A Valentin nap azok közé az ünnepek közé tartozik, amelynek magyarázataiban keverednek a pogány pásztorünnepek termékenységi szertartásai, a keresztény hitből származó mártírlegendával. A pogány vonal a tavaszi, Pán és Lupercalia pásztorünnepekből ered, melyet február13-15 közt tartottak meg. Ezen a ponton megint nehéz közelebb jutni az igazsághoz, mert egyes források szerint a névadó Lupercus egy gonosz isten volt, mások szerint pedig a Lupercal barlanghoz köthető, ahol Romulus és Remus nevelkedett. Ezt a pogány ünnepet kötötte össze a hagyomány és Gelasius pápa a 14. században élő Terni püspöke mártíromságával, mellyel a fiatal jegyesek és házasok védőszentjévé vált. Mielőtt keresztény hite miatt akkori szokás szerint II. Claudius császár kivégeztette, csodát tett,  és visszaadta börtönőre lányának a látását. Mikor kivégezni vitték  (februárt 14.) búcsúlevelet írt a lánynak, melyet úgy írt alá a „Te Bálintod”. Ez a Bálint-napi üzenetküldés leggyakoribb magyarázata. A legenda szerint Bálint pap a fiatal szerelmeseket katolikus szertartás szerint adta össze, megajándékozva őket kertjének virágaival. De összesorsoltak annak idején ezen a napon párokat is, akiknek egy évig együtt kelett maradniuk. Az  ünnepet, más többivel együtt német telepesek vitték Amerikába, ahonnan a II. világháború után „hozták vissza” az amerikai katonák, s a Bálint-napi szokások így terjedtek el világszerte. A legnagyobb érdeklődést Kínában váltotta ki, mert a kínai fiatalok ezen ünnep megtartásával kívánták a nyugat utáni vágyódásukat reprezentálni.

Alázat helyett egyenrangúság

Emily Dubberley, szociológus és párkapcsolati szakértő szerint a romantikát is utolérte a 21. századi életstílus:  „A régi elveken alapuló romantika az alázatos női lelket vette alapul, amely mindenkor alárendelte magát a férfinak. Ezzel szemben ma a nők többsége dolgozik és sokszor jóval többet keres párjánál. A nők többsége ma egyenrangú párkapcsolatra vágyik. Ez korunk romantikájára is rányomja bélyegét, ahol a gondolat és a figyelmesség számít igazán a nőknek, nem pedig a pénz.” Az Újromantika feltételezi, hogy a mai rohanó hétköznapokban már nem csupán a drága, szimbólumokkal teli, régimódi romantika varázsolja el a nőket, sőt! Egy felmérésből (Lindor, 2008.) az is kiderül, hogy a karrierjüket építő, ám valódi érzelmekre vágyó nők számára sokkal vonzóbb és meghatóbb az egyszerű, de közvetlen figyelmesség. Manapság többet ér egy apró, de valóban szívhez szóló ajándék, mint a méregdrága, személytelen meglepetések. A nők leginkább arra vágynak, hogy a férfi egyedi, közös emlékeket felidéző meglepetést találjon, ami csak neki szól.


Túlzó gesztus?

Akad példa a mai felgyorsult világban is nemes, már-már túlzó gesztusokra. 2007-ben egy 21 éves Brooklyn-i webdesigner, Patrick Mober, a mára már legendává vált multimédiás kereséséről lett híres. Egy piros-pozsgás utas után kutatott, akit az 5-ös számú városi vonaton pillantott meg. Szerelem volt első látásra. Gyorsan összeállított egy weboldalt (www.nygirlofmydreams.com), mire csodák-csodájára egy 8 milliós városban kevesebb, mint 48 órán belül így találta meg álmai nőjét hatalmas visszhangot kiváltva. Állítólag a románc még mindig tart köztük, valóra váltva ezzel a nők romantikus álmait.

Vagy talán mégsem. Napjainkban a szerelem egyre szerényebb formában mutatkozik meg két ember között, s a Moberhez hasonló túlzó és látványos gesztusok már kevésbé vonzóak a mai modern, magabiztos nők számára.


Lehet másképp is

A felgyorsult hétköznapokban alapvető fontosságú, hogy ne csak a másik felünktől várjuk a megváltást, boldogságot, hanem mi magunk is észrevegyük a szép, elbűvölő, vidámságot keltő apróságokat. Erről így mesél V. Kulcsár Ildikó, újságíró, a kapcsolatok szakértője: „Néhány évvel ezelőtt két hónapot tölthettem az olasz fővárosban. Nemcsak arra volt módom, hogy egy kicsit megismerjem e gyönyörű-megismerhetetlen várost, hanem tanultam is. Életörömöt, derűt, az apróságok megbecsülését… Reggelente lelkesen indultam a Campo De’ Fiorira, Róma legősibb piacára, hogy friss zöldséget, salátát, olajbogyót, miegyebet vigyek a reggelihez. Imádtam a hajnali piac hangosságát, jókedvét és persze azt, hogy meg tudtam magam értetni a kofákkal, bár soha nem tanultam olaszul. Az egyik reggelen kiléptem a lakásunkból, és az emeletről rettentő lármát hallottam. Megálltam, fölfelé lestem, hogy megtudjam, mi történik ott. A következő percben megjelent a lépcsőfordulóban egy hatalmas kerek donna, körülötte három olasz bambino ordítozott, verekedett, keserítette az anya életét… Gurult lefelé a kerek asszonyság, majd amikor mellém ért, szélesen elmosolyodott, és boldogan mutatott fel a lépcsőház üvegplafonjára. „Signora, il sole!” A hölgy nem volt szép, nem volt fiatal, nem látszott gazdagnak és „trendinek”, ráadásul a fiai egy percre sem hagyták abba a verekedést, ő mégis örült. Annak, hogy ragyog az olasz „sole”, azaz süt a nap! És úgy érezte, hogy az örömét meg kell osztania velem, egy vadidegen nővel… Apróság? Hogyne! Örömet szerez? Igen.  Mi kell ehhez? Nem pénz, nem hatalom, nem is menő állás. Ehhez csak az a képesség kell, amely lehetővé teszi, hogy észrevegyük magunk körül a szépet, a jót, a szeretnivalót. E képesség neve: derű. És a derűre való képesség tudatosan fejleszthető!”

Forrás és fotó: Lindor
Nyitókép: http://piqs.de/fotos/53977.html