Mindig is osztottam Vekerdy Tamás elveit a gyerekneveléssel kapcsolatban. A vicc az, hogy már akkor, amikor még nagyon azt sem tudtam, mik azok :)

Három különböző korú gyerek - 12, 17 és 20 évesek - édesanyjakánt sokszor szembesülök azzal, hogy ahány család, ahány szülő, annyiféle nevelési módszer. De azért léteznek olyan általános igazságok, amik idővel mindenkinél beigazolódnak. Ezt természetesen kizárólag húsz éves gyermeknevelési tapasztalattal a hátam mögött merem kijelenteni. Remélem, saját példámon keresztül sikerül illusztrálnom kétféle megközelítésben a szülői elvárásrendszer buktatóit.

Az irreális szülői elvárások hatása a gyerekre

Én magam alapvetően nem tartoztam a kiemelkedő képességű diákok közé, de azért mindig négyes fölötti átlagot sikerült produkálnom. Szerettem a nyelveket és az irodalmat, imádtam fogalmazást írni, ugyanakkor ősellenségem volt a matek, a fizika és a kémia.

A szüleim próbáltak abba az irányba orientálni, amit ők helyesnek gondoltak. Ez sajnos nem mindig egyezett az én elképzelésemmel. Nem beszélve arról, hogy édesapámnak meglehetősen határozott elképzelései voltak a tolerálható jegyekről. Sosem kaptam ugyan pofont vagy büntetést a rosszabb osztályzatokért, de utólag visszagondolva, még az is jobb lett volna, mint görcsölni, hogy mekkora fejmosást kapok, ha - kis túlzással - négyesnél rosszabb jegyet viszek haza. Én akkor ezt a maximalizmust iszonyú szorongással éltem meg, és ez rendesen meg is alapozta aggódásra hajlamos személyiségemet, amit a mai napig sem könnyű magam mögött hagynom.

Ráadásul apukám igazi régivágású vidéki apa volt, aki a fiúkról hallani sem akart, így gyakran kényszerültem füllentésre, már ami a "hol voltál és kivel?", illetve "volt-e ott fiú?" kérdésekre vonatkozó válaszokat illeti, ellenben én mindig határozott(an nemleges) választ kaptam a "nem maradhatnék addig, amíg a többiek?" ártatlan faggatózásomra.

A gimnázium után nem vettek fel oda, ahova szerettem volna, ezért intenzíven nekiálltam nyelvet tanulni, felsőfokú nyelvvizsgát szereztem, közben dolgoztam, és próbáltam induló felnőtt életemmel valamit kezdeni. Másodszorra sem jutottam be az általam vágyott egyetemre, de édesapám tett róla, hogy azért ne maradjak parlagon. Nyelv- és irodalom-szeretetem, illetve antifizikusságom teljes tudatában boldogan kiválasztott nekem egy műszaki főiskolát, ahol angol nyelvű üzemmérnök tanári képzésre jelentkezhettem pótfelvételire. Sajnos felvettek… Fél évet kibírtam, utána a másik félév a pszichológusnál telt, aki családterápia segítségével próbált kiemelni a kezdődő depresszióból, miután a mechanika vizsgára már el sem mentem, mivel a matek elégtelen bőven elég volt. Apukám ekkor értette meg, mekkora terhet rakott rám…

Ezek után kerültem a megfelelő röppályára, mert maximális ponttal vettek fel angol nyelvtanár szakra. Ekkor kezdett a mai hivatásom is körvonalazódni, hiszen műfordításból írtam a szakdolgozatomat, és jelenleg is fordítói pályán ténykedem, amit rendszeres cikkírással fűszerezek, különféle online magazinoknál.

Majd én máshogy csinálom...

Még mielőtt megszületett volna az első gyerekem, már tudtam, hogy mi az, amit én NEM akarok elkövetni a nevelése során: sosem fogok irreális elvárásokat támasztani vele szemben, és nem kényszerítem hazugságra azzal, hogy folyamatosan bizalmatlanságot sugárzok felé.

Merem állítani, eddig bejött a dolog. 20 éves lányomnak volt olyan időszaka, amikor nem érte el a négyes átlagot sem, ellenben a gimnáziumban beérett, belehúzott, két középfokú nyelvvizsgával, emelt szintű nyelvi érettségivel és majdnem színötös érettségi átlaggal végzett. Az idén fejezi be első évét a BGE-n. Komoly párkapcsolatban él, dolgozik az egyetem mellett, és nagyon büszke vagyok rá. Azt mondhatom, nála őszintébb embert nem nagyon ismerek.

A fiam 17 éves. Általános iskolában kiáltották már ki az iskola rémének, magatartás hármassal, nulla szorgalommal, alig négyes átlaggal lavírozott. Ha még mi is elfordultunk volna tőle itthon, vagy éppen ostorral a kezünkben álltunk volna mögötte, tevehajcsárként ösztökélve, valószínűleg csak rontottunk volna a helyzetén. Rengeteg beszélgetéssel próbáltuk áthidalni a problémákat, nem pedig kioktató, büntetésekkel fenyegetődző módszerekkel.
Most egy nyelvtagozatos gimnáziumban fejezte be a kilencediket, a tavalyi 3,6-os átlag után az idén 4,2 lesz. Ostor nélkül. És az idén be se kellett mennünk magatartás ügyben fogadó órára. Hozzáteszem, minden nap Piliscsabáról vonatozik a budai iskolába, suli után fociedzésre jár - nem mellékes, hogy tehetséges focista -, a vonaton tanul, vagy este, ha hazaért. Rá is büszke vagyok, mert összekapta magát. Kezd komolyodni, és megcáfolta a merevebb pedagógusok által rávetített minősítéseket.

A kisebbik lányom 12 és fél éves. Ahogy a másik kettőre sem erőltettünk rá semmit, így ő is a maga tempójában fejlődött, fejlődik. Teljesen véletlenül derült ki, hogy imádja a zongorajátékot. Kiült egy kőre az ikerszomszédunk ablaka alá, és hallgatta, ahogy az azóta zongoraművészként diplomázott szomszéd nagylány gyakorol. Aztán, alig hatévesen átkéredzkedett, hogy tanítsa őt zongorázni. Azóta szép sikereket ért el országos és nemzetközi versenyeken, az idén arany minősítéssel tértünk haza Szlovéniából. Konzervatóriumba készül. Rá a céltudatosságáért és tehetségéért vagyok büszke.

Fejlesztés helyett boldog, önfeledt gyerekkor

Nem állt szándékomban glóriát vonni sem a saját és a férjem feje köré, a gyerekeimet sem akarom szentnek beállítani. Gondok, problémák, kamaszos dac, szemtelenség, szertelenség, hanyagság, veszekedés ugyanúgy létezik nálunk is, de: amiatt sosem lesz lelkifurdalásom, hogy szorongó gyerekeket neveltem, vagy őszintétlenségre kényszerítettem őket.

Kapcsolódó cikkünk: Hová ez a nagy rohanás? Miért siettetjük a fejlődést? - Popper Péter gondolatai a gyereknevelésről és a túlzott aggódásról

Egy biztos: mindhárom gyerekünknek volt IGAZI, KLASSZIKUS gyermekkora. Míg sok más gyereket már ovis korában készségfejlesztő foglalkozásokra hordtak, az enyémek készségesen másztak fára és sarazták össze magukat a nagypapával öntözés közben, vagy pancsoltak egy húsos dézsában a kert végében. Boldogok voltak, mert a gyerekkoruk tele volt vidéki nagyszülőknél töltött nyarakkal, kutyázással, tengerimalacozással, kirándulással. És JÁTÉKKAL. Mert ez a dolguk. Játszani. Ha nem tanul meg oviban olvasni a gyerek, és nem jár angol tanfolyamra ötévesen, nem tragédia, behozza a "lemaradást". De a boldog gyermekkort semmi sem hozza vissza. Abból táplálkozunk, talán még felnőttként is. Emlékeket gyártunk, és önfeledten örülünk az életnek. Később erre már nem lesz lehetőségünk…

Olvasd el ezt is: Óvónő figyelmeztet: Változásra van szükség - hagyjuk békén a gyerekeinket!

Indexkép: pxhere