A serdülő mindenáron be akarja bizonyítani, hogy a szülő gyenge és hiteltelen

A kamaszkor mind a szülő, mind a gyerek számára egy igen nehéz időszak. Kezdetét veszi a jól ismert lázadás, az ellenkezés, és egyre gyakoribbá válnak a dühös kitörések is. Az aggódó szülő sokszor nem érti, hogy miért viselkedik így a gyereke. Rendszeresen azt tapasztalja, hogy a serdülő mintha próbára tenné őt, mindenbe beleköt és mindenáron be akarja bizonyítani, hogy a szülő gyenge és hiteltelen, hogy mennyit hibázott a gyereknevelésben és egyebekben, és hogy az ő szava sem szent. 

A szülő persze csak kapkodja a fejét, nem érti, hogy változhatott meg ennyire gyereke viselkedése, miért öltözködik másképp, miért lett ilyen lusta vagy hogy miért romlottak le ennyire a jegyei. De aggódik a barátok miatt is, fél, hogy a kamasz esetleg rosszul választ maga köré társakat. 

A gyerek autonóm, önálló emberré szeretne válni, és úgy érzi, szülei akadályozzák ebben

Mi a szülő nézőpontja? Ranschburg Jenő szerint a szülő úgy érzi, hogy szinte kötelessége tudnia a gyereke minden percéről, hiszen felelősséggel tartozik iránta. 

Hogy reagál erre egy lázadó kamasz? Úgy, hogy a szülőt egyenesen betolakodónak tekinti. Egy igazi ellenfélnek, aki mind a döntési, mind a választási szabadságában korlátozza őt. 

"Az évek múlnak, és – ha minden jól megy – a függetlenségéért küzdő fiatal fokozatosan kilép az „engedelmes gyermek” szerepköréből, ahogy a szülő is elveszíti dominanciáját: a klasszikus szülő-gyermek viszony egyre jobban emlékeztet két autonóm – azonos jogokkal rendelkező – ember szeretetteljes, meleg kapcsolatára" - fogalmaz a szakértő. 

Engedjük vagy ne? 

Mindennapos dilemma, hogy vajon elengedjük-e a kamaszunk kezét és hagyjuk-e, illetve milyen mértékben hagyjuk őt önállóan dönteni. 

Olvasd el ezt is: Honnan tudhatod, hogy gyermeked alkalmas önálló döntéseket hozni?

Ranschburg Jenő szerint: 

"Ha elengedi serdülő gyereke kezét, ez komoly felelőtlenség, és beláthatatlan veszélyek forrása lehet. Hiszen a tizenéves – bármennyire szeretne autonóm felnőtt lenni – még gyerek! Ha úgy érzi, nincsenek szabályok és normák (vagyis azt tehet, amit akar), olyanná válhat, mint az elszabadult hajóágyú: ide-oda csapódik, és jóvátehetetlen károkat okozhat önmagának és környezetének egyaránt.

Ha viszont „katonai szigorral” kötjük őt a család mindennapi életének előírásaihoz, a gyerek akár fel is lázadhat. Előfordulhat, hogy elszökik otthonról, mert összetéveszti a fizikai távollétet a lélek függetlenségével."

A szakember szerint a kamasznak a családjában igenis van úgynevezett alkudozási pozíciója. Vagyis alkudozni lehet, és időnként engedni is lehet, de fontos, hogy a szabályok nyomatékosak legyenek. 

A feszültségek, konfliktusok elkerülhetetlenek ezekben az években, de ha a szülő türelemmel és szeretettel fordul a sokszor idegesítő gyereke felé, miközben a legfontosabb szabályokhoz tartja magát, akkor Ranschburg Jenő szerint nem lesz drámai elszakadás. A gyerek ugyanis amint önállósodik, megjelenik benne az igény, hogy helyrebillentse a dolgokat.  

"Értékvesztésnek kell történnie, hogy ne alulról fölfelé kelljen ránk néznie"

Szülőként talán azt a legnehezebb megélnünk, hogy a serdülő gyerekünk folyamatosan bizonygatja, hogy milyen gyengék, hiteltelenek vagyunk, hogy már elkezd kételkedni a szavunkban, már nem néz ránk úgy fel, mint korábban. De higgyük el, a gyereknek ugyanolyan nehéz megélni azt, hogy már más nézőpontból tekint ránk, már nem néz fel úgy, már nem hiszi el, hogy anya mindent megold, hogy ő a mindentudó, aki sosem sír, aki mindig erős, aki bátor és sosem fél semmitől. Rájövünk, hogy ugyanolyan felnőtt mint más, ugyanolyan törékeny és sebezhető, esendő lélek. 

Ranschburg Jenő találóan fogalmazta meg azt, hogy miért is van szükség erre: 

“Évekkel ezelőtt a fiam odajött hozzám, és azt mondta: ‘Apu, van egy nagy problémám, segíts megoldani!’ Ilyenkor az ember kihúzza magát – hát nem hiába vagyok pszichológus, a tizenéves fiam hozzám fordul a gondjaival! Ez nagy dolog! Meg is próbáltam valami használható megoldást ajánlani.

A gyerek elgondolkodott: ‘Igen apu, ez jó. De… ezért és ezért nem használható.’ Hát van benne valami, mondok egy másikat. Megint ugyanaz jött: ‘Igen, apu, ez is jó, de…’ Ilyenkor az ember már nyel egyet. Harmadikat már nehéz, a legtöbb szülő ezt nem is vállalja. Én még egy harmadikat is vállaltam. Természetesen ugyanaz a válasz jött: ‘igen, de’. Aztán a gyerek megköszönte szépen, hátat fordított, és a hátából sütött a gúny.

‘Tessék! Ennyit érnek az ősök!’ És én tudtam, hogy ez kell neki: bizonyíték arra, hogy mindannak, amit rólam kicsi fiú korában gondolt, a kilencven százaléka nem igaz. Hogy egy esendő ember vagyok. Neki kellenek erre a bizonyítékok, hogy önmagává tudjon válni.

A szülők nagyon nehezen viselik azt a folyamatot, amikor a gyerekük szemében leértékelődnek, pedig ez elkerülhetetlen, mert azon a magas szinten, ahol a gyerek minket korábban elképzelt, nem lehet az életet leélni. Egyértelműen értékvesztésnek kell történnie, hogy ne alulról fölfelé kelljen ránk néznie, hanem egy síkban legyen a tekintetünk.” 

Amikor kinyújtja a csápjait, legyen ott a szülői kéz, amibe belekapaszkodhat

Fontos megértenünk, hogy bár a kamaszunkat rengeteg ember veszi körül, mégis sokszor érzi magát magányosnak és meg nem értettnek. A szakember szerint amikor a serdülő elkezdi hangoztatni, hogy a szülei nem értik meg őt, akkor ezt egy jó jelnek is vehetjük, hiszen elkezdődik az a vágy, hogy őt megértsék. Korábban ez nem érdekelte őt. 

“Vagyis van öt-hat nagyon nehéz év, amit szülőként emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az azonban hihetetlenül fontos, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz, amelybe belekapaszkodhat.

Mert bizony tizenegy-tizenhat éves kor között úgy el tud romlani egy szülő-gyerek kapcsolat, hogy a kinyújtott csápok nem találnak kapaszkodót, hát a gyerek visszahúzza azokat.”

Indexkép: Depositphotos.com