Az elmúlt száz évben nem volt világjárvány, nem rendelkezünk tehát kipróbált eszközökkel, megküzdési módokkal, bevált technikákkal a helyzet viselésére. Az elszigetelt emberek számára ma a technika szolgálhat jelentős segítségül, a számítógép, a telefon. Hogyan tudunk jól segíteni telefonon, hogyan tarthatjuk fenn magas szinten a kapcsolatot idős szüleinkkel, hogy tudjuk a távkapcsolattal átvészeltetni ezeket a társadalmi kapcsolatok terén ínséges időket?
 

A járvány alatt elszigetelten élő idős ember szoronghat, félelemmel töltheti el a helyzet ismeretlen volta, félhet a betegségtől, a kórháztól, az esetleg otthon maradó családtagját is féltheti, vagy az állatait, növényeit, abban az esetben, ha megbetegedne. Engedjük meg neki, hogy beszéljen ezekről, ne mondjuk, hogy nyugodjon meg, és hogy már nagyon sokan átvészelték ezt a betegséget. Ezzel nem nyugtatjuk meg, csak azt érzi, hogy hárítunk, nem akarjuk meghallgatni. Az emberi elme hajlamos a szorongását egy adott pontig elgondolni, és ott megijedve hirtelen abbahagyni a gondolkodást, ha már túl sok félelem kapcsolódik a gondolathoz. Később visszatérve a gondolathoz, elölről kezdhetjük az aggódást. Azzal segítünk, ha továbbgondoljuk a kínlódó idős emberrel a félelmetes képzetet, ha együtt megyünk vele végig a szorongás tárgyán. Mi lesz, ha tünetei lesznek? Mi lesz, ha kórházba kerül? Mi tölt el a legnagyobb félelemmel? Minél konkrétabb lesz a szorongás tárgya, annál könnyebb megnyugtató megoldásokat kidolgozni rá.
 

Nem kell bebizonyítanunk, hogy a félelmek nem reálisak, elég, ha csak meghallgatjuk őt, és kinyilvánítjuk, hogy megértjük a félelmeit.
 

Az idős emberek várják a bejelentkezésünket. Erre a generációra jellemző, hogy nem szívesen indítanak hívásokat, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem szeretnének beszélni. Azt szeretnék, ha őket hívnák fel, ez emberi méltóságuk része. Segítsünk nekik azzal, hogy a kialakított napirendjük része legyen a napi hívás, ami a napnak mindig ugyanarra az idejére essen. A Kis herceg rókája is szerette volna a találkozásokhoz díszbe öltöztetni a szívét, lelkünknek szüksége van a ceremóniákra, ez az állandóság érzetét nyújtja számunkra.
 

Ha sikerült a szorongást csökkenteni, és a napi kalandok témája is kimerült, kihasználhatjuk ezt a sajátságos időszakot arra, hogy a régmúlt eseményeit és emlékeit feldolgozzuk. Mindenkinek vannak meg nem válaszolt kérdései a szüleihez, itt a lehetőség, hogy ezeket feltegyük. Egyik kérdés hozhatja magával a másikat, így olyan dolgokat érthetünk meg, amik feszültségben tartottak minket évekig, és esetleg elhamarkodott döntéseink hátterében húzódtak. Adjuk meg a módját és lehetőségeit ennek az időszaknak!
 

Érezzük újra a sütemények izét, elmúlt Karácsonyok hangulatát, a nap melegét, halljuk a mezítlábak csattogását  a kövön, kérdezzük meg, te mire gondoltál, mit éreztél akkor… Mi volt a kedvenc mese? Milyen ruhákat hordtunk akkor? Miért hívták az Ikarust nylonbusznak?

Kapcsolatunkat idős hozzátartozónkkal egy minőségileg új szintre hozhatjuk emlékezetes, bensőséges „karanténbeszélgetésekkel”. Lehet, hogy ezekre az alkalmakra fogunk igazán jó szívvel visszagondolni, amikor majd újra ölelhetjük őket.

Fotó: Steve Buissinne-tól a pixabay.com-on