Kitti osztotta meg velünk a következőket: 

Nem járt a nyakunkra, nem kérdezősködött, nem állított be váratlanul

Mindenki csak panaszkodik az anyósáról. Én most egy olyan történetet szeretnék elmondani, amilyet ritkábban hallhatunk. Hogy lássuk, hogy ilyen is van.

Amikor megismerkedtem a párommal, a jövendőbeli anyósom a legjobb oldalát próbálta mutatni felém. Legalábbis így gondoltam. Mindig nagyon kedves volt, amikor meglátogattuk, finom süteményekkel várt és őszintén kíváncsi volt rám. 

De annyi rossz történetet hallottam arról, hogy milyen gonoszak tudnak lenni az anyósok, hogy már szinte vártam, mikor mutatja meg a valódi énjét. 

Aztán eljött az esküvőnk, és pár hónappal később megszületett az első közös gyerekünk is, Lili. Kezdtem attól tartani, hogy mindenbe bele fog majd szólni, hiszen az összes barátnőm erről panaszkodott. De teljesen a háttérbe vonult. Kaptunk ajándékba tőle egy hatalmas babakocsit és még rengeteg babaruhát, de ennyi. Nem járt a nyakunkra, nem kérdezősködött, nem állított be váratlanul. 
 

Azt mondta, tudja, hogy ma más elvek vannak és ő nem akar ebbe beleavatkozni

Amikor szükségem volt egy kis segítségre, akkor félve hívtam fel, de ő jött, ha kellett, és őszintén, olyan jó érzés volt rábízni egy kicsit a kislányomat, amíg el kellett mennem ügyeket intézni. Lehet, hogy nem csinált mindent ugyanúgy, ahogy én, de mindenre figyelt, amit mondtam neki, és tényleg törekedett is rá, hogy akkor és úgy etesse vagy pelenkázza, fürdesse a babát, ahogy én szoktam. 

Azt mondta, tudja, hogy ma más elvek vannak és ő nem akar ebbe beleavatkozni, hiszen az ő fia már olyan régen volt kisbaba, azóta sok minden változott és ma már más ajánlások vannak érvényben. 

Aztán 2 évvel később megszületett a kisfiunk is, Levente, és mi úgy éreztük, hogy most már teljes az életünk. Sokat voltunk együtt négyen, de néha jó volt kettesben is lenni, és olyankor vagy az én anyukám, vagy anyósom vigyázott a kicsikre.
 

"A gyerekek nem sokáig lesznek ilyen picik, most van nagy szükségük rátok"

Egyik nyáron megkértem a férjemet, hogy kérdezze meg az anyukájától, bevállalná-e a gyerekeket két hétre. Azt terveztem, hogy a házassági évfordulónk alkalmából elutazunk külföldre, csak mi ketten. 

Nagyon meglepődtem, amikor anyósom felhívott és azt mondta: 

"A fiamnak is elmondtam már, de veled is akartam beszélni erről. Nagyon szívesen vigyázok a gyerekekre bármikor, tudod nagyon jól. Nyugdíjas vagyok már, az időmbe belefér. De egy valamit ne felejts el: a gyerekek csak most ilyen picik, most van nagy szükségük rátok. Jövőre már egy évvel idősebbek lesznek, 10-12 év múlva pedig már nem veletek akarnak majd elmenni nyaralni, hanem a barátaikkal. 

Tudom miről beszélek, én is átmentem ezen. Hidd el, olyan hamar felnőnek! És amikor ott lesztek majd ketten egymásnak a nagy üres házban, mi marad majd nektek? Az emlékek! Olyan jó lesz akkor visszagondolni arra, hogy merre jártatok együtt, hogy mennyire élvezték a kicsik a nyaralást, hogy milyen volt, amikor először fürödtetek együtt tengerben, vagy milyen volt élete első homokvárát építenie az anyukájával és az apukájával. 

Úgyhogy szerintem menjetek el együtt nyaralni. De természetesen ha mégse így döntenétek, én itt leszek és örömmel vigyázok rájuk."

Így történt tehát, hogy a gyerekeinket is elvittük magunkkal nyaralni. És őszintén, nem bántuk meg, sőt. Azóta is hagyománnyá vált, hogy minden évben egyszer elutazunk együtt, négyen, kikapcsolódni. Sőt! Van, amikor az anyósomat is magunkkal visszük. Igen, bármennyire is furcsa ez, de így van. Hatalmas segítség, ha jön velünk, egy kicsit leveszi a terhet rólunk. És nem utolsó sorban: jó vele lenni!

Tudom, hogy nincs mindenki ilyen szerencsés helyzetben, mint én, de Ili végtelenül rendes és nagyon jó ötletei vannak, az egész család szereti őt. Bárcsak mindenkinek ilyen anyósa lenne!

Indexkép: Depositphotos.com