A gyermek különálló lény, tiszta lapra írt történet

Minden gyermek számolatlan nemzedék génállományának véletlenszerű variációit hordozza magában. A csecsemő, aki körünkbe érkezik, mindig ugyanannyira idegen, új és titokzatos lény, mint amennyire közénk tartozó.
A legfontosabb az, hogy ne akarjuk a gyereket birtokolni és meghatározni, hanem tegyünk két lépést hátra: minden gyermek egyedi kibontakozási útját kíváncsian és ítéletmentesen figyeljük az első perctől mindvégig: hogy keressük benne az értéket és mindent megadjunk ahhoz, hogy a saját természete szerint optimálisan kibontakozzék és elfoglalja a helyét a társadalomban.
Nyitottan kell figyelnünk karakterét, személyiségét a kibontakozása során. Inkább ártunk, mint használunk, ha olyanokat mondogatunk, hogy „tiszta apja”, „tiszta anyja”, vagy ahogy Janikovszky Éva fogalmazott: „a Dezső vére”; ha két-hároméves gyerekekről élethosszra definiáló mondatokat hangoztatunk: „a kis művészlélek”, „na belőle se lesz az a hős férfialkat”... stb. Akkor jár jól a gyermek is és a társadalom is, ha azt figyeljük, ennek a konkrét gyereknek mik az erényei, a képességei, mit tud jól, miben jó, mire hajlamos.

Érdemes annak is tudatában lennünk, hogy a személyiség hangsúlyai életkorról életkorra változnak. Sok szülő hajlamos összetéveszteni az életkori sajátosságot a személyiségvonással. Például ha egy gyerek két évesen mindent kipróbál és mindenben a saját akaratának keres terepet, az nem a jelleméről árulkodik, hanem az életkoráról: ez az az időszak, amikor az akarat és az önálló kezdeményezés megszületik, ez pedig roppant fontos a későbbi egészséges önérvényesítés szempontjából. Ebben az életkorban ez a lecke, később majd máshova kerül a hangsúly.
 

Extra- és introverzió: tartsunk egyensúlyt!

Ami magát az extraverziót-introverziót illeti, fontos egyensúlyt tartanunk az introvertáltak és extravertáltak megítélésében. Vannak emberek, akik „kint” érzik igazán jól magukat és az egyedülléttel nem nagyon tudnak mit kezdeni, ügyesen nyüzsögnek a felszínes kapcsolatok gazdag hálójában és ott érzik jól magukat, ha pedig magukra kell maradni a gondolataikkal, az kevésbé ismert és adott esetben riasztó, magányos, idegen terület – őket szoktuk extravertáltaknak nevezni.

Mások gazdag belső életet élnek, szeretnek elvonulni, megkövetelik, hogy határokat tarthassanak térben és időben – őket nevezzük introvertáltaknak. A legtöbb ember viszont a görbe közepén helyezkedik el: a befelé fordulásra is van igénye és a külvilágra is, egyaránt rendelkezik extravertált és introvertált képességekkel, vágyakkal, erényekkel.

Az introvertált gyermek jellemzői

Az introvertált ember legfőbb belső jellemzője az, hogy gazdag belső világgal rendelkezik. Gondolkodása, fantáziája, kreativitása, belső beszéde, reflexiója igen kidolgozott, és többet vagy könnyebben él „belül” mint „kívül”. Neki természetes és rendjén levő a saját maga tárasága. Ez azonban a legkevésbé sem jelenti, hogy ne lehetnének akár egészen kiváló társas készségei is – dehogynem, ez mind megtanulható. Inkább olyan finomságokra lehetünk figyelmesek, hogy nagy társaságon belül is inkább kétszemélyes helyzeteket teremt, ahol „normálisan lehet beszélgetni”, nem pedig a sokszereplős helyzet felé gravitál… de még ez sem törvényszerű.

Nem szükségszerű, hogy nehezen alakít ki kapcsolatokat: inkább az mondható el, hogy amennyit ad neki a társas együttlét, annyi feladatot is nyújt, energiát követel. A sokat gondolkodó, sokat reflektáló, gazdag fantáziájú introvertáltak olyasféle belső élményekről számolnak be, amely szerint „nincs nekem semmi bajom az emberekkel, nagyon jól elvagyok közöttük, csak aztán ezt ki kell pihenni”. Mivel mindent mélyen él meg és dolgoz föl, ezért egy-egy társas együttlét után mindent, amit látott és hallott, át kell szűrni, fel kell dolgozni és elrendezni a fejében, az érzései között. Ő az egyedüllétben töltődik. 

Az sem egyértelmű, hogy az extra/introvertált karakter veleszületett jegy vagy a korai szocializáció során alakul így. Sok olyan életút van, ahol a kisgyerek azzal tudott legjobban alkalmazkodni a családi környezetéhez, ha elvonult, elbújt, kilépett a sokszereplős helyzetekből (pl. mert az bántó, megalázó, megterhelő, túlingerlő, csalódást okozó, erőszakos stb. volt) és saját társaságában kereste az örömöt, a nyugalmat, a játékot, a belső békét.

Ezért is van, hogy legfőbb pszichológiai igénye a saját idő és a saját tér. Ha az ember belül dolgozik, akkor nyilván szereti, ha megvan hozzá a nyugalma, és ha saját maga oszthatja be az idejét. Az introvertált ember számára nagyon fontos, hogy saját maga dönthessen, hogy belép-e kapcsolatba másokkal vagy nem. A legrémesebbnek talán azt érzi, ha kapcsolatba van kényszerítve, amikor nem választotta ezt: szíve szerint előbb kívülről szemlélődik, aztán a maga tempójában belép a helyzetbe. De vajon hányan vagyunk így ezzel és hányan nem?

Szélsőségesen introvertált ember éppoly kevés van, mint szélsőségesen extravertált, és mindkét végletnek lehetnek nehézségei. Ami pedig a nagy átlagot illeti, bizonyos introvertált készségek hiányából komoly nehézségek származhatnak. Az elmélyülés, a monotóniatűrés, a nagyobb lélegzetű munkák önálló, strukturált elvégzése, az alkotó, építő, létrehozó gondolkodás, az önálló feladatteljesítés mind nélkülözhetetlen készségek egy-egy színvonalasabb munkahelyi helyzetben. Ugyanez áll az önszabályozásra, arra, hogy valaki egyedül legyen képes magát határidők, keretek közé szorítani, magát szabályozni, magát strukturálni, önállóan elboldogulni egy feladattal.
 

Introvertált erények

Fontos tudni, hogy az elmélyülés képességét kialakítani minden gyermek fejlődésében kulcsfontosságú állomás. Az ovis korosztály jellemzője az, hogy a végtelenségig játszanának, és hogy ennek egy jelentős része (jó esetben) teljesen elmélyült, belefeledkezett állapotban történik, ahol a gyerek azt érzi, megszűnt a külvilág, teljesen a játékba merülve, harmóniában és folytonosságban telik az idő, akár egyedül, akár párban vagy kis csoportban: legóznak, homokoznak, fantáziajátékot játszanak, rajzolnak, építenek… Ez az állapot az, amit később flow-nak fogunk nevezni és jó esetben felnőtt életünk fontos építőeleme marad. Ez a képesség végig fennmarad, csak a tartalma változik: legyen az egy lego-konstrukció, egy olvasónapló elkészítése, vagy egy átfogó üzleti terv megalkotása, egy könyv megírása. Belefeledkezünk egy feladatba, egy munkába, alkotásba, minden figyelmünket arra fordítjuk, és szinte magától megy, miközben eltűnik a külvilág.
Ha az ovis, majd kisiskolás gyerek életében nem teremtjük meg a feltételeket, hogy elmélyülten játszhasson, alkothasson, komoly erőforrástól fosztjuk meg, függetlenül attól, hogy introvertáltnak vagy extravertáltnak neveznénk. Az introvertált erények bizonyos fokú elsajátítása minden ép személyiség számára nélkülözhetetlen. Világunk látszólag az extraverzió irányába tolódik, de mindezek mélyén hatalmas intellektuális teljesítmények húzódnak meg, amelyek nélkül az egész civilizáció nem volna életképes: akár a technikai vívmányokra, akár az orvosi kutatásokra, akár a közgazdaságtani vagy történeti elemzésekre, vagy bármilyen komolyabb tudás elsajátítására gondolunk. Soha nem lehetett és soha nem is lesz lehetséges pl. jogi diplomát szerezni elmélyülés, önfegyelem és monotóniatűrés nélkül.
 

A társas élet kínjai

Ha ránézünk egy csapat gyerekre, nem azt látjuk, hogy introvertáltakra és extravertáltakra oszlanának. Valójában minden gyermek mindenféle. Mindegyik vívja a maga küzdelmeit az osztályközösségben való elhelyezkedésért is, meg az önmaga nyilvános megmutatásával kapcsolatosan is. Sok gyereknek vannak gondjai otthon vagy a társas közösségben, sok gyerek iskolai motiváltságát nehezítik otthoni vagy egyéb problémák, vagy az iskolai tanuláshoz szükséges előzetes készségek hiányosságai, és nagyon sok gyereknek van csak egy néhány kis barátja, vagy időnként egy sem.
A közösségek alcsoportokra, klikkekre, párokra oszlanak, rangsorokba rendeződnek, ezek pedig folyamatosan formálódnak, változnak, „forgolódnak, mint a tőkés birodalmak”. A legtöbb gyerek megél ennek során valamilyen nehézséget: alul marad, fölül lesz magányos, kizárják, harmadik lesz, elárulják, magára marad, vagy ő maga rekeszt ki valakit; egy barát elmegy, és nem jön másik; stb. A közösségek élete folyton változó kaleidoszkóp, amelyben egyes időszakokban komfortosan érezheti magát a gyermek, aztán újabb felfordulás, átrendeződés következik. Ennek során alakítja ki társas készségeit és identitását.
 

Mondataink rejtett üzenete - ne "sajnáljuk" az introvertált gyermeket!

Egy introvertált gyermekkel éppoly otthonosan, komfortosan, meleg kapcsolatban lehet élni, mint bármely más kisgyerekkel. Ennek ellenére van, aki aggodalommal figyeli introvertált, visszahúzódóbb gyermekét. Ez azért aggasztó, mert szülői érzéseink könnyen utat találnak mondataink rejtett üzenetébe is. A tranzakcióanalízis (TA) szerint a kimondott szónak sokszor két értelme van: az egyik a hallható, leírható szavak szintjén (amit papírra nyomatnánk), a másik a hangsúlyainkban, a fogalmazásmódunkban, a stílusban, a testtartásban, az arckifejezésben rejlik (amit egy videofelvételből „jön át” akkor is, ha idegen nyelven van). A rejtett, a mögöttes üzenet sokkal nagyobb erővel hat, mint a felszíni – hiszen ez szól az ösztönös énünkhöz. Ezért fontos, hogy tisztában legyünk a mondataink rejtett üzenetével.

Ha azt mondjuk: reménykedem, hogy a gyermekem „majd ezzel a személyiségjeggyel is jól fogja érezni magát”, ezzel azt sejtetjük, hogy ez a személyiségjegy életet nehezítő, hátrányos jellegzetesség. Valójában introvertált emberekre igen nagy szükség van: egyre felszínesebbé váló világunkban annyira ritka kincs az elmélyülés, a kreatív gondolkodás, a független reflexió, hogy talán ez a legfontosabb érték, amit ma adhatunk.

Minden személyiségtípusnak vannak gondjai, mindegyiknek meg kell tanulnia, hogyan boldogul, megtalálni, hol lesz a neki való hely a világban, milyen pályán, milyen pozícióban. Ráadásul ez csak egy tipológia, van számos egyéb felosztás is: más osztályozások négy vagy hat személyiségtípust különítenek el és mindegyiknek más munkakörnyezet és kommunikációs és kapcsolati képlet kedvez.

Messze nem biztos, hogy introvertált gyerekünk küzdeni fog a társas helyzeteivel: az is lehet, hogy kiválóan boldogul, csak utána otthon kipiheni. Ha azonban akár introvertált, akár bármely más gyermekünknek segíteni akarunk társas stratégiákat tanulni, mert ő ezt a lehetőséget felkínálja, akkor nagyon nem mindegy, hogyan tesszük ezt. Ha a kérdésünk rejtett üzenete olyasmi: mondd, hogyan küzdesz te szerencsétlen, család szégyene, különc csodabogár, akkor ennek az üzenetnek a következményeivel kell számolnunk. Megerősítjük, hogy ő kilóg, baj van vele, nem a mi kutyánk kölyke.

Ha a legmesszebbmenőkig természetesnek vesszük, hogy mindenki pont olyan, amilyen, és súlytalanul csak annyit kérdezünk, „Na, milyen volt a buli?” (itt elmondja, hogy elég dögletes, mert mindenki tök ugyanarról a három felszínes témáról beszél és nincs senki, akivel értelmesen lehetne beszélgetni), akkor elég, ha továbbra is súlytalanul (és olyan szövetségesként, aki vele egy térfélen focizik) megkérdezzük, „Uramisten, az elég borzasztó. És ezzel mit lehet kezdeni? Hogyan tudod így jól érezni magad?” Erre ő majd talán elmondja – évről évre fejlődően – ki- és átalakuló stratégiáit. Például hogy szemlélődő álláspontra helyezkedik, de ezen jól mulat („csak figyelem, hogy csinálják és vajon mi nekik ebben a jó, meg titokban röhögök a hülyeségeiken”), vagy megtanul csevegni („figyu, úgy teszek, mintha érdekelnének a baromságaik, mert rájöttem, hogy ez kell ahhoz, hogy oda tartozzak”), vagy keres „egy másik értelmes embert”, akivel „értelmes dolgokról” lehet beszélgetni, „normálisan” (azaz kettesben)…
 

És ami minden gyerekre igaz, bármerre „vertált” is…

a) A nyilvános megszégyenítés feltétlenül kerülendő!!

Az már csak természetes, hogy nem csak az introvertált gyerekek utálják, ha mások előtt szidalmazzuk őket. A nyilvános megaláztatás minden ember legnagyobb félelmei közé tartozik. Ha a gyermek „rosszat csinált”, akkor legjobb, ha nyugodt időben, amikor mindketten ráérünk, félrevonjuk és megkérdezzük, mi történt, s csak végül magyarázzuk el, hogy a viselkedésének melyik része volt normasértő és miért.
 

b) Mindenki szereti tudni, mire számítson

Ugyanígy nem csak az introvertált kisgyereknek igénye, hogy lehetőleg a szülő vigye az orvoshoz, és ha mégsem, akkor erről előre értesítsék. Felnőttnek, gyereknek erős igénye, hogy tudja, mi fog vele történni. Ezért tanítják az orvosokat, nővéreket is arra, hogy felnőtt betegüknek mondják el előre, mi fog történni velük egy-egy vizsgálat vagy más beavatkozás során. Mi is meglepődnénk, ha szó nélkül befújnák a torkunkba a Lydocaint és letolnák a bronchoszkópot…
 

c) A pozitív megerősítés működik, a büntetés nem

Szétfeszítené a jelen kereteket, ha a büntetésről mint nevelőeszközről itt értekeznénk. Elég annyit leszögezni, hogy a büntetés általában a szülő vagy nevelő tehetetlenségének és frusztrációjának a kifejeződése, nem nevelési eszköz. Ami pedig a hatását illeti: nem ad motivációt, nem ad önbizalmat, nem tanít pozitív forgatókönyveket, nem tartalmaz információt arról, hogyan lehet megoldani a feladatot, nem közvetíti, hogy a gyereket támogatnánk vagy drukkolnánk neki. Van a helyzeteknek egy igen szűk köre, amikor joggal és haszonnal alkalmazható, ám az bizonyos, hogy a magyar kultúrában az indokolthoz képest sokkal többször használják.

d) Senkinek sem tesz jót a túlingerlés

Mai világunk egésze túlingerlő, minden gyerekre ráférne, hogy védjük ennek hatásaitól. Az introvertáltak talán magukat védik, hiszen van mit és miért védeniük. Minél kisebb egy gyerek, annál inkább szüksége van lassú, egyszerű, békés, finom helyzetekre és ingerekre. Ha igen magas és zaklatott ingerszint válik megszokottá, akkor ezt felnőtt korában is keresni fogja a személy, akár mesterséges, kémiai, technikai csatornákon át is, és ez egyaránt károsítja az egészségét, a teljesítőképességét és az emberi kapcsolatait.

Fotó: Greyerbaby / pixabay