A CsaládiNet szakértői CsaládiNet Szolgáltatás Közvetítő Kalkulátorok Hírlevél feliratkozás
SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK

Mitől lesz ünnep a tanévkezdés? - "Oké vagyok, oké vagy" az iskola és a család viszonyában

Frank Orsolya - 2019-08-23
Hogyan tudjuk megkönnyíteni gyerekünk dolgát, jó hangulattal övezni az iskolakezdést és maximális esélyt adni arra, hogy a tanév jó startot vegyen? Mit tehetünk azért, hogy a pihenésből a teljesítésbe való átmenet, az iskolai társadalomba való megérkezés jó élmény legyen, és a tanulásra, a munkára való ráhangolódást szolgálja? Hogyan erősíthetjük ezzel a gyerek önbecsülését és az iskolához, illetve a saját családjához való kötődését?
Minden azon múlik, milyen pozitív üzeneteket, milyen "pszichológiai engedélyeket" közvetítünk mi szülők - a viselkedésünkkel éppúgy, mint kimondott szavainkkal. Tudjuk-e azt sugározni: az iskola is oké, a gyerek is oké és a családunk is oké.
Mitől lesz ünnep a tanévkezdés? - "Oké vagyok, oké vagy" az iskola és a család viszonyában


Az egyenlet első fele: az iskola oké

Vannak pontok az életben, amikor érdemes felidézni és kimondani azt, ami alapvető és magától értetődő. Szánjunk egy percet arra, hogy eszükbe idézzük az alapokat és átgondoljuk: mi is az, hogy iskola, és miért jár a gyermekünk oda?
Az első, a zsigeri válaszok talán úgy szólnak: „Azért, hogy majd helyt tudjon állni a Nagy Versenyben, hogy jól tudjon érvényesülni…”
Kevésbé ambiciózus változatban: „Mert muszáj, a fene enné meg, pedig fabatkát sem ér az egész…”

Mindkét válasznak van információértéke, akár „igaza” is lehet; és bizonyosan mind a kettőről köteteket lehetne írni. Hogyha viszont egy kicsit alaposabban és sokkal több jóhiszeműséggel a kérdés mélyére ásunk, hamar ráébredünk: az elmúlt egy-másfélszáz évben azért szoktak rá az emberi társadalmak, hogy a gyerekeket egybegyűjtsék az iskolákban, mert az emberiség igencsak megszaporodott tudásának valamiféle zanzáját, sűrítményét szeretnénk csemetéink fejébe plántálni, hogy ezzel be tudjanak majd szállni nagy közös civilizációnk működtetésébe.

Az emberi civilizáció (értelmezéstől függően) mintegy tízezer éve indult útjára, de igazából azt a kultúrát, amit ma sajátunknak érzünk, csak bő kétezer éve kezdtük építgetni a korai matematikai és mértani felfedezésekkel. A természettudományok terén pedig csak az elmúlt kb. 250 évben kezdett az ember komolyan vehető tudást egybegyűjteni a világról, amelyben él. A pontos földrajzi térképek, az anyag fizikai törvényszerűségei, a biológia, kémia és így az orvostudomány teljes eddigi tudása, a bolygók világára vonatkozó ismereteink mind-mind ez alatt az idő alatt gyűltek egybe. Ezt a tudástömeget valahogyan fenn kell tartani, mert ezt a génjeink nem adják tovább. Darabról darabra, gyerekről gyerekre kell beletáplálni a következő generációkba egyfajta válogatást, a meglévő tudásunk alapjait. A tudás mellett pedig készségekre is szükségük lesz: matematikára, digitális írástudásra, idegennyelv-tudásra, gépírásra például mindenképpen rá van utalva az, aki ma talpon akar maradni. Aki nem tud angolul, az jószerivel kizárja magát a nagyvilágból. A mi kis nyelvünk, bármennyire szeretjük is, egyszersmind börtön: a világhálón tengernyi tudás, hír és fejlesztő-ösztönző anyag szerepel – angolul. Ha mozogni akarunk a világban mint diák, munkavállaló vagy önkéntes, és tanulni mások életmódjából, kultúrájából, gondolkodásmódjából, ezt angolul (vagy más idegen nyelven) tehetjük meg; és így tovább. És szükségük lesz kreativitásra, együttműködő készségre, jó kommunikációra és némi önismeretre… vannak iskolák, amelyek erre is figyelnek, ha nem is sok.

Ha tehát jóhiszeműek vagyunk – és kiindulásként mindenféleképpen érdemes ezt az álláspontot elfoglalni, már csak azért is, hogy a célnak megfelelő működést tudjuk számon kérni a mindenkori iskolákon –, akkor elfogadhatjuk, hogy az iskola arra szolgál, hogy átadja mindazt a tudást, ami nélkül nagyon nehéz lenne elboldogulnunk a civilizációban. Hiszen tudás nélkül egy lépést sem tudunk tenni.
Elég, ha elmentek vásárolni, és kisiskolás gyermeked megkérdezi: „Anya, miért biotojást veszünk?” Ha csak annyit válaszolsz, hogy „mert azt nem nyomják tele antibiotikummal…”, máris el kell tudnod magyarázni, mi az, hogy antibiotikum, mi az, hogy baktérium és mi az, hogy rezisztens, sőt: polirezisztens baktérium. Mi a szelekció, mi az evolúció… Érdemes tehát megőriznünk a lelkesedésünket mindazzal a tengernyi tudással és készséggel kapcsolatban, amelyből az életünk összeáll… és érdemes elhinni és elvárni, hogy az iskola ezek átadását szolgálja – hiszen ez a dolga.

És hogy miért fontos ezt nekünk, szülőknek átgondolni még iskolakezdés előtt? Azért, hogy a megfelelő üzeneteket tudjuk átadni, a gyerek kérdéseire a megfelelő szellemben tudjunk válaszolni. Hiszen sok függ attól, hogy a szülő mit sugároz.
A gyerek pszichológiai környezetét mi szolgáltatjuk; mi tudjuk megadni a hangot, hogy milyen keretben értelmezze mindazt, ami a világból feléje áramlik. A gyerek befogad, majd (attól függően, mennyire hatunk rá, mennyire vagyunk élő, tartalmas kapcsolatban) a szülővel való beszélgetésben dolgozza fel és értelmezi az élményeit, jelentős részben az alapján, hogy ehhez mi milyen gondolkodási, értékelési keretet kínálunk.
Márpedig a gyerekek egyszerű kérdései sokszor az élet legmélyebb alapkérdéseit kavarják föl, és elemi dolgok átgondolására késztetnek. Jó tehát, ha alapos, megfontolt válaszokkal állunk erre készen. Jó, ha a gyerek előtt azt tudjuk képviselni, hogy az iskola oké. Azaz mint intézmény, mint találmány nagyjában-egészében indokolt, van létjogosultsága, a mi céljainkat, az ő céljait szolgálja. Szeretjük az iskolát, mert szeretünk tanulni, tudni, szeretünk az életben előre jutni, kibontakozni, sok mindent megismerni, a képességeinket kibontani és ezzel egy olyan életet építeni, ahol érdekes tevékenységben, motiváltan, és a lehetőségek szerinti bőségben élhetjük le tevékeny éveinket. Akarjuk, sőt, követeljük a színvonalas oktatást, mert erőforrás, amelyből a lehető legtöbbet ki kell nyernünk a gyermek saját kibontakozása érdekében. Például: az iskolával mint szolgáltatóval arra szerződünk, hogy angolnyelvoktatást nyújt a gyermekünknek. Ha ezt ramatyul teszi, akkor nekünk külön időben, külön pénzért kell azt a gyerek fejébe beletölcséreznünk.

szemüveg és könyv

Kép: DariuszSankowski / pixabay

Az iskola egyben társas közeg, ahol a gyermek szerencsés esetben jól érezheti magát és fejlesztő élmények érhetik, társas-közösségi készségei is fejlődhetnek. Az iskola tehát jó dolog: szánjuk rá az energiát, keressünk és teremtsünk szerethető, a céljukat jól szolgáló iskolákat, ahol hittel tudjuk a gyereknek azt sugározni, hogy az iskola fontos és szerethető része az életünknek.

Megfordítva a képletet: igencsak megnehezítjük a gyerek dolgát, ha mi szülők eleve cinikusan, ellenségesen vagy félelemmel beszélünk az iskoláról. Hogyan azonosuljon vele szegény kölök, hogyan érezze jól magát és hogyan teljesítsen lelkesen és jóhiszeműen, ha eleve beleplántáltuk az iskolai helyzettel kapcsolatos belső ellenállást, gyanakvást, flegmaságot vagy rettegést?

Már hallom is a számtalan ellenvetést: de hát az iskola nem olyan, amilyennek itt leírtuk; nem jól teljesíti a szerepét, elmarad a fenti ideáltól. Természetesen. Az ideálok azért vannak, hogy orientáljanak bennünket: megmutatják, mi lenne a cél, az optimális működés, mire érdemes törekedni. Igen, az okéság elviekben vonatkozik az iskolára mint intézményre, a tanulásra, a tudásra, a fejlődésre.
Egy iskola lehet csodálatos és felemelő, és éppúgy lehet csapnivaló, traumatizáló vagy totálisan felejthető is. Aztán hogy a mi adott iskolánk hol helyezkedik el a skálán és mennyire tölti be a funkcióját, azt második lépésben (nem feltétlen évnyitókor, hanem inkább a tanév során, ahogy az élet hozza) már megvitathatjuk a gyerekkel, nyitottan, reálisan, elfogadva az ő élményeit, és tanítgatva neki az árnyalt és mérlegelő gondolkodást. Amikor a gyerek az iskoláról nyilatkozik, akkor vizsgázik az oktatási rendszer, és vizsgázunk mi, szülők is.

Rendelkezésre áll-e kellő számú gyerekbarát, jó módszertannal dolgozó és jó eredményeket elérő iskola? Sikerült-e kiválasztani kicsinyeinknek a lehető legjobb iskolát, sikerült-e biztosítanunk, hogy a lehetőségek keretein belül viszonylag jó és építő élményük legyen? A gyerek kibontakozása, jövője van az iskola kezébe letéve: érdemes tehát jó iskolát keresni; és folytonosan figyelemmel kísérni, hogy azt szolgáltatja-e, amit kell, sőt: adott esetben akár nyomást is gyakorolni rá, hogy ellássa a feladatát („Igazgatónő, drága, remélhetjük, hogy az új [az ötödik] angoltanár megmarad a posztján és szintre hozza a gyerekeket? Angoloztam a múltkor Marcival és már az alapokra sem emlékszik... Nem szeretném külön angolra járatni, hiszen az órarendjében van heti öt…")
Jó tehát, ha a jóhiszeműségünk mellé éberség is társul. Ha a tanulással, a tudással szemben jóhiszeműek vagyunk, az iskolát pedig szemmel tartjuk; természetesen ehhez az is szükséges, hogy tanulói oldalról is jó legyen a lelkiismeretünk...

 

Az egyenlet második fele: a gyermek és a család is oké


Na de mit jelent az okéság az iskolát kezdő kisgyerek számára? Egyáltalán, mi is az, hogy okéság, mi ez az egész „Oké vagyok, oké vagy” dolog?

A laza kifejezés mögött komoly tartalom húzódik meg. Az okéság a humanisztikus pszichológiai irányzatok egyik fő alapelve, amelyet legegyszerűbben úgy fordíthatunk: oké vagyok, ha úgy érzem, az az alapélményem, hogy „én mint ember rendben vagyok, vállalható, szerethető vagyok, nincs miért szégyellnem magam. Emelt fővel állhatok a közösség színe elé, és belül is jól érezhetem magam a bőrömben. Hiányosságaimmal együtt megérdemlem az emberi méltóságot, a tiszteletet, a megbecsülést és a fejlődés esélyét másoktól és saját magamtól is.”
Ha pedig másra, másokra nézve érzem ugyanezt, akkor őket tekintem okénak. Természetesen folytonosan senki nem tudja fenntartani az „oké vagyok, oké vagy” lelkiállapotát. De az életünk során folytonosan törekszünk újra és újra elérni és fenntartani ezt az állapotot, a kölcsönös megbecsülés, nyitottság és tisztelet attitűdjét saját magunk és mások iránt.

A kisgyerek okéság-érzete pedig nagyon mélyen és sokrétűen összefonódik a családdal, amelyből jön, amely formálja és útjára indítja őt. Épp ezért a másik nagyon fontos üzenet az iskolakezdéssel kapcsolatban a családdal kapcsolatos. Az iskola egy közösség, pontosabban: egy egész kis társadalom. A gyerek az egész iskola színe elé érkezik meg, amikor reggel belép a kapun, és bár igyekszik önfeledt lenni, rövidesen azt is érzékeli, hogy a közösséghez képest milyen értékelést kap ő maga, és hogyan minősülünk mi, mint család.
Ha mindenki más már szépen ül a padban, amikor vele lihegve, lobogó hajjal, izzadtan és szapora bocsánatkérések közepette beesünk az iskolába, miközben a gyerek érzi, hogy anyukájából süt a szégyen; ha mindenki másnak megvan a tornacucca, de neki nincs, vagy tavalyi, vagy más színű, mint a többi; ha mindenki másnak pakoltak finom szendvicseket meg dobozban gyümölcsöt, neki meg egy ötszázast nyomtak a kezébe büfépénznek, akkor bizony le fogja vonni a következtetést: mi olyan család vagyunk, amelyik nem bírja összerakni a dolgait, összetartani az életét, mint mások; mi bénábbak, ziláltabbak vagyunk mint ők… és ez a közösségben szégyen. Bizony sajnálatos üzenet ez a gyereknek a saját családjáról, és könnyen előfordulhat, hogy beíródik az énképébe, csökkenti az önértékelését, vagy elülteti benne a közösség előtti szégyenkezés gátló reflexeit.

Az egyik legfontosabb engedély és tanítás tehát, amelyet itt megadhatunk a gyermeknek, és amivel a fejlődését szolgálhatjuk, az az a meggyőződés, hogy mi rendben vagyunk, tudjuk, hogyan kell kompetensen, rendezetten élni a saját életünket. Tanítgatjuk, modelláljuk, hogyan is csinálja az ember az ilyesmit – bármi légyen is az. A rend nagy horderejű témájához érkeztünk el ezzel. Fejlődéslélektanilag épp a kisiskolás korosztály az, akiknél menetrenden van a rend megtanulása; ezek az évek szólnak arról, hogy elsajátítsa a tiszta-rendes-pontos működést, a szabályos és célravezető viselkedéssémákat, a tervezés és végrehajtás egységét, és egy igencsak régimódi, de abszolút nélkülözhetetlen elemét hétköznapi életünknek: a jól végzett munka örömét. Nem kis dolog ez. Hiszen mi felnőttek is naponta látjuk: az, hogy ki mennyire rendes, pontos és jól szervezett a tevékenységében, hogy tervezés-végrehajtás egysége mennyire tud higgadtan és derűsen megvalósulni a munkájában vagy életvitelében, az bizony a civilizációban való helytállásunk egyik legfontosabb mércéje – az alsó tagozatban ugyanúgy, mint cégvezetőként vagy főorvosként életünk sokadik évtizedében.  

Hegyező

Kép: Free-Photos / pixabay

Ezért tehát fontos és áldásos, hogy otthon szépen, jókedvűen, rendezetten, időben, előre gondolkodva elkezdjünk felkészülni az iskolára. Ha a gyereket napokkal előre készítgetjük, akkor olyan lesz ez, mint egy ünnep. Feldobhatjuk ezt a folyamatot egy-egy kedves kis ajándékkal is, ami ragyogást és várakozást ad az előkészület napjainak: egy szép toll, egy profi körzőkészlet, egy új táska vagy tolltartó, egy menő ruhadarab – bármi megteszi, amit magának választ, vagy aminek biztosan örülne a gyermek, akár kislány, akár fiú, alsós vagy érettségiző... És persze ünneppé avatja a tanévkezdést az is, hogy újra találkozni fog az osztálytársakkal.

Ha a szülő tudja, hogyan kell a dolgokat intézni (azaz kompetens, nem szorong, nem kapkod, nem bizonytalan, hanem tudja és teszi, higgadtan, derűsen, kisujjból), az a gyerekben a megtartottság és a jól vezetettség élményét kelti. Ezzel még mindig az ősbizalmat erősítjük benne – az ősbizalmat valójában mindig erősítjük a gyermekben, korról korra, szülőségünk végezetéig. Nemcsak az újszülöttnek adjuk ezt meg azzal, hogy megtartjuk őt melegségben, erőben, kompetenciában, és gondoskodunk az igényeiről; nem csak a két-három évesnek azzal, hogy szükség esetén bármikor erős karunkra vesszük és ott biztonságban tartjuk őt. Hanem mindvégig. A szülői kompetencia, rend és összetartottság, az hogy a szülő nem kapkod, hanem uralja az eseményeket és hozzáértőn kezeli az élet dolgait, mindig az ősbizalmat erősíti és egyben a jó egyéni és családi önbecsülést, és a gyerek saját kompetenciaérzetét is.

Ugyanakkor a gyerek saját kompetenciáját is fontos fejleszteni. Jó, ha egyre több részfeladatot átadunk neki – életkortól függően mindig csak annyit, amennyit sikerélménnyel el tud végezni –, miközben mi magunk is benne maradunk a helyzetben. Az ő önállósága és ügyessége ne legyen a lepattintás, a szülő szökésének eszköze – úgy nem éri meg ügyesnek lenni. Minél kisebb a gyermek, annál inkább olyan feladatot adjunk, amelyben kihívás is van, de amelyben gyermeki örömöt is talál. „Nézd, ide dugdosd be a színes ceruzákat, de mindegyiknek ugyanott legyen ám a vége!”

Nekünk, szülőknek nehezebb a dolgunk: ne csak a táska legyen bepakolva, ne csak a ruha kikészítve, hanem például információval is legyünk kellően ellátva... A gyerek biztonságérzetének nagyon számít, hogy a különféle mozgalmas, sőt kusza helyzetekben kellően tájékozottak vagyunk-e, vagy káosz, elveszettség vagy megszégyenülés fenyegeti. Hányra kell menni a kirándulóbuszhoz? Kapunk uzsonnát az uszodában? Ugyanaz az úszástanár lesz, mint tavaly? Mikor lesz matekból témazáró? Hánykor van a gyülekező, mit kell vinni? Megvan mindenünk?

Remek alkalom az iskolakezdés arra is, hogy már most gondoljunk a jó szokások kialakítására. Amilyen jó szokásokat a tanév során be akarunk tartani és tartatni, arra iskolakezdéskor érdemes precedenst teremteni. Ha első nap bepakoltunk és első este kikészítettük a másnapi ruhákat (ráérősen, jókedvűen és játékosan), akkor egyértelmű, hogy minden nap ez lesz az eljárás.

Az eddigiekből is látszik: fontos, hogy mi magunk előtte járjunk a gyereknek. Úgy is mondhatnánk: a szülő legyen felnőtt. Ha anyuka vagy apuka lelkileg még a nyaralásban felejtette magát és fejben azt gyászolja, milyen jó lenne még a tengerparton feküdni vagy a hajóról ugrálni a vízbe, ha füstölög, hogy a francba az egész iskolát és úristen, semmi sincs meg...,  azt se tudom, hova tettem és a felét kinőtték..., akkor ugyancsak nehéz lesz a gyerekeket meggyőződéssel ráhangolni a rendezett indításra és a munkakedvre.
Ahhoz, hogy a gyermek teljes lényével és adekvát módon szerepeljen a jelen helyzetben, és annak megfelelően viselkedjék és gondolkodjék, előbb nekünk magunknak kell ide megérkezni. Ellenkező esetben előfordulhat, hogy a gyermek fáziskésésbe kerül a többiekhez képest, és rossz startot vesz. Mások, akik ügyesen, kompetensen ott vannak, leelőzik az első napokban, órákon, és már év elején beleéghet egy kudarcélmény. Fontos tehát, hogy a szülő legyen tudatos és – íme, még egy régi közhely, amely kiállta az idő próbáját – mutasson jó példát. És hogy egy még lehangolóbb közhelyet is idecitáljak: ez is bizonyítja, hogy bizony a szülőség munka, fáradság, áldozat. Folytonos odafigyelést igényel: a gondosan nevelt gyerekek formálásába energiát, odafigyelést, lelki és logisztikai tornamutatványokat kell invesztálnunk, ha az a cél, hogy jó sínre állítsuk, jó sínen tartsuk őket. A szülőség nem az az állapot, ahol mi, szülők a Gyermek-én állapotában felejtődhetünk, azaz teljesen spontán és természetesen viselkedhetünk. (Természetesen a Gyerek-énünknek is megvan a szerepe: a humorának, a fantáziájának – a megfelelő helyen és időben.) Hiszen szülőségünkkel embereket, leendő felnőtteket formálunk, ezért sokszor elkerülhetetlen, hogy tudatosan, példamutatóan, előre tervezetten viselkedjünk.

Az a jó, ha a gyermek úgy éli meg az iskolába bevonulást, mint egy nagy és jeles napot, hiszen fázishatár ez, és egy olyan intézménybe való belépés, amely őt fogja emelni, fejleszteni, gondolkodó, teljesíteni képes, okos, kibontakozott lénnyé formálni. A nyári pihenés után az erőfeszítés és a munka évadja köszönt be – mi, felnőttek is újra dologhoz látunk, és igyekszünk a munkánkat belül tartani azon a sávon, ahol értelmet, örömöt, értéket látunk benne. Gyermekeink is megérdemlik, hogy ezt biztosítsuk nekik. Hiszen végül mindenki jól jár: a gyerek is, ha jól teljesít, de mi is, ha azt láthatjuk, hogy boldogul és jól érzi magát az életben.

Kapcsolódó cikkeink:

Indexkép: Free-Photos / pixabay

Frank Orsolya


Frank Orsolya
Pszichológus, családi kommunikációs szakértő

Pszichológus, Gordon-instruktor
CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING

Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer?

Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel.
Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt:
Elérhetőségeim:
E-mail: posta@arete.hu
Honlap: http://www.szeresdjol.hu
Közösségi hozzászólások:
© 2004-2021 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media
A szerkesztő ajánlja