Réka azért vállalkozott az interjúra, mert úgy érzi, azáltal, hogy mesél az őt ért borzalmakról, gyógyulni tud. Történetével pedig másokon is szeretne segíteni. 

Nem tudtam, hogy ami nálunk otthon van, az nem természetes

Szemüveges kislány voltam. Utólag, felnőttént visszanézve a képeimet, nagyon aranyos voltam. De sosem tartottam magam szépnek. És aranyosnak sem. 

Először nem tudtam, hogy ami nálunk otthon van, az nem természetes.

• Hogy az nem természetes, hogy ha nem akarom megenni a levest, akkor a fejemet belenyomják a tányérba.
• Hogy az sem természetes, hogy az anyám megdobál valamivel, amikor én csak azt akartam kérni tőle, hogy segítsen a babámat átöltöztetni. 
• Hogy amikor fürdés közben a játék hevében kicsit kifröcskölöm a vizet, akkor megrángatják a hajamat. 
• Hogy amikor nem azt a választ adtam a kérdésükre, mint amit szerettek volna, vagy a félelem miatt inkább már nem is válaszoltam, csak hallgattam, akkor hatalmas pofont kaptam, hogy így majd talán megtanulok szépen beszélni. 
• Hogy amikor a jegyem "csak" négyes lett, akkor az egész hétvégét a szobámban kellett töltenem.

Az oldjam meg, ahogy akarom rengetegszer elhangzott a szájukból. Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy tényleg jobb, ha megoldom magam és nem kérek segítséget. Semmiben. Meg se szólalok, úgy teszek, mintha nem is léteznék. Csakhogy ennek ellenére néha teljesen kiszámíthatatlan és mondvacsinált okok miatt vertek meg és aláztak meg.

Volt, hogy rengeteg időt töltöttem egy fogalmazással, majd büszkén mutattam anyámnak, ő meg egyszerűen csak széttépte! Azt mondta, írjam újra, és egyszer még hálás leszek neki ezért! Órákig dolgoztam rajta, tudtam, hogy másnapig nem tudok már másikat írni. És azt is tudtam, hogy ha nem adok be semmit, azért kapok egy egyest, vagy jobb esetben egy fekete pontot, amiért majd megint kapok otthon...

A barátaimmal nem találkozhattam iskolaidőn kívül. De mindig együtt mentünk haza. Egyszer egy kis kitérőt tettünk, tudtam, hogy baj lesz belőle, de annyira győzködtek a többiek, és végülis csak félórával értem haza később. Na, akkor még a szokásosnál is nagyobbat kaptam a fakanállal.

Évekig fürödtem sötétben, és a szobámban is sokszor úgy éreztem magam a legjobban, mert így nem láttam a testemet

Nem szerettem magamat. Nem szerettem tükörbe nézni. Sosem néztem bele, mindig úgy mostam a fogamat, hogy lehajtottam a fejemet. Sötétben fürödtem, sosem kapcsoltam lámpát, mert nem akartam látni magam. Még felnőttként is megmaradt ez a szokásom, pedig már nincs mitől tartanom, nincsenek hegeim, ráadásul nem is vagyok olyan csúnya, mint azt régebben gondoltam. De sok év munka kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek. 

Van olyan hegem, ami a mai napig nem múlt el… És már nem is fog soha. 

Fodrászhoz nem járok, és még azt sem engedem senkinek, hogy befonja a hajamat. Annyi emlékem van arról, hogy tépik a hajamat, hogy én is csak óvatosan fésülöm és másnak nem engedem a mai napig sem.
 

Hamar megtanultam azt is, kinek, mikor, mit kell mondanom 

A szüleimnek: 

Bocsánat, hogy ilyen neveletlen, rossz, ügyetlen, stb. voltam, nagyon sajnálom, legközelebb jobban fogok figyelni. Megérdemeltem a verést, a hajtépést, a bántást. Sajnálom azt is, hogy sírtam. Máskor nem próbálok meg elszaladni.

Az osztálytársaimnak: 

Azért nem érek rá találkozni, mert: a testvérem szülinapját, névnapját, stb. ünnepeljük, színházba megyünk, elutazunk, balettozni megyek, angolra megyek, lovagolni megyek, úszni megyek. De azt semmiképp nem mondhattam, hogy nem engednek. 

A tanároknak, szomszédnak, rokonoknak: 

Nagyon sokat foglalkoznak velem a szüleim, nagyon sokat köszönhetek nekik, nagyon hálás vagyok nekik mindenért. Az én hibám, hogy most sem tudtam vigyázni magamra, hogy már megint elestem, bevertem. Legközelebb majd jobban fogok figyelni. 

Mondtam ezt újra és újra és igyekeztem a lehető leghihetőbben, úgy, hogy ne lábadjon könnybe a szemem vagy ne remegjen a hangom, mert akkor azonnal kiszúrták volna, hogy itt valami nem stimmel. 

Senkivel sem tudtam őszinte lenni. Senkivel sem tudtam igazán barátkozni. Hiszen ők elmondták nekem a legféltettebb titkaikat, én pedig ezt nem viszonoztam. Csak hallgattam. Évekig. Évtizedekig. 
 

Aztán jött valaki, akivel már nem tudtam nem őszinte lenni

Megismerkedtem valakivel. Aki belenézett a szemembe és éreztem, hogy tudja. Látja. Kiolvassa a szememből az összes gondolatomat. Hogy belém lát. Megfogta a kezemet és azt mondta, sosem fogja elengedni. 

A szüleim persze ezt is tiltották. Fenyegettek mindennel és tudtam, hogy ezek nemcsak fenyegetések, hanem amit mondanak, azt be is fogják tartani. Úgy is lett. 

Teljesen ellehetetlenítették, hogy normális, felnőtt életet éljek, önállóan. 

A pszichológusom szerint csoda, hogy életemben nem szedtem nyugtatót, hogy nem őrültem bele, hogy nem lettem öngyilkos, hogy mégis el tudtam jönni, és új életet tudtam kezdeni. 

És mostmár ebbe az új életbe csak azokat engedem be, akiket én szeretnék. 

Indexkép: Depositphotos.com