A kísérlet egyszerű. Négyéves gyerekeknek kínálnak választási lehetőséget: megehetik azonnal a kapott egy kocka pillecukrot, de ha várnak vele 15 percig – vagyis addig, amíg a kísérletvezető visszajön –, akkor kettőt kapnak.

A „jellempróbáló” kísérletet először a hatvanas években végezte el Walter Michael, a Stanford Egyetem professzora, majd azóta mások máshol többször megismételték, legutóbb dr. David Walsh. Az ő vizsgálatának videóképei vannak fönt az interneten, bárki megnézheti őket a YouTube-on (Marshmallow Test) – nem fog csalatkozni bennük.

A tudósok arra kíváncsiak, hogy ebben a korban a gyerekek mekkora önfegyelemre képesek – ki tudják-e előre számolni, mikor járnak jobban nyalánkságilag: ha azonnal megesznek egyet, vagy ha önmegtartóztatással kiérdemlik a másodikat is. Vagyis: melyik gyerek mennyire képes – és akar – ellenállni az azonnali befalás kísértésének a dupla adag érdekében.

Fontos kísérlet ez a mai világban, amikor egyre jobban tért hódít a mindent azonnal akarás elve, az, hogy csak a jelen létezik: a múlt bonyolult, jobb elfelejteni, a jövő pedig bizonytalan és különben sem érdekes.
Hiszen végeredményben sosincs jövő, mindig csak jelen van – a múlt volt, a jövő csak lesz, ha lesz. Nagyjából egyidős az emberiséggel ez a dilemma: gondoljunk-e a jövőre, hisz mégiscsak ott vár a sorára, előttünk toporog, karnyújtásnyira a jelentől. A gyűjtögető életmód – akár a mókust vagy a hörcsögöt – rákényszerítette az embert, hogy gondoljon a jövőre is, s akkor „spájzolja be” a gyümölcsöt, a magvakat, gyökereket, amikor lehet. És jövő-orientált mindenféle gazdálkodás, a növénytermesztés, az állattenyésztés is: azért vetek, hogy – majd – arathassak.

A téma az irodalomban is jelen van, így Aesopus, később pedig La Fontaine állatmeséiben: a leghíresebb talán a jelennek élő könnyelmű tücsök és a jövőre gondoló szorgos hangya története. De van fordított üzenet is, már az ókorban a hedonisták jelszava lett a horatiusi biztatás: „minden órának szakaszd le virágát”.
Ezerszámra hozhatnánk a „felnőtt” példákat is az egyéni és kollektív önfegyelemre. A múlt század közepén például azt verték a fejünkbe, hogy ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot. Ami lényegében azt jelentette, hogy ne zabáljuk föl a jövőnket, egy kicsit konkrétabban azt, hogy inkább éhezzünk, mert azzal a jövőt szolgáljuk. Az aranytojást tojó tyúk meséjét azóta már többször előadták – a tyúk mindig megmaradt, az aranytojást sosem láttuk...

A gyerekek önuralmi, mérlegelési képességéről és hajlandóságáról szól tehát a kísérlet, azt bizonyítja be nagyon meggyőzően a szülők számára, hogy kellő következetességgel a gyerekek nagyon is nevelhetők az önfegyelemre.
De nekem a tudományos eredménynél is érdekesebb volt a gyermeki metakommunikáció csodája. Mennyi mindent kifejeznek ezek a néma mozdulatok, gesztusok, nézések, mimikák a laboratóriumban – szemben a hívogató cukorkával és a lassú idővel.

• Egyik fiúcska gondolkodás nélkül nyúl a cukorka felé, de észbe kap, és visszarántja kezét.
• A következő kislány megfogja, a csücskéből egy picit leharap (muszáj tudni, hogy milyen, ezt a picit észre sem veszik, különben is arról volt szó, hogy megenni nem szabad, a kóstolás nem volt tiltva). Közben körülnéz, látja-e valaki.
• Ugyanerre építve egy kislány a szájába veszi, forgatja, nyalogatja – szóval csal egy kicsit, de nem eszi meg.
• Vannak, akik csak szagolgatják szorgosan, már az is élvezet, készülődés az evésre, s tudják, ha kibírják a 15 percet, akkor a dupla adagéra. 
• Egy kislány erős gondolkodás után szájával nyúl le érte, mintha valami modus vivendit keresne, de aztán fölegyenesedik, belátván, nincs más megoldás: vagy megeszem, vagy nem.
• A bátrabbak kezükbe veszik, morzsolgatják, a fizikai birtokba vétel megtörténik, a pillecukor már darabokra van szaggatva – de megéve nincs.
• Egyik kisfiú arca óriási szellemi koncentrációról tanúskodik, merően nézi a cukorkát, lekönyököl, állát a kezébe rakja, mint aki nagyon nehéz próbának van alávetve, de eltökélt abban, hogy végbeviszi. Közben erősen szenved.
• Egy másik eltakarja a szemét: amit nem látok, az nincs, megint másik eljátssza, hogy bekapja, rágást mímel, de nem teszi, vagyis virtuálisan már meg is ette, a valóságban azonban kivárja a másodikat.
• Az ikerfiúk hol egymásra, hol a cukorra figyelnek, utánozzák egymást, hadonásznak, játszanak, azzal is megy az idő, meg könnyebb is úgy a megpróbáltatásokat átvészelni, ha van példa, ha van másik, s látom, ő is kibírja.
• Egy másik fiúcska felnőttesen dobol ujjával az asztalon, eltökélt a kivárásban, de sürgetné az időt.

Tizenegy gyerekből hét kibírta, négy megette. A megevők közül nekem az a kislány tetszett, aki egyáltalán nem gondolkodott, nem mérlegelt semmit, bement a szobába, egykedvűen végighallgatta a kísérletvezető feltételeit, az még be sem fejezte mondókáját, amikor ő már fogta és kezdte enni a cukorkát. Hamar meg is ette, majd az üres tányérral együtt kivonult a kísérlet helyszínéről. Kész, passz.

A kísérlet filozófiája szerint azokból gyerekekből lesznek sikeresebb, boldogabb, elfogadottabb felnőttek, akik nem ették meg, vagyis nagyobb volt az önkontrolljuk.
Biztosan így van, de azért én szerettem volna belelátni ennek a kislánynak a fejébe. Nem láttam rajta semmi vívódást és mohóságot sem, lehet, hogy azt gondolta: kapok egy cukorkát a fehér köpenyesektől, az nagyon jó lesz, éppen arra fáj a fogam. Várjak negyedórát, s kapok kettőt? Nem akarok kettőt, nekem elég ez az egy. (A mamája talán azt mondta volna hasonló helyzetben: jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.)

Lehet, hogy tényleg azokból a gyerekekből lesz sikeresebb felnőtt, akinek nagyobb önfegyelme van, és aki mindig többet akar, aki nem elégszik meg azzal, ami van: ha egy cukra van, kettőt akar, ha x forint a fizetése, a dupláját szeretné, ha egy háza, egy kocsija van, még egyet szeretne. S ezért sok mindenre képes, kitartó munkára, spórolásra – vagy mások kihasználására, esetleg becsapására is.
Félreértés ne essék, a kísérlet nagyszerű, mert bebizonyítja, hogy a követelődző, mindent azonnal akaró gyermek nevelhető, „csak” annyi kell hozzá, hogy tudjunk nemet mondani neki, ha kell.

Mégis: a kísérlet abból a föltételezésből indul ki, hogy a „kettő később” jobb, mint az „egy most”. Miért? Biztos ez? Mindig? Mindenkinek?
A túzokos mellett is vannak közmondások, amelyek mást sugallnak:
„Aki sokat markol, keveset fog.” 
„Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.” Stb.

A kivárók közül annak a fiúcskának a képe maradt meg bennem, aki, amikor megkapta a második pillecukrot, egyszerre a szájába tömte mind a kettőt, s nyomban befalta, mint aki azt mondja: 15 perc nagy idő, most már egy másodpercet se várok. Vagyis két terjedelem volt ugyan, de csak egy élvezet.

Kép: Harsha K R / Flickr

A stanfordi egyetem kutatói a hatvanas években végezték el először a „marshmallow tesztet”, aztán 18 évig nyomon követték a kísérletben részt vevő gyerekek életét, s megállapították: azok a gyerekek, akiknek megvolt a képességük, hogy kivárják a második cukorkát, sikeresebbek voltak az iskolában, boldogabbak, elfogadottabbak az életben. 

Dr. David Walsh, aki nemrégiben megismételte az eredeti kísérletet, Nem című könyvében a szülői „nemet” mondani tudás fontosságát hangsúlyozza. Az ő kísérlete nem arra irányul elsősorban, hogy megmondja, mit jelent, ha egy gyerek megeszi a pillecukrot, vagy hogy megjósolja, ezek közül a gyerekek közül ki milyen felnőtt lesz.
Célja az volt, hogy megmutassa a szülőknek: tudnák a gyerekeket több önfegyelemre tanítani, s rengeteg kísérlet bizonyítja, hogy a nemet mondás képessége kulcsfontosságú a sikerességhez. 
A kísérletet a szülők is nyomon követhették, s volt olyan mama, aki nem tudta elképzelni, hogy kislánya ebédidőben képes lesz kivárni a negyedórát. Sőt, maga a kislány is meglepődött: „Éreztem a marshmallow illatát, azt gondoltam, meg fogom enni rögtön, de nem!” 

D. Walsh végül arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyerek dolga a határok próbálgatása, feszegetése, a szülőké pedig a határok kijelölése, s azok következetes betartatása. 
Hogyha egyszer azt mondjuk nekik, hogy nem kaphatod meg a cukorkát, de tíz másodperccel később mégis odaadjuk, akkor azt tanulják meg: a nem nem azt jelenti, hogy nem. Hanem csak azt: erősködj, és megkapod, amit akarsz.

Korábbi generációk kultúrája támogatta a „nem” üzenetét, a mai kultúra azonban a nem helyett azt mondja: akard rögtön. A kutató figyelmeztet: mindannyian tudjuk, hogy az életben szükség van önfegyelemre, és frusztráció jár a kihívásokkal. De ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink képesek legyenek ezt kezelni, arra van szükség, hogy gyakorolják – még idejében. Szerinte a jó dolgok azokhoz jönnek, akik képesek várni rájuk.

Forrás: www.mipszi.hu
Kép: feel-the-silence / Flickr