A szerencsétlen eset kapcsán sokan sok mindent írtak. A Facebook széplelkű kommentelői válogatott kínzások közepette szeretnék kivégezni a 11 év körüli gyermeket, miközben a fiú apja és néhány gyerekjogi szervezet azt kifogásolja, hogy az eset után a vadaspark igazgatója kiabált a fiúval.
 

Kinek van "igaza"? Ki hibázott a történetben?

Az igazgató az első, érzelmektől túlfűtött nyilatkozatában arra utalt, hogy a felnőttek a hibásak: a szülők, akik nem tanítják meg gyermekeiket a természet tiszteletére, és a tanárok, akik nem tudják betartatni tanítványaikkal a szabályokat. Az igazgató fájdalma jogos, így emberileg az is érthető, hogy mindenáron bűnbakot próbál találni.
Nekünk, külső szemlélőknek azonban, akik érzelmileg nem vagyunk érintettek a történtekben, érdemesebb lenne inkább hideg fejjel végiggondolni, mi történt, és ezzel párhuzamosan mi NEM történt azon a hétfőn Kecskeméten.

Nem történt ugyanis egyéb, mint a világ legáltalánosabb dolga: egy kiskamasz szófogadatlan volt. Talán nem látta a figyelmeztető jelzést, talán látta, de nem vett róla tudomást. Feszegette a határait - ahogyan mindannyian tettük az ő korában. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy a cuki kisállat a vagánykodása következtében elpusztulhat. Az első híradások arról szóltak, hogy "földhöz csapta" a szurikátát, pedig erről szó sem volt. Ösztönösen rántotta el a kezét a szintén ösztönösen harapó állat elől, aki ennek következtében repült ki a futtatóból, egyenesen a betonra.

Olvasd el ezt is: Nem azt hibáztatjuk, akit kellene - Jocó bácsi véleménye az elpusztult szurikáta esetéről
 

A szigor rövid története

Idáig a történet. A fiú, remélhetőleg tanult belőle, és többé nem piszkál állatokat. Reméljük, mindenki más is, aki hallott róla, eszébe vési, hogy az állat nem játékszer, és az egyszerű csínytevéseknek is halálos végkifejletük lehet. Így a többi gondolat, ami ez után következik, nem magáról az ismeretlen fiúról vagy a konkrét esetről, hanem egy sokkal általánosabb jelenségről szól.

Általános tapasztalat, hogy manapság egyre több a szófogadatlan gyerek. Hogy ez így van-e, nem tudom megítélni, erre nincsenek konkrét számok. A saját gyerekkorom, az idősebbek elbeszélései és a régebbi korok irodalmi művei alapján hajlok arra, hogy amióta világ a világ, a gyerekek engedetlenek voltak, a felnőttek pedig koronként változó módszerekkel próbálták ebben megfékezni őket. Már Bölcs Salamon is megmondta, hogy "a gyermek szívéhez köttetett a bolondság", és ő személy szerint a "fenyítés vesszejét" tartotta a megfelelő eszköznek a probléma orvoslására.

Amiben a huszadik század első évtizedei óta valóban folyamatos változás zajlik, az a szülői tekintélyhez, a szabályok szükségességéhez és a különböző büntetési formákhoz való hozzáállás. A századfordulón az apa még szinte korlátlan úr volt a családban. A huszadik században még sokáig élt az úgynevezett "házi fegyelmi jog" intézménye, amely megengedte, hogy az apa a gyermekét, a gazda a cselédjét és a mester az inasát akár véresre is verje, amennyiben a sérülés nyolc napon belül begyógyul.

Az első világháború után azonban fokozatosan, generációról generációra lazultak a keretek - többek között azért, mert egyre többen lettek, akik a gyerekkori sérelmeiket, szenvedéseiket nem a saját gyerekeiken szerették volna leverni, hanem azt határozták el, hogy a lehető legnagyobb boldogságot szeretnék számukra biztosítani.
 

A laissez-faire nevelésről

Noha az idősek körében mindig is szokás volt a fiatalok viselkedésének ostorozása ("Juventus ventus", azaz fiatalság - bolondság; állapították meg már a rómaiak is), ma már a pszichológusok egy része is úgy tartja, hogy az engedékenység lassan átlép egy olyan határt, amely semmiképpen sem tartható. Ám annak, hogy egy gyerek szófogadatlan, nem mindig az az oka, hogy a szülő nem állít korlátokat elé.

Valóban vannak, akik elvből nem igazán szabályozzák a gyerekeiket. A pszichológia ezt, a totális engedékenységet laissez-faire nevelési stílusnak hívja. Ennek oka rendszerint az, hogy ők maguk annak idején szenvedtek a szülői szigortól, a gyakran a kegyetlenség határát súroló büntetésektől, és nem szeretnék a maguk gyerekeit ennek kitenni. Ők mindezt a legnagyobb jóindulattal teszik, ezért nem dörgedelmes cikkekkel kell őket földbe döngölni, hanem szeretettel és ésszerű érvekkel felnyitni a szemüket azzal kapcsolatban, hogy amit tesznek, nem szolgálja a gyerek érdekeit. Ezek a szülők jót akarnak a gyerekeiknek, ezért általában nyitottak a tanácsokra. A "bezzeg engem is szíjjal vertek, mégis ember lett belőlem" típusú érvelés azonban érthető módon inkább ellenállást vált ki belőlük.

A többség azonban nem elvből hagyja magára a gyermekeit, hanem bizonytalanságból, túlterheltségből, és azért, mert a saját problémái a gyerekkel való hadakozás nélkül is agyonnyomják. Azt tudják, hogyan NE neveljenek - nincs testi fenyítés, nincs büntetés, nincs kiabálás -, de azt nem, hogy ezek helyett akkor mit is alkalmazzanak a gyerekek féken tartására, ezért inkább már nem is próbálkoznak. Kevés gyászoló, válófélben lévő, munkahelyén kizsigerelt, devizahitelt nyögő szülőnek van arra energiája, hogy tudományos alapokon nyugvó pozitív kommunikációval terelgesse a gyerekeit. Ezért vagy szalonképtelen módszereket alkalmaznak, vagy már nem is próbálkoznak semmivel.

Feltűnő, hogy sok rossz magaviseletű gyerek nő fel olyan szülőkkel, akik igenis követelnének tőle, gyakran még többet is, mint az a gyerek életkora alapján elvárható lenne, ám egyszerűen nem sikerül végigvinni az akaratukat. Meglepően sok szülőt idegesít, ha a gyereke piszkos lesz a játszótéren, tiltja meg neki a szaladgálást, vagy várja el már 1-2 éves korban, hogy ne nyúljon például az elöl hagyott vegyszerekhez. Az ilyen sok és értelmetlen tiltás között felnőtt gyerek pedig, ha olyan a temperamentuma, egy idő után arra a következtetésre jut, hogy bármit csinál, úgysem lehet jó, ezért nem is próbálkozik tovább.

A helyes nevelésnek nincsen "titka". Nem tudjuk megmondani, hogyan kell csinálni. Mindannyian egész szülői pályafutásunk alatt folyamatosan tanulunk, nem utolsósorban a saját hibáinkból. A következő alapelveket azonban talán érdemes megfogadni:

• A gyermek a család egyenrangú tagja. Nem főnöke a szüleinek, de nem is az utolsó a sorban, akibe bárki belerúghat. Érzéseit, vágyait figyelembe kell venni, de nem kötelező minden alkalommal mindent ezeknek alárendelni.
• Kevés kőbe vésett szabályt állítsunk fel, de ezekhez ragaszkodjunk. Minden családban és minden életkorban mások ezek a fontos szabályok, nekünk kell eldönteni, mi az, amiből nem engedünk, és mi az, ami lehet alku tárgya.
• Ismerjük fel, melyek az életkorból fakadó problémák. Ezeket kezeljük, de ne keseredjünk el miattuk. Az, hogy egy kétéves földöz vágja magát a boltban Túró Rudit követelve, valahol normális, nem a szülő hibája, de ettől még tudtára kell hozni, hogy így nem viselkedhet, ha nem akarjuk, hogy tízévesen is jelenetet rendezzen.
• Engedjük gyereknek lenni! Az agyonszabályozás ritkán hozza meg a várt hatást.
• A legfontosabb pedig: mutassunk példát! Empatikus, türelmes, másokra érzékeny gyerek ritkán kerül ki olyan szülők kezei közül, akik élvezetüket lelik egy kiskamasz meggyilkolásáról szóló fantáziálásban.

Kép: iAMyouWERE / Pixabay