Kezdjük rögtön a közepén, azzal a fájóan vissza-visszatérő gondolattal, mi szerint a közoktatás rossz minőségét bizonyítja, hogy rosszak lettek a középfokú felvételi eredményei. Ez a gondolat abból a teljesen téves feltevésből ered, hogy a felvételinek az a feladata, hogy a gyerekek abszolút tudását egy egzakt mérce szerint mérje. Ezzel szemben a felvételinek az a feladata, hogy a felvételizőket a lemért tudások alapján minél pontosabban rangsorolni lehessen.

Ha már rangsor: érdekel, a te gyereked hol van ebben a rangsorban? (vagy hol lett volna egy korábbi évben?) Itt megnézheted, hol helyezkedik el a mezőnyben.

Elsőre talán úgy tűnhet, hogy ez csak játék a szavakkal, és valójában ugyanarról beszélünk, csak nyakatekerten, de ez koránt sincs így. A kulcs az, hogy a felvételi ugyan valóban a gyerekek tudását kell, hogy mérje, de a nehézségét nem egy univerzális mérce szerint kell beállítani, hanem aszerint, hogy megfelelően szórja a felvételizőket. Vagyis a felvételi akkor jó, ha van, aki (majdnem) 0 pontot ír, és van, aki (majdnem) 100 pontot ír. Más szóval: a felvételi annál jobb, minél sokfélébbek az eredmények.

Egy túl könnyű felvételi esetén 0-100 helyett pl. 20-100 között oszlanak meg a pontok, míg egy túl nehéz esetén pl. 0-80 között. Mindkettő ugyanolyan rossz a felvételi célja szempontjából (még akkor is, ha előbbi esetén valószínűleg kevesebben elégedetlenkednének): ugyanannyi gyerek (vagyis ugyanannyi különböző tudásszint) kevesebb eredmény között oszlik el, vagyis (leegyszerűsítve) több gyereknek lesz ugyanaz az eredménye. Ha pedig valakiknek ugyanaz az eredményük, a felvételi alapján nem tudjuk eldönteni, melyikük az okosabb – pedig ez lenne a cél.

Vannak viszont olyan mérések, amelyeknek valóban az a feladatuk, hogy egy egzakt mérce szerint mérjék az abszolút tudást: ilyen például a kompetenciamérés és a nemzetközi PISA teszt. Ezek a mérések évről-évre ugyanazt próbálják lemérni, és éppen ez vezet ahhoz, hogy a különböző évek eredményei érdemben összehasonlíthatók.

A különbség szemléletessé tételéhez képzeljük el azt a sajnos fájóan valószerűtlen esetet, hogy 2030-ra a magyar gyerekek kétszer ilyen okosak lesznek (Örkényt idézve "addig, ezt a pár évet, ki kell bírni”). Ha a 2030-as felvételi eredmények "kétszer olyan jók” lennének, mint idén, akkor a felvételi nem tudná érdemben sorba rendezni a felvételizőket a tudásszintjük szerint. A 2030-as elképzelt felvételinek ehelyett nehezebbnek kellene lennie, mint az ideinek, reagálva ezzel arra, hogy a gyerekek okosabbak lettek.

Vagyis, ha összehasonlítanánk az idei eredményeket az elképzelt 2030-as eredményekkel, nem azért kapnánk nagyjából ugyanolyanokat, mert nagyjából ugyanolyan okosak a gyerekek, hanem azért, mert a gyerekek is okosabbak lettek, és a felvételi is nehezebb lett – ahogy annak lennie kell. Ökölszabályként elmondható, hogy az átlagpontszámnak valahol 50% körül kell lennie (az előzetes statisztikák szerint idén az átlagpontszámok 47,2 (nyolcadikos), 58,7 (hatodikos) és 63,2 (negyedikes)).

Ezzel szemben a kompetenciamérés és a PISA teszt módszere nem változna meg 2030-ra sem, így azokon valóban jobb eredményt érnének el a (sajnos még mindig csak elképzelt jövőben élő) magyar gyerekek, amiből valóban levonhatnánk azt a tanulságot, hogy a magyar gyerekek okosabbak lettek, az oktatás fejlődött. Nagy kár, hogy a valós eredmények ennek pont az ellenkezőjét mutatják.

Fotó: Ron Lach-tól a pexels-en