Ketyegni kezd, ami fel van húzva és tudom, hogy előbb utóbb csörögni fog, de nem tudom nem meglátni, hogy a keblei teltek és formásak, bár nem túl nagyok, de ki tudja milyen csoda melltartó navigálja őket - nem is érdekel –, valaminek lennie kell benne, különben nem illene ilyen jól arányos vállaihoz, rövid fekete hajához és a kosztümjéhez.

Visszafogottan gesztikulál, hátradől - talán észrevette, hogy már csak őt nézem –,  aztán egy hirtelen mozdulattal keresztbedobja a lábait. Végem van. A harisnyája selymes csillogása átdob a falon. Micsoda lábai vannak! Mintha különforma tervező rajzolta volna meg az íveket, a térd vonalát, a vádli hosszát és igen, a combját is. Talán egy kicsit teltebb, mint az átlag, de a klasszikus női csípő alapjait csak így tudja összehozni ott fönt. Viszi a szememet és egyre távolodok, a kérdéseim kezdenek óvodai szintre emelkedni, kiver a víz és menekülnöm kell.

Az utcán hűlök le és gondolkozom el azon, vajon a nők tudják-e, hogy a férfiak képtelen nemtelen partnerként viselkedni, gondolkodni, tárgyalni?

Ugye milyen hülye kérdés?

Most, itt, így, túl mindenen ilyen kérdést nem tennék fel.