Ha egy munkahelyen felmondok, mert a főnököm egy olyan ember, aki nem tiszteli a saját dolgozóit, akkor én leszek a hibás, mert gyenge vagyok? Vagy épp erős vagyok, mert nem hagyom, hogy így bánjon velem? Egy ilyen ember vajon be fogja látni azt, hogy változtatnia kell, különben mindenki el fogja hagyni? Nem… Nem fogja. Beismerni biztosan nem. Ő lesz a büszke Főnök, aki nem rest elmondani másoknak sem, hogy miként bánik az emberekkel, és ezzel – azt gondolja – tiszteletet vívott ki magának. Ő nem fogja meglátni, hogy az emberei nem mernek lépni, azt fogja gondolni, hogy rendre utasította őket. És mi van, ha lépek? Kedvesen, tisztelettudóan elmondom neki, hogy nem érzem itt jól magam, mert olyan a közeg, ami nem tesz jót nekem. Nem tud vele mit kezdeni, hogy van ember a földön, aki szereti magát, és fontos saját magának. Nem ismeri a helyzetet, hiszen sokszor saját magát sem ismeri. Dacosan, időről időre próbálja még elhitetni, hogy Ő nem is olyan. De nem megy neki. És pontosan úgy viselkedik újra, ami miatt én azt mondtam, hogy távozok. 

Ha elválok, mert „ellaposodott” a kapcsolat, akkor ki a hibás? Én, aki ki merem mondani, hogy nem jó az életem, és nem vagyok boldog, vagy a másik fél, aki velem együtt él, de nem vett észre semmit. Vagy ha észre is vette, nem tett semmit, hogy változzon a helyzet. Néha jó homokba dugni a fejünket, és nem meglátni, meghallani mindent. Vagy épp azzal nyugtatni magunkat és egymást, hogy MAJD jobb lesz. Majd megvaltozik a helyzet. De egyszer elég. Mert ki fog derülni, hogy ha nem változtatunk, akkor a keleti szél nem fújja el a problémákat. És akkor vagy megfogjuk egymás kezét, és közösen változtatunk, vagy elengedjük végleg. Nem is tudom melyik a nehezebb. Változtatni, annak reményében, hogy minden szebb és jobb lesz, és talán fényesebb is lesz mint előtte, vagy elengedni az örömökkel, boldog pillanatokkal együtt. 

Azt gondolom, hogy szépen távozni nehéz. Méltósággal annál könnyebb. Semmi más nem kell hozzá, csak az, hogy szeressük magunkat. Mostanában olyan kevés emberen látom azt, hogy jóban van magával, és ha én látom, akkor bizony más is. Azt az embert, aki szereti magát, nehéz bántani. Aki szereti magát, nem fogja bemocskolni a múltat gyanúsítgatásokkal, megalázással.

Aki szereti magát, az nem is fogja hagyni, hogy vele így bánjanak. És ha megvan ez a kapcsolat saját magammal, a távozás talán nem is visel meg annyira. Mert tudni és érezni fogom, hogy jobb lesz nekem. És a magam felé irányuló tisztelet sokkal erősebbé fog tenni. 

Ezeket persze nem könnyű meglépni. Ismerni kell hozzá magunkat, és biztosnak lenni abban, hogy adott szituációban képesek leszünk visszafogni magunkat, vagy épp akkor megszólalni, amikor kell. 

Bár mostanában mindenhol lehet jobbnál jobb önismereti könyveket vásárolni, én sosem éltem ezzel a lehetőséggel. Nem tudom elképzelni, hogy pár vastag betűvel szedett mondat meg fogja változtatni az életem. Abban hiszek, hogy a saját tapasztalataim alapján látom, és tudom, hogy mit nem akarok csinálni és érezni, és mi az amit akarok. Ha valami korábban fájt nekem, akkor tudatosan figyelek rá, hogy a gyerekeimnek ez már ne legyen. Ha egy korábbi kapcsolatomban hibáztam, akkor ebben már nem akarom ugyanezt elkövetni. Majd lesz másik, és aztán arra IS figyelek. 

Ha ez a fajta öntudat megvan bennünk, akkor nem kell félni helyzetektől, emberektől. Akármi is történik, nekünk kell a saját bőrünkben élni, és a másik fél reakciója az ő érzéseit mutatja, ami nem feltétlenül nekünk szól. Inkább a helyzetnek, amit nem tud kezelni. Ezért kiabál, csapkod, vagy épp dacos mint a 3 éves gyerek ha nem kap csokit ebéd előtt. 

Ettől függetlenül lehetünk mi a hibásak. Nincs abban semmi, ha valamit elrontottunk. Csak fel kell ismerni, be kell vallani és a változást kitervelve továbblépni egy olyan irányba, ami testi-lelki megnyugvást ad. Menni fog! 

Fotó: Lechenie Narkomanii-től a pixabay.com-on