Szavakból képek

Valójában az egész dolog azon alapul, hogy a szavainkkal képeket festünk. Történeteket, meséket teremtünk magunk köré és ezekben élünk.
Ugyanarról a helyzetről számtalan különféle történetet szőhetünk – de hogy milyen képekbe keretezzük a környező valóságot, az aztán messzemenően meghatározza a hangulatunkat, a lépéseinket, a sorsunkat.

Képzeld el a következőt: látogatóba érkezel anyukádhoz, az utcán már láttad, hogy építkezés folyik a közelben. Anyukád azzal fogad: „Új rendelőintézetet építenek, tavasszal adják át. Állítólag park is lesz körülötte, azért bontották föl a járdát”. 
Ugyanaz az eseménysor egy másik történetbe is rendeződhet. Belépsz, és ő azzal nyit: „Az egész környék fel van túrva, zörögnek, zúgnak, büdösítenek, borzasztó, hogy az ember már a saját lakásában sem tud megmaradni! Az utcára meg aztán végképp nem érdemes kilépni, csak a nyakát töri ki az ember és ráadásul a jó isten se tudja, mikor lesz vége…”
Vajon melyik az, amelyik ott marasztal egy sütire-kávéra, és melyiktől fordulnál ki legszívesebben azonnal az ajtón?
 

Kívánatos forgatókönyvek

Első látásra tehát nyelvi dologról van szó. Mintha a szavak megválogatásán múlna a dolog. Pozitívnak éljük meg azt, aminek az élethez, a fejlődéshez, a teremtéshez van köze, azt, ami a kapcsolatok építéséről, együttműködésről szól; az olyan mondatokat, amelyekben egy sikeres, viszonylag sima, végigvitt folyamat bontakozik ki előttünk. Általában ezek állítások és nem tagadások.

Tételezzük föl, hogy van egy helyzet, amelyben szerepel egy három éves kisgyerek, egy anyuka és egy őszibarack. Negatív anyuka azt mondja: „Szó se lehet róla, hát csupa mocsok leszel, aztán még meg is betegszel nekem! Hazáig eltesszük, tessék szót fogadni, addig nem nyúlunk hozzá! Na, ne kezdjél hisztizni, mert a fenekedre csapok, aztán lesz miért bőgni!”
Pozitív anyuka azt mondja: „Persze, nemsoká megeheted. Most még egy kicsit játszunk, aztán hazaballagunk, kezet mosunk, szépen megmossuk a barackot, hogy tiszta legyen, és akkor megeheted. Most még hintázhatsz egy kicsit, nézd, épp kiszáll az a kislány!”

A második eset igazi érdeme abban áll, hogy a kisgyerek az egész mozit végignézi a lelki szemeivel. Látja, amint szépen hazaérnek, szépen kezet mosnak, és szépen megeszik a barackot. És hogy milyen mögöttes üzenet hall ki ebből? Valami olyasmit: „a világban biztonság és rend van, a szülőm kedves és hozzáértő, meg tudja mutatni, hogyan kell az élet dolgait működtetni, én pedig meg tudom tanulni. A dolgok alapvetően jók, csak néha türelmesnek kell lenni." 
Ha pedig anyukája sokszor és kellő türelemmel végigterelgeti ezen az úton az első életévek során, akkor keletkezik egy önszabályozó, fegyelmezett, a világban magabiztosan mozgó kisgyerek.

Merthogy a pozitív kommunikáció csak látszólag fogalmazásbeli finomság. Valójában arról van szó: kívánatos forgatókönyveket rajzolunk föl az élet dolgait illetően, és azokat éljük végig.
A negatív gondolkodás roppant szegényes. Nem látja meg a lehetőségeket, nem tanítja meg, mi lenne a kívánatos forgatókönyv, nem ad célt, nem ad információt. Ha valaki el akar autózni Pestről Szegedre, de még soha nem járt Szegeden, akkor aligha fogja azt mantrázni, miután beült az autójába: nem megyek Pécsre, nem megyek Győrbe, nem megyek Miskolcra. Hiszen így estig a garázsban rostokolna. Hanem azt mondja: megyek Szegedre. 
Ugyanígy gondolhatná azt is: Szegedig százszor karambolozhatok. Szegedig kifogyhat a benzinem. Szegedig megéhezhetek, megszomjazhatok és legalább kétszer fog kelleni pisilni. De nem: az egészséges ember megnézi, mint mond az útvonaltervező, végiggondolja, járt-e már annál a lehajtónál, merre fog elhaladni; bekészít két szendvicset meg egy palack vizet; pénzt vesz magához, teletankol, matricát vásárol, és igen, elindul, sőt, jó eséllyel el is jut Szegedre. Ha igazán pozitív, akkor eszébe jut az a hangoskönyv is, amit a feleségétől kapott karácsonyra és csak az alkalomra várt, hogy végre meghallgassa. Így igazán kellemes hangulatban telik az ideje egészen Szeged határáig.
 

Pozitív, de reális – reális, de pozitív

A pozitív gondolkodás nem azt kérdezi, lehet-e vagy nem, nem is azt, hogy miért nem lehet, hanem azt: hogyan lehet. Milyen feltételeknek kell teljesülni, milyen segítséget tudunk igénybe venni, milyen erőforrásokra, segítségre támaszkodni valamilyen ötlet vagy terv megvalósításához. (Természetesen itt nem az erkölcs, az etika vagy a törvény határainak áthágásáról van szó, hanem arról: ne legyünk ab ovo pesszimisták.)
Az észszerűség határain belül optimistán értelmezi a fennálló helyzetet – nem azért, mert ez az ideológiája, hanem mert előre menni csak akkor lehet, ha az adott helyzetben az előre vezető utat, a lehetőségeket, az erőforrásokat látjuk meg, ha azt keressük, mitől lesz jobb a helyzet.
Aki minden figyelmét arra fókuszálja, ami az útjában áll, ami veszélyezteti, az elpazarolja az energiáját, amellyel a cél felé haladhatna. A pozitív gondolkodás persze nem hülye: természetesen kalkulál is.  Mérlegeli, mi az, ami még megéri, és mi az, ahol már „többe van a leves, mint a hús”. A legcélravezetőbb gondolkodás általában az, amely pozitív, de reális; és reális, de pozitív.
 

Következmények és követelmények: a pozitív személyiség

Ebből máris látszik, hogy a pozitív gondolkodásnak jelentős következményei és követelményei vannak.  Negatív és a pozitív személyiség között ég és föld a különbség. Ha elkezdünk másként beszélni, előbb-utóbb arra ébredünk, hogy az egész életünket is másként éljük.
Mennyire nem mindegy, hogy apukád azzal fogad: „Már a kerítés is rohad szét ezen a nyomorult házon”; vagy azt mondja: „Hétvégén megcsinálom a kerítést…”
Más karaktert, más arcot, más hangot, egészen más testtartást képzelünk a két mondat mögé. Más embert, más sorsot. A kulcs itt a passzivitás és a cselekvés közötti választásban van.
A pozitív személyiség bizony maga tesz a sorsáért – a felelősséget nem hárítja, hanem saját maga hordozza. Pozitívan beszélni és gondolkodni csak az tud, aki képes is jó, pozitív és reális forgatókönyveket gyártani, és azokat végig is viszi. Ez azonban viszonylag érett és autonóm embert kíván: olyat, aki tud tervezni és értéket teremteni, akit nem árasztanak el az érzései, hanem kordában tartja őket; aki érzelmi élősködés helyett fegyelmezetten csatornázza indulatait és viszonylag önálló.

A pozitív kommunikáció körébe tartozik az is, amit Thomas Gordon „énüzenetnek” nevez. Ez azt jelenti, ha egy társas helyzetben valamiben hiányt szenvedünk, valamilyen bajunk van, akkor nem annak adunk hangot, hogy – röviden szólva – „te mit ne”, hanem annak, hogy „én mit igen”.
Mit szeretnék, mire van szükségem, mitől tudna a számomra működni a helyzet. Munka után holtfáradtan érsz haza és rád rontanak a gyerekek? Mondhatod azt: „jaj, hagyjatok, (ti) menjetek a szobátokba!”
És mondhatod azt is: „totál lemerültem, gyerekek, (nekem) muszáj tíz percre ledőlnöm valami csöndes helyre, ha egy kicsit magamban lehetek, utána már tudok majd rátok figyelni”. Hogy a gyerekek érzéseit, bizalmát, énképét, empátiáját vagy saját későbbi kommunikációjukat hogyan formálja az első és hogyan a második, azt talán nem is szükséges ecsetelni. 
 

A legfontosabb terep: a ránk bízottak fejlesztése

Hiszen a legnagyobb, a legkritikusabb szerephez itt jut a pozitív kommunikáció: bárminemű olyan helyzetben, ahol egy másik ember fejlesztéséért vagyunk felelősek. Szülőként vagy nagyszülőként, pedagógusként az óvodától egyetemig; szervezeti vezetőként vagy tulajdonosként, orvosként vagy gyógytornászként, edzőként vagy pszichológusként rajtunk is múlhat mások önbecsülése, jövőképe. 
Nem mindegy, hogy akit fejlesztünk, akivel dolgozunk, az tehetségesnek és sokszínűnek hiszi magát, vagy fejleszthetetlennek és értéktelennek. Hogy föladja, vagy megküzd és sikerre viszi; hogy besül, elakad, vagy kibontakozik. Máshogy fejlődnek a ránk bízottak, ha minden mondatunk utat nyit, utat mutat, valamilyen úton terelget, vagy ha a mondataink zöme lezárja az utat, leírja az embert, a semmibe vezet.

Természetesen a gyerekek a legsebezhetőbbek. Annyira szoros érzelmi közelségben, annyira a felnőttekre utalva élnek, hogy óhatatlanul is programozzuk, befolyásoljuk őket, megrajzoljuk a kicsinyek viselkedését, reakcióit, azt, ahogyan ki- ki magát látja. „Rémesen trehány vagy, fiam, ha így folytatod, ebből soha nem lesz használható munka” – mondja megannyi tanár nap mint nap. Az ilyen „mozi” pontosan azt éri el, amit fölrajzol. A megfogalmazás lesújtó, bénító, végérvényes, és az egész személyre vonatkozik.
Ha a gyerek azt raktározza el, hogy ezek szerint ő tehát ilyen, akkor valószínűleg ilyen is marad, és öntudatlanul meg is erősíti minden „ilyen” viselkedését. Hiszen a legfőbb tekintélyszemély is kinyilatkoztatta, hogy ő már bizony trehány és reménytelen, és hosszú távra így marad. Így tehát nincs esélye, hogy másmilyen legyen, vagy pláne hogy a kibontakozáshoz még útmutatást és biztatást is kapjon. 
Ha ezzel szemben azt mondjuk, „nagyon jó, hogy tele vagy energiával és ötletekkel, és hogy ez még jobban működjön, ahhoz most tanulod a rendet meg a pontosságot az apró dolgokban, és az is hétről hétre jobban megy” – akkor bizony a gyerek valóban esetről esetre jobban fog teljesíteni.
Akkor virulnak ki a ránk bízottak, ha egész nyelvezetünkkel a fejlődést, az épülést, a türelmet, a bizakodást vetítjük magunk köré. Ha tagadás helyett állítással operálunk, ha pusztulás helyett épülést, teremtést láttatunk, lezárás helyett nyitással, hibák keresése helyett az eredmények meglátásával, nyomásgyakorlás helyett a stressz csökkentésével nevelünk.
Ami pedig az értékelést illeti, a pozitív pedagógia kétféle kapcsolóállást ismer: ez jól megy; ezt pedig még tanulod, menni fog ez is, nézzük csak meg közelről, min akadtál el!

Fotó: Pexels / Pixabay