Eszter története. 

Már semmi sem lesz olyan, mint régen

Valahogy olyan gyorsan történt ez az egész... Azt mondják, ha gyereked születik, akkor kétszer olyan gyorsan telik az idő. És tényleg. 

Tegnap még kisbaba volt, ma meg már iskolás. 

Valahogy észre sem vettem az idő múlását. Mikor lett ilyen nagyfiú? Csak állok és nézem őt a kis ünneplőjében, a 30-as cipőjével, és azon gondolkozom, hogy miért kell ilyen hamar eltelnie az ovis éveknek? 

Felmegyek a Facebook-ra és tele van a kis elsősök képeivel. Mindenki büszkén mutogatja, hogy már elsős a gyereke. Én is csináltam képeket, de nem tettem fel. Nem tartozik ez senkire, csak ránk. Gombóc van a torkomban. Vajon ő mit érez? 

Nemsokára már esti mesét sem olvashatok, és ciki lesz neki az anyukája

A nyár is olyan hamar eltelt. Azt hittem, fel vagyok készülve arra, hogy iskolás lesz, de tévedtem. Kétszer is voltunk nyaralni, a maradék időt pedig szinte végig a játszótéren töltöttük. 

Ezen a nyáron tanult meg pingpongozni, most horgászott életében először, és egy úszótanfolyamra is elment. Mindene a víz. A kádban is órákig pancsol. Erre már biztos nem lesz idő, amikor már iskolás lesz. Vagy mégis? 

Csak nézem őt és félek. Félek, hogy már nem olyan kicsi, mint volt, és nem is olyan sokára eljön majd az az idő, amikor ciki leszek neki. Amikor nem akarja majd, hogy az anyukája mellette legyen. Amikor már ciki lesz együtt iskolába menni, amikor már nem cipelhetem a hátizsákját, és nem csomagolhatok neki uzsonnát sem, mert ő inkább majd a büfében akar venni magának valamit a többiekkel. 

Ezen a nyáron volt egy másik fordulópont is az életünkben. Mindig bent lehettem a fürdőszobában fürdésnél, csináltunk jó nagy habot és azzal szórakoztunk, hogy bekentük egymás haját vele. De már nem akarja, hogy bemenjek a fürdőbe. Egyedül fürdik. 

És tegnap azt mondta, hogy mától öltözködni is egyedül szeretne. Mert ő már iskolás! Istenem, megszakad a szívem!

Nem azért, mert nem segíthetek ráadni a zokniját vagy a cipőjét, hanem mert még azt sem engedi meg, hogy kikészítsem a másnapi ruháját, vagy hogy bent legyek akkor a szobájában, amikor öltözködik. Igazi nagyfiú lett már, és szégyellős a szülei jelenlétében is. 

Ma volt az első ilyen napunk, hogy egyedül öltözött fel. Én épp a konyhában voltam, reggelit készítettem, amikor megjelent. 

- Anya, ez az ing teljesen össze van gyűrődve! Segítesz kivasalni? 

Könny szökött a szemembe. Tudom, nem kellene, de annyira örültem neki, hogy egy kicsit még segíthetek neki. Hogy nem teljesen önálló. Hogy támaszkodhat rám. Hogy mellette lehetek. 

Rámnézett, megköszönte, majd azt mondta: - Hozhatom suliba a macimat? 

Elnevettem magam. Nagy, nagy ő már, de mégis még gyerek. 

Remélem, nem fog olyan hamar felnőni...

Vajon meddig olvashatok neki még esti mesét? Olyan rossz érzés, hogy sokszor azért nem olvastam neki, mert mindig sietni kellett. Sietni kellett reggel, hogy időben elkészüljünk és beérjünk az oviba. Aztán sietni kellett este, hogy időben vacsorázzon, fürödjön és lefeküdjön, hiszen holnap ovi. És így ment ez minden nap. 

Bárcsak több időt szántam volna arra, hogy egymás mellé kucorodjunk és hancúrozzunk, ölelgessük és puszilgassuk egymást! Ha visszamehetnék az időben, biztos ez lenne a legfontosabb, nem az ovi és nem is a munka! 

De sajnos vannak kötelességek. Mint például most az iskola is. És ő annyira várja. Olyan büszke arra is, hogy szemüveges lett, nem is élte meg rosszul. Örül neki, mert szerinte az okos gyerekeknek van szemüvegük, és az iskolában ő akar lenni a legokosabb. 

A hátizsákját is együtt választottuk ki. Nem akart mesefigurásat, csak sima egyszerűt. Tolltartóból sem. De azért ugye még szereti a meséket? Azért még fogunk játszani majd iskola után? 

Egyre kevesebbet, tudom jól. Hiszen idő se nagyon lesz rá. Délután négykor mehetek majd érte, bent írják meg a leckét. 

Nagyon fáj őt elengedni

Nagyon fáj. Nagyon fáj őt elengedni. Nagyon szokatlan, hogy nekem már nincs kisbabám, nincs kis ovisom, helyette itt az én nagy és okos kisfiam. Akire természetesen büszke vagyok, mert bátor, nem fél, sőt, egyenesen várja az iskolát, az osztályt, a tanító nénit és az új gyerekeket. Azt mondta, hogy biztosan sok barátja lesz. 

És amikor könnybe lábad a szemem előtte - sajnos megesik, pedig próbálok előtte nem sírni -, akkor csak annyit mond: - Anya, ne aggódj! Attól én még ugyanúgy a kisfiad maradok mindig! És mindig itt leszek neked! És megígérem, hogy sosem hagylak magadra! Nem fogok innen elköltözni sosem! 

Pedig el fog. Csak még így gondolja. Ahogy minden gyerek ebben az életkorban. De majd jön egy szerelem, és ahogy lennie kell, kirepül a fészekből. De akkor csináltuk jól a férjemmel, ha majd felnőttként jó érzéssel gondol vissza a gyerekkorára. 

Mert azt hiszem, mi mindent megadunk neki, amit csak tudunk. 

Boldog iskolás éveket kívánok neked, drága kisfiam!

Anyu

Indexkép: Depositphotos.com