Egyetlen kérdés, amivel leállíthatod a hisztit - a pszichológus óvodában is tesztelte a módszert és bevált

Miért lett ilyen kisördög? Elrontottam valamit?

Nem! – mondja ma már vagy huszadjára, pedig csak reggel 10 óra van. Az előbb még jó kedve volt, szaladgált és nevetett, aztán egyik pillanatról a másikra földhöz veri magát és ordít, rúgkapál.
 

Te hogyan próbálod kezelni a hisztizést?

A legtöbb szülő végigmegy a következő fázisokon:

• megpróbálja elterelni a gyerek figyelmét (de ő meg se hallja, amit mondasz)
• próbál viccet csinálni abból, ami történt, vagy vicces arcokat vág, hogy a gyerek nevessen
• megpróbálja szorosan magához ölelni a gyerekét (aki ezt nem igazán akarja megengedni, ugyanis torkaszakadtából üvölt)
• elkezd kiabálni (amitől később bűntudata lesz)
• kitalál valamilyen büntetést, például a sarokba állítja a gyereket, vagy szobafogságba küldi, esetleg nem szól hozzá (ez a verés mellett a legrosszabb módszer a pszichológusok szerint, később még szó lesz róla, hogy miért)

Amikor kirobban a hiszti, fontos, hogy a szülő:

• higgadt maradjon
• türelmes legyen
• és nyitott maradjon a gyereke felé.
   

A kérdés, amivel leállíthatod a hisztit

Sally Neuberger pszichológus szerint egyetlen varázskérdéssel leállíthatjuk a hisztit. A módszer hatékonyságát óvodában is tesztelte.

A kérdés pedig a következő:

”Mit gondolsz, kicsi, közepes, vagy nagy problémáról van szó?”

A pszichológus az alábbi példát említi:

A gyerek szeretne enni egy süteményt, de az anyukája nem engedi. A gyerek erre nagyon mérges lesz és elkezd hisztizni, pedig az anyukája próbálja neki elmagyarázni, hogy azért nem ehet sütit, mert nemsokára vacsoraidő van.

Ilyenkor érdemes feltenni a kérdést: ”Mit gondolsz, kicsi, közepes, vagy nagy problémáról van szó?”

A gyerek első reakciója valószínűleg az lesz, hogy ledöbben a kérdésen, majd azt feleli, hogy az ő problémája a legnagyobb. Az édesanya végig érezteti a gyerekével, hogy figyel rá és az érzéseire, és szeretne segíteni. A kérdés elég ahhoz, hogy kibillenjen a hisztis lelkiállapotból a gyerek. Ezután együtt megoldhatják a problémát, például azzal, hogy a szülő felajánlja, hogy ha épít egy szép tornyot, akkor már vacsorázhat is, és utána megeheti a sütit.

A gyerek így érzi majd és megtanulja, hogy a kis problémákat könnyű megoldani, a közepesekhez több, a súlyosakhoz pedig még több erőfeszítés szükséges, de semmi sem lehetetlen.
 

Ez a módszer azért is jó, mert:

• empátiát mutat a szülő a gyereke felé azzal, hogy törődik a problémájával (nem úgy, mint amikor büntetéssel próbálja meg kezelni a hisztit)
• segítséget és megoldást nyújt
• növeli a gyerek önbizalmát azzal, hogy megerősíti benne, hogy foglalkozik a problémájával.
   

A büntetés csak fokozza a dacot

Anna Shvets fotója a Pexels oldaláról

Vekerdy Tamás pszichológus szerint ha erővel akarunk véget vetni a hisztinek, azzal csak két dolgot érhetünk el:

• a gyerek egyre makacsabb lesz, egyre többet ellenkezik
• elsorvad az akarata, semmilyen önálló szándéka nem lesz.

”A dackorszakban a szülő feladata, hogy nyugodt várakozással kímélje a gyereket. Ebben az időszakban nem volna szabad új szoktatással, új helyzetekkel (új lakás, másik bölcsőde) megterhelni. Az apróságokban engedjen a szülő, de lényeges dolgokban (lefekvés, étkezés ideje) soha. Ezt nyugodtan, kedvesen és határozottan kellene végrehajtani, mert a nyugodt, a dühöngésre is kedvesen közömbös következetesség a dacos gyereket is megnyugtatja. A kitartó nyugalom, a halk hang általában megnyugtatja még a toporzékoló gyereket is, főként ha a figyelmét is el tudjuk terelni valamivel” - ez azonban nem jelenti azt, hogy az utcán egyből fagyit kell venni, csak hogy csendben maradjon és ne nézzenek meg az emberek! Ha veszünk neki, akkor azt más okból tegyük, például mert megígértük, vagy mert ilyenkor mindig szoktunk venni.

Indexkép: Depositphotos.com 
Idézetek forrása: Vekerdy Tamás: Kicsikről nagyoknak című könyve