Már reggel vacakul éreztem magam, így elmaradt a bevásárlás, és úgy nézett ki, hogy még az ebéd is olyan " ki mit talál, azt eszi" eset lesz.
Kamasz gyerekeim, és barátaik segítségemre siettek:
- Csak pihenj Anya. Majd mi főzünk! A lányok főznek, fiúk boltba mennek!
Egyedül? Ettől a gondolattól kicsit megrémültem, de a gyerekek visszatessékeltek a fotelomba. Na, jó. Átengedem a konyhámat.
Hamar kitalálták: rántott cukkíni lesz az ebéd, petrezselymes rizzsel, salátával.
A fiúk jegyzeteltek: mi kell a boltból?
Nehéz volt, hogy ne szóljak bele mindenbe: "...nem írtátok fel a salátát!...jobban keverjétek fel a tojást!...nem elég meleg az olaj..."
Aztán eszembe jutott mikor én kaptam lehetőséget, először, hogy önállóan főzhetek. Azt hittem alkothatok valamit. Aztán folyton kaptam a helyreigazításokat:...jaj, ezt ne így!...azt ne úgy! Persze, ha nem tetszett, hogy frissen kapott önállóságomat kurtítják, rögtön megkaptam: csak neked akarok jót lányom,...a tapasztalat kincset ér!...hallgass rám, neked lesz könnyebb. De hát, honnan fogom tudni, meddig piríthatom a rántást, ha még soha nem égethettem le? Bizony kell a saját tapasztalat.
A gyerekek rendszeresen segítenek főzni - nem lesz gond.
Igyekszem hát, uralkodni magamon: nem szedem ki a tojáshéjat a panírból,...és még akkor sem szólok, amikor már érzem: ég a rizs!
Nem szólok.