Hogy mondhatok ilyet, hogy átok... Csapjak csak a számra gyorsan.....ezt anyám mondta mindig, ha gyerekkoromban nagyon komoly dolgokkal ökörködtünk.

Nézem a netet és keresem a munkát. Nincs. Vagyis inkább van, de nem nekem való. Ha van és nekem való, akkor tízből kilencszer még csak válaszra sem méltatják az elküldött önéletrajzomat, pedig már egy barátom tanácsára a két kisgyerekemet is "kikozmetikáztam" az életutamból, aztán dühös lettem magamra és visszatettem őket a "sor" végére "aktív" életem lezárandó. Hiszen akkor is az életem fő művei. Mégha ezt a munkáltatók másként gondolják, akkor is. Hát ez van, magyar valóság.

Elkeseredésemben bementem néhány hónappal ezelőtt a diplomás munkanélküliek munkaközvetítő irodájába, hátha. Na az sem az igazi. Közölték velem az ügyintézők, hogy munkanélküli segély nekem nem jár, mert betéti társaság beltagja voltam, hiába, még ha ma már nincs is meg ez a szegény kényszervállalkozásom, segély nincs. Közöltem velük, nekem nem kell segély, két diplomám van és beszélek két nyelven..

Na és? - vonta meg a vállát a hölgy! (könnyű neked, gondoltam, te már dolgozol, az iroda is új, fűtenek is, meg nem a versenyszféra tiporja a lelkedet, fix fizetés, fix munkaidő!)

Tudja kérem - így folytatta a hölgy - nagyon sok ma a diplomás, meg a munkanélküli, meg a diplomás munkanélküli. Ilyen a gazdaság, meg az ország helyzete. Mit tegyünk?

És én?- kérdeztem vissza - Én mit tehetek?

Ha adhatok egy tanácsot , asszonyom - így zártuk le a témát -, vegye kezébe a dolgok irányítását, és keresse a munkát az ismerős csatornákon keresztül, mert manapság másképpen nem megy. - És sokat sejtetőn rám mosolygott..

 

Ezek után "ültem" rá tavaly októberben az internetre.....és keresek, és keresek megállás nélkül, és várom, hogy megint "királykisasszonnyá" válhatok a "csúnya boszorkányból".

A családom és a barátaim noszogatnak, így próbálnak segíteni: "Na mi van? Szedd már magad össze! Nem ismerünk rád! Ez te vagy? Vedd fel a fonalat, ott, ahol letetted".

 

Csak az a bajom, hogy nagyon régen tettem le azt a bizonyos fonalat. Öt éve itthon vagyok a gyerekeimmel. 1998. októberében megszületett a fiam, akit már nagyon akartam. Akkor már évek óta csak arra tudtam gondolni a sok munkám mellett, hogy egyszer végre anya leszek és nem csak egy gyereké, hanem többé. Ezért voltam nagyon büszke és boldog, amikor belilult a terhességi teszt és én "még csak" 28 éves múltam. Minden vágyam az volt, hogy megszülessen az első! Megszületett. Nagy, egészséges, gyönyörű kisfiam lett. A születése előtt egy hónappal még sikerült a lakásunkat kifestetni. Az utolsó percben, de minden készen lett. Aztán elterveztem, hogy két éves korában keresek valami munkát egy kis időre, de hamar megszülöm a másodikat is. Mondom, így terveztem, de aztán annyira nem vágytam bele az élet "sűrűjébe". Iinkább 19 hónappal később megszültem a lányomat is. Szóval sűrű öt év van mögöttem, de a legszebb az életemben. Erre mondják a barátnőim, ha elégedetlenkedem: mit akarsz, még csak 35 leszel, van két gyönyörű gyereked, egy szép lakásod, meg egy nagyon kedves férjed! Mi kell még több? De tényleg? Mi kell?

 

Olvasom a női magazinokat: legyünk szépek és fittek....csinosak és kívánatosak....szüljünk gyereket, de járjunk terhestornára, meg jógára és ne legyünk kövérek, mert megmondta a Norbi Rékája, hogy nem kell elhíznia egy magyar anyának attól még, hogy gyereket szül! Lám ott van ő is, a mellei is szépek és ez nem plasztika, csak tele van tejjel, mert neki az is van, nem csak fitness műsora a világ különböző egzotikus tájairól. És a lapok egyre csak tanítanak minket, nőket arra, hogy éljünk aktívan és legyünk szuper anyák meg szeretők, de a legfontosabbat majdnem elfelejtem, hogy mindeközben valósítsuk meg önmagunkat! Na erről mindig eszembe jut gyermekkorom kedvenc lengyel filmje, ahol kiderül a női társadalom fejéről, hogy tulajdonképpen férfi. Mert ugye ki lenne érdemesebb és tehetségesebb egy férfi nélküli női társadalom irányítására, mint maga egy FÉRFI! 

Szóval ez jut eszembe, amikor a sok butaságot, vagyis "életvezetési tanácsot" olvasom a magazinokban: akik ezeket leírják, azoknak vagy nem volt még soha életükben saját családjuk - vagy volt, de nem nők. Aki nő és még ehhez gyereke meg férje is van, az tudja, milyen nehéz nem elnyűttnek, fáradtnak és kedvetlennek lenni este tíz órára például!. Türelmesnek lenni gyerekhez, férjhez, saját magunkhoz. Kiszolgálni egy családot és közben "felvenni a fonalat" a munkaerőpiacon, főzni és közben fogyni, spórolni és emellett kiszorítani a konyhapénzből a legújabb divatot. Meg aktívan, az alkotni vágyás szellemében élni. Ja, és amint már írtam, a lényeg: mindeközben megvalósítani önmagunkat, ha marad időnk meg energiánk ilyen mellékes dolgokra.

 

Olvasom az internetet és hirtelen meglátom: családinet keres cikkírókat: otthonról is végezhető munka,  és - ami nekem lényeges -  lehet végre írni! Merthogy én egy újságíró lennék, ha nem nyomná ezt el bennem öt éve folyamatosan az, hogy anya vagyok. Ezt a kettőt kellene most összhangba hozni, lehet, hogy most végre sikerülne. Több szempontból is esélyesnek látom a helyzetet, hiszen "profi" vagyok a témában, egyébről sem szól az életem öt éve, csak a családomról. Én aztán tudok tanácsot adni mindenben: szingli-téma, párválasztás, várandósság, babaápolás, gyermeknevelés, óvoda, soroljam még? Annyi történetem van, amit szívesen osztanék meg mindenkivel, meg annyi barátnőm, akiknek a történeteit is szívesen megosztanám másokkal. Mai, magyar történetek szerelemről, párkapcsolatokról, magányról, szinglikről, gyermekvállalásról. És akkor jön a levél a szerkesztőségből, hogy nagyon sok a jelentkező, írni kell valamit, majd az olvasók eldöntik, kit olvasnak legszívesebben.

Elkeseredem egy kicsit. Gyorsan tanácsot kérek szintén újságíró barátnőmtől, aki asztrológus és grafológus is egyben, meg leginkább anya, mint én. Azt válaszolja, valami olyanról kellene írnom, ami indulatokat gerjeszt, vitát indít, mert az emberek szeretik a feszültséget, és akkor véleményt is szívesen mondanak. Vagy írjak arról, hogy milyenek az orosz nők, hiszen éltem köztük évekig. Vagy milyenek a vietnámi nagymamák, mert köztük meg éltem hónapokat. De arról is írhatok, hogy milyenek a francia lányok, mert ott meg éltem heteket. Szóval nagyon okos és kreatív nagylány vagyok szerinte, írjak, amiről csak akarok, majd ő megszervezi, hogy a nagy létszámú nőnemű baráti körünk minden tagja lelkesen keresse azt a családinetet, nehogy már lemaradjak a versenyből. Ez jól esik. Legalább ez a női szolidaritás létezik még a világban, és már ez is valami! Már ettől jobban lettem!

 

Este mesélem a páromnak a történetet. Kérdezem tőle, szerinte belefogjak-e ebbe a megmérettetésbe. Erre ő "buzdítólag" megemlíti, hogy ne keseredjek el, majdcsak lesz valahogy és elvagyunk még néhány hónapot (te jó Ég! belegondolni is tragikus!) az ő fizetéséből. Nem dőzsölünk, de nem is éhezünk - és ez már eredménynek mondható. Ez nagyon kedves tőle, jó érezni, hogy az ember számíthat a családjára, de akkor is. És abban a pillanatban elhatározom, hogy írni fogok és megpróbálkozom a "versennyel". Vissza kell szereznem megtépázott önbecsülésemet. El kell érnem bármi áron, hogy újra "alkothassak", mindegy, hogy mit, csak csináljak már végre valamit, ami nem háztartás. 

Azt olvastam egyszer valahol, még ifjú koromban, hogy a sikerhez vezető út első lépcsőfoka, hogy tanuljuk meg magunkat becsülni és szeretni, különben ha nem vagyunk jó véleménnyel magunkról, az látszik, sugárzik belőlünk és mások akkor mi miatt szerethetnének bennünket. Amikor ezt olvastam, még túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem: tulajdonképpen mit is jelent.

Egy újabb álfilozófiai okoskodás - gondoltam, és továbbmentem a dolog felett. Ma már mást gondolok erről is,

Azt a kedves családinet-olvasóra bízom, rákattint-e erre az írásra. Mást nem is nagyon tudnék tenni.

(A szerk. megjegyzése: Kedves Zsófi! Írásod - hasonlóan sorstársaidéival - természetesen megjelenik a honlapunkon. Reméljük, elkeseredettséged hamar a múlté lesz, és újságíróként a családdal, gyerekekkel, párkapcsolattal, nagyszülőkkel és minden egyéb érdekes dologgal kapcsolatos írásaidat is olvashatjuk. Tudod: ha nem próbálod ki magad, soha nem fogod megtudni, mit szólnak gondolatidhoz mások.)