Bizonyára minden tapasztaltabb szülő szembesült már azzal, hogy szemefénye belázasodik vagy hogy ördögien rossz kölyke felmászott oda, ahonnan már ezerszer leparancsoltuk és most vérző fejjel üvölt a szoba közepén. Ilyenkor ezer kérdés merül fel egy anyában. Mennyire nagy a baj? Hívjam a mentőt? Csak felcsattant vagy betört? Megfázás vagy valami gyógyíthatatlan? Mennyire súlyos vajon? Össze kell varrni vagy csak fertőtlenítsem? A láz az influenza egyik tünete és végül belehal a gyermekem , mint az a két éves kislány a híradóban, vagy egyszerűen csak dugjak a fenekébe egy kúpot és holnapra semmi baja?

Nem vagyok orvos, csak az anya és a beteg oldaláról vagyok képes megközelíteni a dolgot. Úgy vélem, az lenne a normális, ha beteg a gyerek, elviszem orvoshoz, ő megmondja mi a helyes teendő, én betartom, a gyerek pedig meggyógyul. Vajon ez a valóság? Az orvos mindig helyesen dönt? Sajnos, én nem ezt tapasztaltam. Szembeszegülni az orvossal viszont nagy felelősség és lelki teher.

Miből gondolják vajon a szülők hogy minden előképzettség nélkül dönthetnek olyan szakmai kérdésekben, melyekről éveket tanultak az orvosok az egyetemen? A válasz egyszerű: a szülők részben a szívükkel gondolkodnak, s úgy tűnik, a szív néha hasznosabb tanácsadó, mint az ész. Legalábbis én így tapasztaltam. És azóta fenntartásal kezelem az orvosi véleményeket.

Még kislányom, Zsófi születése előtt is volt néhány összetűzésem az orvosokkal. Akarták már műteni a gerincem, a térdem, kivenni a mandulámat, de egyiket sem hagytam, s itt vagyok teljesen egészségesen, jó néhány negatív élménnyel kevesebbel. Amikor azonban már egy másik élet felől döntünk, nagyobb a felelősség, a vívódás.

Mikor először mentem Pocaklakóval ultrahangra, az orvos megállapította, hogy méhen kívüli a terhesség. Behívta szabadságon levő kollegáját, hogy tőle is szakvéleményt kérjen, ketten együtt kisütötték, hogy várjunk még egy hetet, akkor biztosabban megállapítható. Ez az egy hét rettenetes volt, azt hittem, nem is lehet rosszabb. Pedig lett. Visszamentem a rendelésre, ketten megvizsgáltak, és sajnálkozva közölték, elhalt a magzat, nincs szívhang, utalnak a Klinikára abortusza. Mikor mondtam, hogy azt megérezném, ha egy halott gyerekkezdemény lenne bennem, és hogy nézzék már meg, nőtt az a valami a képen, azt mondták, ugyan, dehogy érezném és néha előfordul hogy nőnek akkor is, ha nem élnek…

Megkérdeztem, akkor mi történik, ha nem vagyok hajlandó befeküdni a klinikára?

Innentől úgy kezeltek, mint egy elmebeteget. Végül saját felelősségre távozhattam, aláírtam a papírokat, s bár legbelül tudtam, minden rendben, naponta többször is elsirattam a pocakomban lakó valakit, akit, bár még nem minősült embernek, mégis gyerekemnek éreztem. Nem szerettem egyedül lenni a lakásban, mert lelkemre kötötték, mindig legyen mellettem valaki, mert ha a vetélés beindul, olyan erős vérzés is kísérheti, hogy akár bele is hallhatok. Egy hetet adtak, gondolták, addig lezajlik. Nem történt semmi. S mikor egy másik orvoshoz elmentem, ott vert a pici szíve Zsófinak, tisztán, erősen. Elmeséltem a történetemet, s ez az orvos csak mosolygott a kollegáin, valószínüleg olyan korai volt a terhesség, hogy még nem lehetett hallani a szívhangot  -  mondta. Hát, én az elmúlt héten nem sokat mosolyogtam - gondoltam, ott és akkor mégis vigyorogtam, annyira megkönnyebbültem, hogy végre minden rendben van.

Így kezdődött. Kíváncsi vagyok, ha befeküdtem volna abortuszra, észrevette-.e volna egy másik orvos hogy nincs is baj. Vagy orvosi szakvéleményként megölték volna a gyermekemet.

Aztán persze, jött a többi, katéterezni is akartak, de nem mentem vissza, belém ugyan ne dugdossanak semmit, terheléses vércukornál már az első kísérletnél mondtam, hogy egyébként is naponta látogatom a wc-csészét, nem fog menni. Nem hitték el. Kétszer kellett összehánynom mindent, harmadjára már reggelizni is lehetett, úgy vettek vért, persze minden rendben volt. Aztán megszületett Zsófi, és folytatódnak a viták, a kétségek.

Mikor egy hónapon belül a harmadik antibiotikumot kapta, kezdtem unni a dolgot, a harmadikat ki sem váltottam, rászántam az időt, előszedtem a boszorkánykönyvemet  (gyógynövények), s megggyógyult. Begyulladt a füle, elvittem az ügyeletre, mert nagyon sírt, persze első alternatívaként a fülfelszúrás merült fel. Lebeszéltem az orvossal, még ne szúrjunk, inkább melegíteném a fülét és vattát meg mindenféle csodaszert dugdosok a fülébe. És végül belemegy, a gyerek meggyógyul. Persze, vannak dolgok, amiket nem lehet megkerülni. A napokban előttünk áll egy nyelvfelvágás. Valahogy majd csak túléljük.

De amit igenis ki lehet hagyni, azt inkább kihagyjuk. Nem tudom, mikor fogok hibázni, könnyebb lenne mindig azt csinálni, amit az orvos mond, hiszen így övé lenne a felelősség. Ám ha mindig rájuk hallgatnék, lehetséges, hogy nem is lenne most Zsófi és nem lenne kiért vitázni, aggódni. Azért ez elgondolkodtató. Szerintetek? Ti kerültetek már hasonló helyzetbe?

A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.