hogy el fognak igazodni az életben, mindig visszatalálnak az útra.

Talán a leghasznosabb, amit e tárgyban itt tehetünk, az lenne, ha ezen az internetes felületen vagy bármely más fórumon keresztül összegyűjtenénk a bevált gyakorlatokat, sikeres fogásokat és technikákat azoktól a rutinos, tudatos pedagógusoktól, óvónőktől, szülőktől, akinek ilyen van a birtokában, és amelyek nekik hatékonyan segítettek a másság, a diverzitás elfogadtatásában, a csoportdinamika kordában tartásában, a gyerekek ösztönös folyamatainak mederbe terelésében.

Kapcsolódó cikkeink:

• Érzelmileg elhanyagolt generáció - miért bántják egymást egyre durvábban a gyerekek?
• Segítség, utálják a gyerekem! - mit lehet tenni a kiközösítés ellen?
• "Öngyilkosságon gondolkozik a 8 éves fiam" - egy apa fájdalmas üzenete a többi szülő számára
• 8 jel, amit azt mutatja, gyermeked mérgező barátot választott - Milyen jeleket keress, ha úgy gondolod, a barát rossz hatással van gyermekedre?
• Mit tehetünk, ha a gyerekkel nem barátkoznak a kortársai, vagy összeveszett a legjobb barátjával?
• Nevelj embert a gyermekedből!

Indexkép: Victoria_Borodinova / pixabay