Az ifjú herceg már évek óta járta a világot, kéttucat idegen nyelven beszélt, azonban esze ágában sem volt hazatérni. Még többet akart látni a világból, mielőtt megkezdi bölcs uralkodását a saját birodalmában. Felkeresett ugyan számtalan gazdag várost, látott mérhetetlenül szegény falvakat, hófödte csúcsokat mászott meg, barátkozott kannibálokkal, túlélt több őserdei kalandot, hónapokig hánykolódott a viharos óceánon, oroszlánra vadászott a szavannákon… csupán a sivataghoz nem volt még szerencséje. Mivel a kíváncsisága nem hagyta nyugodni, ellátogatott hát az arab világba, azzal  a szándékkal, hogy szolgájával kettesben, keresztültevegelnek a sivatagon. Jóakarói óvták ugyan, hogy másodmagával, biztonságos kíséret nélkül, meggondolatlanság útra kelni, de ő nem hagyta magát lebeszélni, s egy forró reggelen, hű szolgájával nekivágtak a homoktengernek. 
Hatnapi járásra oázist kellett volna találniuk, de a hetedik napon még a nyomát se látták. Ekkorra az ivóvizük elfogyott, a tevék is fáradni látszottak. Már majdnem feladták, amikor a messzeségben pálmafák és kunyhók körvonalai bontakoztak ki.
Először azt hitték délibáb, de ahogy közelebb vonszolták magukat, meglátták, hogy valóságosak úgy a fák, mint a kunyhók. 
Szokatlanul csendes volt minden. Talán a hőség teszi, s mindenki árnyékba vonult, azért nincs mozgás a házikók körül - gondolta a herceg. Rögvest a víztárolóhoz mentek, azonban legnagyobb megdöbbenésükre, az csontszáraz volt!
Kétségbeesve néztek körül, amikor a szolga felhívta a figyelmét egy hatalmas repedésre, mely megnyitotta a homokfalat. A hasadékból hűvös levegő áradt, előtte törött vizeskorsó cserepei és üres kulacsok hevertek szanaszét.
A nyíláson átlépve, a herceg meglepetéssel vette észre, hogy az üreg beljebb alagúttá tágul.  Égő fáklyája hosszú folyosót világított meg. 
Bizonyára vizet kerestek a helyiek - gondolta -, s talán most mind, odabenn hűsölnek. De az is lehet, hogy baj érte őket. A herceg, ilyen gondolatokkal a fejében haladt előre. 
Egyszer csak emberi alakot pillantott meg. Örvendezve futott felé, amikor észrevette, hogy az kővé van dermedve, vállán kiszakadt tarisznya, lába előtt pedig, kisebb-nagyobb halmokban,  apró kődarabok hevertek.
Itt valami rejtély lappang. De nem azért volt kíváncsi a herceg, hogy ennek a végére ne járjon!
Haladt tovább, előre, amikor váratlanul újabb embereket, két egyivású férfit pillantott meg. Testvérek lehettek. Egyikük kezében, taligán, nagy vizeshordó terpeszkedett, de a férfiak, egy tapodtat se tovább, álltukban változtak kővé. A hordó azonban színültig tele volt egyforma, szabályos alakú kődarabokkal.
Odébb egy asszony tűnt fel. Nagy, kerek tál volt a kezében, kavicsokkal púpozva. Ő is ott gyökerezett a földbe, ahol állt. 
Ezután egyre sűrűbben bukkant kővé vált helybeliekre, kik nagy ládákat vonszoltak, vagy vizes tartályokat görgettek maguk előtt, megtömve kaviccsal.
Már a mélyén járt az alagútnak, amikor neszezést hallott. Egy öreg férfi kővé dermedt alakja mellett, kisfiú kuporgott. Vizeskulacsot szorongatott a kezében, szipogott és ….élt.