A Hikikomori-jelenség

Önmagukat magányra ítélő fiatalok

Japán már néhány évtizede küzd ezzel a társadalmi szindrómával, amelynek lényege, hogy az állandó stressztől és megmérettetéstől feszült tinédzser egyszer csak visszahúzódóvá válik, érzelmi életének hőfokát lecsavarja, visszaveszi figyelmét és energiáját a külvilágtól, és egyre ritkábban mozdul ki a lakóterületéről.

Jellemzően a fiúkat érinti, de vannak hikikomori lányok is. Ez nem agórafóbia, a hikikomori fiatal ugyanis ki tud menni az utcára, csak nem hajlandó erre. A viselkedési zavar odáig fokozódhat, hogy az ezzel küzdő ember hónapokig, évekig, vagy akár évtizedekig nem lép ki az utcára, vagy csak a legminimálisabb szükségletei kielégítése érdekében. Olyan hikikomorit – röviden hikky-t – is nyilvántartanak, aki három évtizede nem hagyta el az otthonát.

Japánban annyira elterjedt ez a szindróma, hogy hivatalosan is definiálták a jelentését: minden olyan személy, aki otthonába zárkózik, és több mint hat hónapja fenntartja ezt az állapotot. Több mint egymillió embert érint, és ezek a fiatalok ugyan elszigeteltek, de a probléma már nem.

Az elszigetelődés hátterében a félelem áll

A jelenség hátterében egyfajta társadalmi félelem áll. A japán társadalom hierarchikus, meglehetősen szigorú és teljesítményalapú. Egy olyan kultúráról beszélünk, ahol az esküvői vacsorán az újdonsült vőlegény mellett sok esetben a munkahelyi főnöke ül, nem az apja… Itt azok számára, akiknek az iskolai pályafutása kudarcos, iszonyú terhet jelent az állandó sikertelenségérzet.

Ezek a fiatalok, jellemzően az érettségi ideje táján a vágyott biztonságérzetet már csak önmagukban vélik megtalálni, ezért magukba húzódnak, visszautasítva minden felelősséget, minden döntést, talán még magát az életet is. Először csak kerülik a csoportos szabadidős programokat, azután lassan teljesen kizárják a külvilágot, nem lépnek ki a lakásból, később már a szobából sem, sőt, van, aki szinte az ágyából sem. Félnek a kapcsolatoktól, csúfolástól, kudarctól, így ezek teljes kizárása mellett döntenek, elszigetelt, rejtőzködő életet élnek.

Japánban nagy szégyen egy rosszul tanuló, sikertelen, munka nélküli fiú, ezért ebben az esetben gyakran azzal reagál a szülő, hogy titkolja a környezete előtt a helyzetet, és egy olyan játszma alakul ki a családban, hogy a fiatal semmit nem teljesít a tőle elvártak közül, a szülő pedig „falaz” neki, kiszolgálja, és titokban tartja az állapotát. Még a közeli családtagok sem mindig tudják, hogy az ifjú családtag nem külföldön van, hanem a szomszéd szobában.

Mit csinál a hikky a szobájában huszonnégy órában?

Nappal tíz-tizenkét órákat alszik. Az alvásnak ez a szélsőségesen meghosszabbított ideje már maga is tünet, egyfajta védekezés a világ ellen, tanult tehetetlenség. Egy vérbeli hikikomori csak délután négy felé ébredezik, de ekkor sem a valódi világra ébred. Az elsötétített szobában, az elhúzott függönyök mögött a rejtőzködő fiatal az elektronikai eszköztárát veszi igénybe, Tv-zik, számítógépezik, és főleg video játékokat játszik. Japánban a közkedvelt animé-figurák között már létezik szex profilú is, így a képzeletbeli másik bolygó, ahova vágyik, ahol béke van, és semmi megmérettetés nem vár az emberre, csupán gombnyomásnyira van. A szexualitás úgy szobához rendelhető, hogy még filmen sem kell hozzá valódi nő, egy rajzolt figura betölti a kapcsolatok helyét. Udvarolni nem kell neki, és nincsenek különleges elvárásai sem.

Többnyire csak éjszaka lopakodik ki a szobából, így napközben vizelőüvegeket használ. A szoba képe visszatükrözi az elme állapotát: rendetlenség, használt tányérok, ragadós felületek mindenütt. Ilyen képeket egyébként csak úgy lehet látni, ha a bezárkózó fiatal a maga teremtette szigetéről szelfiket küldözget, amit kissé ellentmondásos módon gyakran meg is tesznek.

Miből lehet ezt finanszírozni?

A hikky-k egy része otthonról végezhető könnyű számítógépes munkát vállal, ha ahhoz semmilyen emberi kontaktust nem kell produkálni. Másik részük szociális segélyből él, de a leggyakoribb az, hogy a hikikomori fiatal a szüleivel lakik, akik nem beszélnek senkinek a sötétnek vélt titokról, melyet szégyenletesnek tartanak, saját szülői képességeik csődjének.

A hikikomori személy, ha időnként ki is megy az utcára, azt csak éjjel teszi, és csakis egy rövid élelmiszervásárlás kedvéért. A szatyorba ilyenkor kóla, sültkrumpli, pattogatott kukorica és energiaital kerül, esetleg alkohol, csokoládé. Kizárólag gyorsételeket fogyasztanak, és titkos szobájuk mélyén sem bonyolódnak sporttevékenységbe.
 

Japán szociális ellátórendszere felfigyelt a problémára, és napjainkban megpróbál kiképezni olyan szociális munkásokat, akik kimennének az érintett személyekhez, és visszacsalogatnák őket az életbe.

Teszik ezt azért is, mert a legidősebb hikikomori személyek rossz egészségügyi állapotuk és koruk miatt akár távozhatnak is az élők sorából anélkül, hogy környezetük azt észlelné.
 

Már nem csak a japán fiatalokat érinti - Európában is megjelent

A hikikomori szindróma a jelzések szerint már megjelent Angliában, Amerikában és Európában is, és az érintettek száma emelkedik.
 

Tükre ez az adat annak, hogy hogyan hat a gyerekeinkre a túlzott elvárás, a teljesítményre való rideg fókuszálás, és a siker alapkövetelményként való elvárása.

A jelenség a fogyasztói társadalom fonákja is, egy visszájára fordult, torzuló társadalomról adhat képet.
 

Jelzés arról is, hogy az elfogadás mennyire életfontosságú szükséglet minden gyermek számára, hiányában kialudhat a lélek tüze, ami nélkül lehet élni, csak nem érdemes. 

Hogy a covid 19 alatti karantén-időszak mennyire lobbantotta be a társadalmi elszigetelődésre való igényt, azt pedig ma még csak találgathatjuk. Annyi biztos, hogy sokan élték meg megkönnyebbülésnek az otthonról végezhető munkát, így a kivonulásra való kísértés fokozódhat.

Észak-Európai országok már többször hírt adtak a migráns családok körében egyre gyakoribb ún. reményvesztettség szindrómáról, vagyis olyan kataton állapotban fekvő gyermekekről, akik minden bejárat meghagyása nélkül magukba zárkóztak, még az evéssel, és a tudatos mozgással is leálltak, ezért szondán keresztül kell táplálni őket, mosdatni, mozgatni. 

Mentális állapotok ezek is, melyek megmutatják, hogy a léleknek mekkora hatalma van a test és a viselkedés fölött.

Azt gondolom, a traumatizálás és a megszégyenítés olyan eszközök, amelyeknek nincs helye  a nevelésben, de még a felnőttek  életében sem. Amit akár ma is megtehetünk a gyerekünkért, az az, hogy kimutatjuk felé: pusztán azért szeretjük őt, mert a világon van. A szeretet nem jutalom a sikerért, a szeretet a természeténél fogva jár. Nem érdem, hanem szükséglet alapú termék.

Tegyük szívünkre a kezünket: a cikk olvasása közben nem jutott eszünkbe valaki az egyenlőre még távoli ismeretségi körünkből? Őt hogyan lehetne jobban szeretni?

Indexkép: StockSnap / Pixabay