Sok szülő érez hasonlót, de csak kevesen merik kimondani: "Nem élvezem, hogy csak úgy játszom a gyerekeimmel. Úgy tűnik, neki sosem elég. Sokat játszunk, rengeteg időt töltünk együtt, mégis, akármennyi időt vagyok a fiammal, úgy érzem, nem elég neki. Folyton azt kéri, hogy játsszak vele. Azt mondja: anya, játssz velem. Én pedig csak játszom, játszom és játszom, és közben nem marad időm magamra. Néha már reggel, ébredéskor feszültséget érzek, mert tudom, hogy amint kilépek a hálószobából, a fiam azt fogja mondani: játsszunk" – vallja be Aija, az édesanya, akivel Jen Lumanlan amerikai gyermekpszichológus és nevelési szakértő beszélgetett a Your Parenting Mojo c. podcastban.

Ami elsőre egyszerű határhúzási problémának tűnik, hamar mélyebb lelki kérdéssé válik: kiderül, hogy Aija küzdelme valójában nem is a játékról szól. Aija őszintén beszél arról, hogy számára a gyerekével töltött idő mindig is nehéz volt. Bár játszik vele – meggyőződésből és kötelességérzetből –, nem élvezi a játékot, és emiatt erős bűntudatot él meg. Úgy érzi, bármennyi időt tölt a fiával, az sosem elég neki, miközben neki egyre kevesebb ideje marad önmagára. A határok kijelölése különösen nehéz számára, mert ha nemet mond, gyermeke heves érzelmekkel reagál, amit ő fájdalmasan él meg.

A nemzetközi szakirodalom különleges időnek (special time) nevezi azt a rendszeres, kettesben töltött időt, amikor a gyerek választhatja meg a játékot, és a cél nem a nevelés vagy a fejlesztés, hanem az együttlét öröme. Már napi tíz perc is sokat jelent: csökkenti a feszültséget, és azt az üzenetet közvetíti a gyerek felé, hogy fontos a szülőnek, biztosan számíthat rá.

A különleges idő sokat segíthet ab ban is, hogy a gyerek könnyebben elfogadja a határokat. Nem kell hosszú magyarázat, elég egy egyszerű, őszinte mondat:
„Most tíz percig csak rád figyeltem, nagyon jó volt. Most elmosogatok, utána megint tudunk egy kicsit együtt lenni.”

A beszélgetés során lassan kirajzolódik egy mélyen gyökerező, belső hit: Aija számára a játék valahol egyenlő az „időpazarlással”. Gyerekkorából hozza azt az üzenetet, hogy az értékes idő inkább a tanulásról, a teljesítményről és a hasznos tevékenységekről szól. Bár az édesapjával sokat játszott, édesanyjával ezt a fajta felszabadult jelenlétet nem élte meg. "Amikor öt éves voltam, apukám sokat játszott velem" – idézi fel Aija, majd így folytatja: "de arra nem emlékszem, hogy anyukám leült volna és játszott volna velem."

Ahogy idősebb lett, a teljesítmény és a felelősség egyre nagyobb szerepet kapott az életében. Gondoskodnia kellett testvéreiről is, ami tovább erősítette benne azt az érzést, hogy mások igényei mindig fontosabbak az övénél. Ez a minta ma is visszaköszön: nehezen ad magának engedélyt a pihenésre, a játékra vagy egyszerűen arra, hogy legyen elég az „elég jó”.

A pszichológus szerint Aija játék közben gyakran szégyent érez, különösen akkor, amikor azt látja, hogy a férje milyen könnyedén, örömmel játszik a gyerekükkel. Ez az összehasonlítás nem motiválja, hanem inkább megbénítja: azt az érzést erősíti benne, hogy „rossz anya”. A beszélgetés során egy mélyebb fájdalom is felszínre kerül: Aija gyászolja azt, hogy gyerekként nem kapott elég teret a játékra, az önfeledt szórakozásra.

Felmerül a kérdés: mit lehet kezdeni ezekkel az érzésekkel és a kialakult helyzettel?

A tanácsadó szerint az első lépés az lehet, hogy az anya olyan közös tevékenységeket választ, amelyeket ő maga is szívesen csinál, például a rajzolást vagy a legózást. Így a játék nem önfeladás lesz, hanem valódi élmény.

A második javaslat arról szól, hogy a közös időt tekintsük egyszerűen jelenlétnek. Nem kell mindenáron élvezni a játékot. Nem kell tökéletesnek lenni! Néha az is elég, ha egyszerűen ott vagyunk.

A határok kijelölése is fontos lehet, de nem elsődleges. A pszichológus szerint hatékonyabb először azt megnézni, hogyan lehet összehangolni a gyerek és a szülő igényeit. Korlátokat csak akkor állítsunk fel, ha már valóban nincs más megoldás – javasolja Jen Lumanlan.

Sok szülő ilyenkor úgy érzi, hogy ha magára is szán időt, az önzés. Pedig az önmagadra fordított idő nem a gyerektől elvett ajándék, hanem a kapcsolat védelme: akkor tudsz türelmes, jelenlévő szülő lenni, ha nem vagy teljesen kimerülve.

A gyereknek is jót tesz, ha azt látja: anya nem tűnik el a kapcsolatból akkor sem, amikor határokat húz – csak azt mondja, „most pihenek egy kicsit, de utána újra itt vagyok veled”.

A reggeli konfliktusok mögött gyakran nem „rossz viselkedés", hanem a kapcsolódás iránti vágy áll. Reggel a kisfiad úgy ébreszt, hogy letépi rólad a takarót? Ez nem rossz viselkedés – hanem a kapcsolódás iránti vágy. Ha kap tőlee 5 percet, hogy együtt építsetek egy kis tornyot a kockákkal, utána sokkal könnyebben elfogadja, hogy te eközben reggelizel, utána e-mailezel vagy indulsz munkába. Ha a gyerek már a nap elején kap néhány perc osztatlan figyelmet (egy ölelést, rövid játékot vagy nyugodt beszélgetést), akkor sokkal könnyebben elfogadja, hogy utána az anya saját dolgaira is időt szán. Kevesebb lesz a harc és a bűntudat, annál több az öröm.

A szülői bűntudattól nem úgy lehet megszabadulni, hogy elhallgattatjuk, hanem úgy, hogy megértjük, honnan ered. A régi gyerekkori üzenetek (például az, hogy „mindig hasznosnak kell lenni”) és a saját kielégítetlen szükségleteink felismerése segíthet abban, hogy olyan szülők lehessünk, akik nemcsak adnak, de közben levegőhöz is jutnak.

Ilyenkor sokat segíthet, ha tudatosan más üzenetet mondasz magadnak, mint amit gyerekkorodból hoztál:
„Az, hogy nem élvezem minden percét a játéknak, nem tesz rossz anyává. Fontos nekem a kapcsolódás, ezért keresem a saját utam hozzá.”

Nem az tesz jó anyává, hogy imádod-e a szerepjátékot, hanem az, hogy fontos neked a kapcsolódás – és mersz közben magadra is figyelni.

Kép: depositphotos