Belegondolni is fájt, hogy nem fogom már minden nap látni a gyerekeimet

A feleségemmel 3 éve váltunk el. Nagy szerelem volt a miénk, de egyre viharosabbá vált a kapcsolatunk, ezért az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy külön utakon folytatjuk. Belegondolni is fájt, hogy nem fogom már minden nap látni a gyerekeimet, nem tudom minden nap megölelni őket, nem futnak felém, amikor hazaérek a munkából. Ehelyett egy csendes lakásba térek haza és nincs senki, akivel birkózzak, vagy akit megcsiklandozzak. 

A bírósági határozat szerint minden második hétvége az enyém. A tavaszi, őszi és téli szünetekből összesen 10 nap jár nekem, a nyári szünetből két hét. Minden páratlan héten egy hétköznap délután lehetek még velük. 

Hogy milyen érzés? Őszintén, rettenetes. Úgy érzem, egyre távolabb kerülünk egymástól a gyerekeimmel. Már nem tudom, hogy mi a kedvenc játékuk, ki a legjobb barátjuk, lemaradok mindenről. Nem én tanítottam meg a kislányomat biciklizni sem, hanem egy ovistársa apukája.
 

Nekem pótszabadság nem jár, a munkahelyemen pedig nem tolerálják, hogy elkérem magam

Könnyű azt mondani, hogy dehát mennyi napot kaptam arra, hogy a gyerekeimmel lehessek... Az igazság az, hogy semmilyen pótszabadságom nincs, a rendes szabadságomból kell megoldanom ezeket a napokat. Amikor páratlan heteken egy délután elhozhatom őket, akkor muszáj elkérnem magam a munkahelyemről, de ott ezt egyáltalán nem tolerálják, mondván, miért nem megy értük az anyjuk.

Édesanyám szokott ilyenkor besegíteni, de amikor elengednek, otthagyok csapot-papot és rohanok hozzájuk. A nagyfiamnak viszont olyankor általában edzése van, így szinte csak annyit vagyunk együtt, amíg az autóban zenét hallgatunk, lazítunk, beszélgetünk egy kicsit, ez körülbelül negyed óra. A húgát is felvesszük és elvisszük edzésre. Amikor végez, akkor meg már olyan késő van, hogy vihetem is őket vissza az anyjukhoz. Mert éjszaka már nem lehetnek nálam, már nem aludhatnak velem. 

A kéthetente esedékes közös hétvégék előtt pedig sokszor ír a volt feleségem, hogy ne haragudjak, de most közös programjuk van, elutaznak, kirándulnak, majd bepótoljuk. Persze aztán sosem pótoljuk be. Ráadásul amikor betegek, akkor is arra hivatkozik, hogy jobb nekik otthon, hadd pihenjék ki magukat, ne ráncigáljam őket sehova. Mivel a kislányom még óvodás, elég gyakran szokott beteg lenni. 

A szünidők már jobbak, olyankor kicsit többet együtt tudok lenni velük, főleg ha előre megbeszéljük, hogy milyen napokon lehetnek nálam, és azt egyeztetem a főnökömmel is. 

Sokszor megkapom, hogy nálam nem csinálnak semmit, hogy én nem tanulok velük, megengedőbb vagyok. Hallom, hogy azt mondja a gyerekeknek volt feleségem, hogy látom, apád már megint le akar kenyerezni, minek vett neked egy új cipőt. Számonkér, hogy ne vegyek játékot, ajándékot a gyerekeknek, mert akkor azt hiszik, hogy bármikor kaphatnak, de ő nem tudja ezt megadni nekik, mert így is alig jön ki a pénzéből. Őszintén, én nem megvenni akarom őket, csak egy kis örömet szeretnék okozni nekik, és ha járok valahol, ahol meglátok valami jót, megveszem, mert azt gondolom, hogy biztos örülnének neki. Mégis mit csináljak? Nekem csak ez jutott, hiszen nem én vagyok az a szülő, aki folyton velük van...
 

Ki kell használni az együtt töltött időt, ha már olyan kevés adatott meg belőle

Az óvodában és az iskolában sem vesznek engem komolyan. Ha kérdezek valamit a gyerekkel kapcsolatban, akkor csak legyintenek, vagy nem értik, miért nem tudok erről vagy arról, mondván, hogy a feleségemnek már jelezték. 

Bevallom, ha velük vagyok, nálam nincsenek olyan szigorú szabályok és pontos menetrend, mint az anyjuknál. Én nem siettetem őket, őket hogy kézmosás, vacsora, fürdés, alvás. Úgy vagyok vele, hogy lehet ezt egy kicsit másképpen is, hogy ki kell használni az együtt töltött időt, ha már olyan kevés adatott meg belőle. Ezért gyakran hallgatunk zenét és közben főzünk együtt, a szünidőkben pedig a könyvek bújása helyett inkább horgászni tanítottam a fiamat, és nagyon sokat fociztunk is hármasban. Az nem minőségi idő, hogy egyfolytában sietünk és csak a kötelező köröket futjuk le. 

A legjobban persze azt sajnálom, hogy csak mennek az évek és már semmi sem ugyanaz mint régen. Hogy lemaradok, kimaradok az életükből, hogy nagyon kevés az az idő, amit együtt tölthetek velük. Remélem később nem fognak haragudni rám, és remélem tudják, hogy a helyzettől függetlenül bármikor fordulhatnak hozzám is segítségért, itt vagyok, itt leszek és támaszuk leszek. Amíg csak élek. 

Indexkép: 1866946 képe a Pixabay-en