Kézírásra tanítjuk őket, pedig már szinte csak gépen írunk

Ha ilyenek a mai gyerekek, akkor „ilyen gyerekül”. Nem többet, nem jobban kell megtanítani nekik, hanem mást és máshogyan.

A világ változott, a gyerekek is változtak. Kézírásra tanítjuk őket, pedig már mindenki gépen ír. Szorzótáblára tanítjuk őket, pedig már mindenki számológépet használ. Biztos, hogy tudniuk kell a másodfokú egyenlet megoldóképletét, amikor a kapcsolataikról szerzett szinte összes tudásuk a családjukon kívül csak esetleges és informális csatornákból származik?

Biztos egyáltalán, hogy ennyi tudást kell a gyermekeinkbe beletöltenünk? Hiszen az információk pár gomb lenyomásával elérhetőek.

Biztos, hogy ilyen körülmények között kell a tanítást-tanulást, mint emberi cselekvést elképzelni, egész délelőtt ülve, otthon még házi feladatot írva? A most használt módszerünk valóban megérteni és a tanultakat használni tanítja a gyerekeket, vagy csupán magolni, és megfelelni egy elavult elvárásnak?

Lehet, hogy a régi menetrend már nem felel meg erre a járatra?

Pedig most azt a generációt oktatjuk, neveljük, és készítjük fel, amelyre nagyon komoly feladat megoldását róttuk! Teljes jövőnk az iskolapadban dőlhet el, és ez a jövő rendkívül sok kihívást tartogat.

Ma egy magyarországi átlagos helyi integráló iskolában körülbelül harminc gyermek van egy osztályban, ebből nagyjából nyolc gyerek „papíros” (sajátos nevelési igényű gyermek, vagy beilleszkedési, tanulási zavarral küzdő tanuló), de a kóddal nem rendelkező gyermekek között is vannak, akikre a pedagógus által tanult tantárgypedagógia nem alkalmazható, a tanárnak differenciáltan kell a diákok számára a tananyagot átadnia. Egyre romló feltételekhez kell alkalmazkodnia egyre kevesebb pedagógusnak, akiknek a képzése nem tartalmazza a valós osztályösszetételhez alkalmazkodó módszertant.

Olvasd el ezt is: Integrált oktatás: és a pedagógusnak ki segít?

Nő agresszió az iskolákban, és nincs rá jó válaszunk

Szembe kell nézni azzal a kihívással, hogy a mostani iskolarendszer módszerei nem kompatibilisek a mostani tanulókkal. Mintha fakockát próbálnánk egy legóba nyomni…

Ha az emberiség egyre növekvő összes tudását az iskolaévek alatt minden gyermek számára szeretnénk maradéktalanul átadni, akkor lassan mindegyik mellé gyógypedagógus, fejlesztő pedagógus, majd az iskolai kudarcok miatt egy pszichológus kellene…

Ma már nem lehet az osztályokat ugyanolyan egységként kezelni, mint a ’70-es években. Ma már elismerjük, hogy minden gyermek egy külön világ, hatalmas egyéni különbségek vannak köztük, és egyre inkább. Növekszik az agresszió az iskolában, amire nevelési rendszerünknek nincs használható válasza, protokollja, sok a feszültség a gyerekekben, és iskolai közegben kevés a legális kiélési lehetőség.

Hogy a változásoknak neurológiai oka van-e, nevelési hiba, rossz étkezés, képernyőzés, stressz, vagy elhanyagolás ál-el a háttérben..., azt nem tudjuk. Nem is biztos, hogy a jelenség az emberiség túlélése szempontjából egyértelműen negatív lenne, hiszen a jövő kihívásai nyüzsgő, produktív, multitasting képességű emberekre várnak. Egy biztos: a jelenség itt van, és erre az iskolának válaszolnia kell.

Mit tud kezdeni az iskola a megváltozott gyermekekkel?

A kérdés nem is az, hogy az idegrendszeri sokféleség jó dolog-e, vagy hogy miért alakult ki, hanem az, hogy mit tud kezdeni vele az iskola?

A gyermekek agya nem egy merevlemez, amelyre az iskolának nagy mennyiségű ismeretet kell küldenie, hanem tudatosítania kell, hogy az interneten elérhető információ még nem tudás, és megtanítani a gyereket a közös és hozzáférhető tudást a valós problémák megoldására használni. Itt a tanárnak lassan át kell alakulnia valamiféle Yoda-vá, mentorrá, segítő munkatárssá abban, hogy a gyerek felfedezze a világot, és ne kész válaszokat kapjon, hanem a felmerülő problémákra közösen dolgozzák ki azokat.

Legyen ez a generáció kíváncsi!

A saját kérdéseikre biztosan érdekelni fogja őket a válasz. Ha megoldandó feladatokat vet fel az iskola, akkor az ahhoz szükséges tudás elérésében a gyermek érdekelt lesz.

A mai iskolában digitális bevándorlók tanítanak egy digitális bennszülött generációt arra, hogy hogyan mozogjanak biztonságban egy rég letűnt világban…

A mi múltnak címzett iskoláink hierarchiát hoznak létre a diákok között az állandó értékeléssel, és állandó stresszhelyzetet tartanak fenn az alkotás öröme helyett. Oktatási rendszerünk versenyhelyzetet teremt az együttműködés elvárása nélkül, és a rövid távú memória tárházát tölti, a kreativitás és a megoldásközpontúság célkitűzése helyett. A tudás kuporgatását adja át, mint elvárást, és a megosztás itt egyáltalában nem magától értetődő érték. Az iskolai értékrend elítéli a súgást, ahelyett, hogy tapsolna neki… Iskolásaink nagy része így csupán a felejtésnek tanul. Ezzel szemben izgalmas és felfedezésközpontú lenne az az ismeret, ami a mai diákokat előbbre vinné, és erre van szüksége a világnak is.

Érdekesebb, izgalmasabb iskolákra van szükségük a mai gyerekeknek

Lehet, hogy az egész oktatási struktúrához kell ehhez hozzányúlni, még a szokás jogán magától értetődő igazságokhoz is, annak érdekében, hogy a gyerekink sikerélménynek éljék meg a tanulást, és meglássák az összefüggést a tanulásuk és a világban betöltött szerepük között.

Mélyül ugyanis a szakadék az iskolában szerzett tudás, és a munkánkhoz használt tudásunk között.

Érdekesebb, izgalmasabb iskolára van szükségük a mai gyerekeknek. Talán még padokra és klasszikus értelemben vett osztálytermekre sincs már igény, hanem kísérleti helységekre, megoldásra váró projektekre, szabad kijárásra a természetbe, mozgással, játékkal, történetmeséléssel összekötött problémafelvetésekre, és közös megoldásokra. Tágítani kell az iskola falain, mert csak így tágul gyermekeink világa is.

Dániában 2019-ben adtak át egy iskolát, melyben egyetlen pad sem volt. Talán onnan kerül majd ki az a gyerek, aki a világ valamelyik nyomasztó problémáját megoldja.

Indexkép: Depositphotos.com