És ott akkor minden miattam volt. Szakítani akartam véget vetni egy kapcsolatnak, mert már nem működött. Nálam nem működött!

Ő Szerelmes volt tisztán és őszintén szeretett.

Egy másik nő várt rám pár méterrel arrébb. Egy másik nő egy új kaland, és mivel az érzelmeim nem voltak elég erősek és igazak, hát nem érdekelt, milyen fájdalmat okozok.

Nem könyörgött, nem kért, hogy gondoljam meg magam, csak zokogott mély, nagy fájdalommal és néha rám nézett könyörgő tekintettel, látni akarta az arcom, a szemembe akart nézni. Kereste az ígéreteimet.

Kerültem a tekintetét, lehajtott fejjel csak a földet nézetem, a fűcsomót, amit rugdostam.

-         Ne haragudj. - dadogtam.

Nem haragudott. Nem vádaskodott csak sírt.

Egyre nehezebb volt, egyre kényelmetlenebb. A legjobban az zavart, hogy nem tudtam átélni a helyzet súlyát, nem érdekelt igazán, hogy szenved.

Beültem a kocsiba, a másik mellé, aki várt rám.

-         Hogy ment? - kérdezte egykedvűen.

-         Nehezen.

Elindultunk és én lopva nézetem a mellettem ülő nőt, aki most idegennek tűnt és távolinak. Az arca sima a tekintete nyugodt és elégedett. A sminkje kifogástalan, most festette ki magát, míg várakozott.

Őt néztem, de arra a másikra gondoltam, a kisírt szeműre, aki talán még most is ott áll a fának dőlve és zokog.

-         Állj meg légy szíves!

Meglepődött.

-         itt?

-         Igen.

Volt időm végig gondolni mindent, amíg vissza értem.

 A hátát a fának támasztva ült, az arcát a tenyerébe temetve sírt.

-         Ne haragudj!

Felnézett. A tekintete meglepett volt és végtelenül hálás. Nem szólt, csak átölelt magához szorított, olyan erővel, hogy mozdulni sem tudtam.

Nem haragudott, csak szeretett, úgy, ahogy az a másik soha sem lett volna képes.